Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-06-01 / 22. szám

gálni az Úristent? Miért látogatja meg őt ily keserves megpróbáltatással az Ür? Talán nem elég, hogy az embert néhány garasért hosszú esztendőkre hűvösre teszik?

Pedig ma mennyire igyekezett a ministrálássall Milyen szépen mondta „Kyrie eleison“ és „Et cum spiritu tuo".

A hétszentségit — kiáltott fel —, és mi hasznom belőle?

A sarokból valaki megmondta — értelmesen mondta meg, csak éppen leírni nem lehet, amit mondott.

— Magától értetődik — vélekedett egy másik rab —, Sejba hatökör, ha velem történik ilyesmi, kereken megmondanám: Ajánlom magam, minden jót kívánok, és legközelebb ministráljanak maguknak.

— Semmi bajod nem történhetik, Sejba — tanácsolta a harmadik —, te a tudásodat, az eszedet öntöd bele a ministrálásba, az ilyesmiért fizetni kell. Tudom én, mit kap nálunk a faluban a ministráns. Kijár a kosztja a plébániáról, pénzt is kap, disznóöléskor májas és véres hurkát meg töpörtyűtl Ó, ha csak egy-két darab volna most itt belőleI

A beszélgetés átterelődött a töpörtyűre, a reggeli és az uzsonna e csodálatos kincsére, a zárkatársak elfordultak Sejbától, magára hagyták őt istentelen gondolataival. Vívódva feküdt priccsén. Beburkolózott a takarójába, s mialatt nézte maga fölött a maszatos mennyezetet, lassan-lassan megoldotta a fogas kérdést, megérlelődött benne a döntés.

Lehunyta szemét, és gombócot látott. Elaludt. Azt álmodta, hogy a kápolnában ül. Az oltárnál fehér kámzsás ministráns segédkezett a papnak, és a ministráns nyakán fej helyett gombóc volt. Felajánláskor már két gombóc volt a válla között, és mielőtt olvasni kezdték az utolsó evangéliumot, a gombócok háromra szaporodtak. Egyszerre csak a három gombócfej gurulni kezdett, gurultak, gurultak, egyenest odagurultak Sejbához. Sejba mellett a fegyigazgató ült, könyörögni kezdett, hogy az isten szerelmére adjon neki is egy gombócot. Sejba beleköpött a ronda pofájába, és megette mind a hármat. A megmaradt zsírral bekente a haját, aztán letérdelt, hogy hálát adjon Istennek, a fegyházigazgató mögötte térdelt, és a zsírt nyalogatta a hajáról.

Arra ébredt, hogy csörögnek a kulcsok, és a fegyőr beordít az ajtón:

— Felkelni, gyerünk a műhelybe. Hozzátok rendbe magatokat, hogy készen legyetek, mire csöngetnek. Melyiteknek volt ma lidércnyomásos álma, mélyítek álmodta, hogy bezárták?

Ez volt a megszokott reggeli tréfája, s már ment tovább a következő cellához, hogy hülyén vigyorogva újból elsüsse a tréfát.

— Nahát — mondta Sejba öltözködés közben zárkatársainak —, már döntöttem. Ha nem kapok gombócot, nem ministrálok. A tyúk se kapar ingyen.

Egész héten valahányszor megpillantotta a fegyházigazgatót, nevethetnékje támadt. Arra gondolt, hogy még jön hozzá az igazgató, kínálni fogja a gombócot. De Sejba fagyosan ránéz, és azt mondja neki: — Szó sem lehet rólal Előbb lássuk a két gombócot, aztán ministrálunkl

Vasárnap fél nyolckor jött a fegyőr Sejbáért, hogy menjen a kápolnába, készítsen elő mindent a miséhez.

Sejba éppen „ember, ne mérgelődj"-öt játszott társaival, a játékhoz kenyérbélből gyúrt bábokat és kockát használtak.

— Nem megyek, vitéz úr — felelt nyugodtan Sejba, és cimboráihoz fordulva, megjegyezte: — Igyekezzetek, mert kidobállakI

A foglár nem tudta, mit mondjon. Hosszas tanakodás után még egyszer ráförmedt Sejbára, hogy mozgás, gyerünk a kápolnába.

— Nem megyek — hangzott a nyugodt válasz —, a gombócot elvették, most meg azt képzelik, hogy potyán fogok gürizni. Szó sincs róla. Nem ministrálok.

— Sejba gondolja meg, mit beszél. Ez lázadás.

— Ugyan már, miféle lázadás — emelt szót társa mellett a zárka egyik lakója —, könnyű mondani: szolgáld az Istent. De a szegény embernek zabáin! is kell. Ezt a bolond is megérti.

Jött a főfegyőr.

— Sejba legyen esze, menjen szépen a kápolnába.

Nem megyek.

Akkor raportra megy!

Akkor raportra megyek.

Sejba fegyenc lázadásának híre villámsebesen terjedt el a fegyőrök között.

— Az a tizennyolcas zárka nekem már rég gyanús volt — mondta ez is, az is.

— Sejba fegyenc megtagadta az Istent — járta be a fegyházat a hír —, már viszik is raportra.

Időközben Sejba már ott állt az igazgató előtt. Felismerte saját személyének fontosságát, és komoly képet vágott.

A fegyházigazgató arca vörös volt a dühtől, szájából szakadt a szitok.

— Te csótány, te kutya, hogy mered azt mondani: Ingyen nem ministrálok? Igenis mlnistrálni fogsz, és jutalmul bezáratlak az egyesbe!

— Akkor sem fogok ministrálnil

Az igazgató kétségbeesetten felüvöltött:

— Fogsz minlstrálni?

Nem fogoki

JAROSLAV HASEK

C

<r

(Regényrészlet)

— Vigyétek az egyesbei — parancsolta a fegyőröknek.

Sejba büszkén, felszegett fejjel vonult végig a folyosón. Most mór nem a gombócról volt szó, hanem elvi kérdésről. Elszántságán még a poklok kapui, jobban mondva egyes zárka rácsos ajtaja sem vehettek erőt. Leült a sötétben a priccsre, és ártatlan lelkében örvendezett, hogy nincs e földön hatalom, amely ministrálásra kényszeríthetné.

Az igazgató ott ült irodájában, és haját tépte. Negyedóra múlva jön a káplán, és nekik nincs ministránsuk. Micsoda szégyen!

A káplán szokása szerint öt percet késett. Lassú, méltóságteljes léptekkel ballagott az igazgatói iroda felé, és azon gondolkozott, hogy a prédikációért három forint, és a miséért tíz korona mégis csak kevés.

A mai prédikációért legalább tíz koronát kellene kapnia, nem pedig nyomorúságos három forintot. Igen, így kívánná az isteni igazság. A prédikációért ugyanannyi jár, mint a miséért. A prédikáció áldásos hatással van a rabok lelkére, különösképpen gyümölcsöző lesz a mai szentbeszéd, amelyben arról elmélkedik, hogy a mennybeli Jóság gondot visel minden teremtményre.

A káplán mosolygós képpel nyitott be a fegyházigazgatóság irodájába, s meglepetten látta, hogy az igazgató úgy ül a kályha mellett, mint egy ázott veréb.

Amint megpillantotta a káplánt, felállt és szalutált.

— Jó reggelt, tisztelendő úr.

Megint leült, megsemmisülten bámulta a kályhát, s letörten bevallotta:

Ezt adja össze, az a ganaj Sejba sztrájkba

lépett.

A káplán meglepetten meredt az igazgatóra. Ilyen korán reggel már részeg lenne?

— De kérem, igazgató úr.. .

— Sejba fellázadt, tisztelendő úr — magyarázta az igazgató —, nem akar ministrálni, mert megvontam tőle a vasárnapi pótknédlit. Bezárattam a disznót a sötét egyesbe.

— Beszélnem kell vele — szánta el magát a káplán —, megyek én is a sötétzárkába.

Az igazgató hitetlenül legyintett. Ha Sejba nem engedelmeskedett az állam képviselőjének, még kevésbé hajt az Úristen szolgájának szavára.

— Azt hiszem, tisztelendő úr, kár a fáradságért jegyezte meg kishitűn.

A káplán nem válaszolt, egy fegyőr kíséretében útnak indult a sötét egyes felé. Az igazgató magára maradt. Egy idő múlva az órára pillantott, és azt gondolta: „Most alighanem a pokollal fenyegeti".

A káplán ugyanakkor a sötétzárka nyitott ajtajában állt és Sejbát nézte. A nyitott ajtón keresztül a napfény betört a sötét zárkába, a félhomályban fehéren látszott Sejba arca, vonásain konokság és dac ült. Hajthatatlanul állt a cella közepén, és büszkén pillantott a káplánra. No lám, már küldöttséget is menesztenek hozzá. E pillanatban szerfölött fontos személynek érezte magát, és szilárd hangon felelt a káplán kérdésére:

— Szó sem lehet róla, tisztelendő úr, nem ministrálok.

A kópián Kempis Tamáshoz folyamodott, célba vette Sejbát, és megpróbálta telibe találni néhány idézettel:

— Uram, ne engedd, hogy e férfiú az igazságtalanság szavára hajtson, hanem ismertesd meg véle igaz tenmagadat. Ne önmagában higgyen, hanem csakis egyedül tebenned, ó, mindenekfelett jóságos Úr. Végtelen uram, vezesd a lelkét, hogy készségesen szolgáljon téged ... No mi lesz, Sejba, hajlandó ministrálni?

— Nem ministrálok.

És megkezdődött a harc, az elkeseredett viaskodás Sejba és a káplán között. Az iskolázott teológus küzdött a sztrájkoló ministránssal. A káplán háta mögött a foglár rázta kulcsait Sejba felé. De Sejba törhetetlen maradt. Visszautasított minden próbálkozást. Ha a fegyőrök kulcsokkal is vernék a fejét, ahogy szokták, ha senki sem látja, akkor sem engedelmeskedik.

A káplán isten segítségével eljutott a pokolig, amint odafenn az irodában az igazgató előre látta.

A foglár célszerűnek vélte, hogy ő is megtegye a magáét, és figyelmeztette a papot, hogy valamiről megfeledkezett a pokolbeli kínok felszámlálásánál:

— A szarvas ördögök tüzes nyelvükkel fogják nyaldosni magát, Sejba, — mondta szemét forgatva.

FEGYENC LÁZADÁSA

— Nyalhatnak — vágta rá komolyan Sejba.

A káplán kifogyott türelméből. A folyosókon a rabok, akik remélték, hogy a kápolnába menet útközben bagót találnak a fal mellett, vadul döngették a cellák ajtaját:

— Templomba akarunk menni, templomba akarunk menni I

— Hallja, Sejba, jámbor társai milyen hangosan vágyakoznak, hogy a kápolnában lelkűk megújhodjék, maga pedig jámbor óhajuk útjában áll. Nem látja be, milyen szörnyű vétket követ el?

— Én szívesen elmennék a kápolnába, tisztelendő úr, jó katolikus vagyok, katolikusnak kereszteltek, mint katolikus halok meg, hű maradok a hithez, amelyben édesanyám nevelt, de ingyen nem ministrálok.

— A mise után bocsánatot kérhet az igazgató úrtól, aki talán visszaállíthatja a régi rendet, és megint kiszolgáltatja magának a pótgombócot.

— Tisztelendő úr — mondta barátságosan —, ki vásárolna zsákbamacskát? Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. Tisztelendő úr azt mondja, hogy az Úristen kiközösítene engem hűséges gyermekeinek seregéből. Nézze csak, tisztelendő úr, az Úristen bizonyára nem sokat törődik a magamfajta gazemberekkel, De ha törődne is, még akkor sem fogok ministrálni gombóc nélkül.

— Mondja, Sejba, hisz maga Istenben?

Hiszek.

— Hiszi, hogy az Úristen megbünteti engedetlenségéért?

— Hiszem.

Ez a válasz teljesen összezavarta a káplánt. Ha a fegyenc azt mondta volna: „Nem hiszem'1, egykettőre bebizonyította volna neki, hogy mérget vehet rá, az Úristen meg fogja büntetni. De Sejba hisz abban, hogy nem kerüli el a büntetést, hát most mit mondjon neki? Ministráns nélkül nem misézhet, ha pedig nem mondja ei a misét, fuccs a tíz koronának.

— Sejba, kérem szépen jöjjön ministrálni!

Lám, lóm! A káplán már rimánkodik. Sejba még

fontosabb személyiségnek érezte magát. Tudta, hogy vét a házirend ellen, ha leül, mégis helyet foglalt a priccsén. Az úr még az egyesben is úr, gondolta magában, nemcsak a pokolban.

— Vasra veretjük — fejelte meg a foglár a káplán alázatos kérését, hogy mentse a veszett fejsze nyelét, vagyis a fegyház tekintélyét.

— Tisztelendő úr, ha most szentül megígéri, hogy megkapom a gombócomat, és semmi bajom sem történik, akkor elmegyek a kápolnába. Máskülönben nem megyek, még akkor sem, ha itt feketedem meg az egyesben.

— Megígérem — mondta a káplán.

Sejba felállt a priccsről, és odament a paphoz.

— Tisztelendő úr, kérem, adja a kezét.

A tökéletesen összezavarodott káplán azt hitte,

hogy Sejba hálából kezet akar csókolni, odalökte hát a kezét, Sejba meg belecsapott, megrázta, és jólelkűen leszögezte:

— Akkor hát gilt az alku!

A káplán előtt elfeketült a világ. Hideg futkosott a

hátán. Ez a Sejba talán rablógyilkos?! Sohasem kérdezte meg, miért ítélték el.

— Hallja, tulajdonképpen miért ül maga?

— Csórtam, tisztelendő úr, egy kicsit csórtam.

A káplán fellélegzett. Hála Istennek, csak tolvaj,

nem gyilkos! Megkönnyebbült szívvel sietett az irodába, jelenteni az igazgatónak, hogy Sejbával megkötötte a bérszerződést, vége a sztrájknak, a lázadásnak. Az igazgató káromkodott. Hiába nem teheti csúffá a káplánt, fújtak a takarékosságnak, a fene megette az évi száz gombócot.

Az istentisztelet rendben ment végbe. Sejba ma még ájtatosabb szívvel ministrált, mint máskor.

Mise után a káplán és az igazgató együtt ment a borozóba.

— Lássa be, igazgató úr — mondta teli pohár mellett a káplán —, három forint egy prédikációért mégis kevés. Csináljon már valamit, hogy tíz koronát kapjak, mert jövő vasárnap én sztrájkolok . . .

Ugyanakkor Sejba fegyenc javában lakmározott a nehezen kiharcolt gombócból és teli szájjal magyarázta társainak:

— Úgy ám, cimborák, az Úristen nem sokat törődik velem, de gombóc nélkül mégsem ministrálnék.

Ettől a naptól kezdve a 18-as számú zárkában Sejba szava volt a szentírás.

Tóth Tibor fordítása

11