Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-06-01 / 22. szám

gálni az Úristent? Miért látogatja meg őt ily keserves megpróbáltatással az Ür? Talán nem elég, hogy az embert néhány garasért hosszú esztendőkre hűvösre teszik? Pedig ma mennyire igyekezett a ministrálássall Mi­lyen szépen mondta „Kyrie eleison“ és „Et cum spiritu tuo". A hétszentségit — kiáltott fel —, és mi hasznom belőle? A sarokból valaki megmondta — értelmesen mond­ta meg, csak éppen leírni nem lehet, amit mondott. — Magától értetődik — vélekedett egy másik rab —, Sejba hatökör, ha velem történik ilyesmi, kere­ken megmondanám: Ajánlom magam, minden jót kívánok, és legközelebb ministráljanak maguknak. — Semmi bajod nem történhetik, Sejba — taná­csolta a harmadik —, te a tudásodat, az eszedet öntöd bele a ministrálásba, az ilyesmiért fizetni kell. Tudom én, mit kap nálunk a faluban a ministráns. Kijár a kosztja a plébániáról, pénzt is kap, disznó­öléskor májas és véres hurkát meg töpörtyűtl Ó, ha csak egy-két darab volna most itt belőleI A beszélgetés átterelődött a töpörtyűre, a reggeli és az uzsonna e csodálatos kincsére, a zárkatársak elfordultak Sejbától, magára hagyták őt istentelen gondolataival. Vívódva feküdt priccsén. Beburkolózott a takarójába, s mialatt nézte maga fölött a maszatos mennyezetet, lassan-lassan megoldotta a fogas kér­dést, megérlelődött benne a döntés. Lehunyta szemét, és gombócot látott. Elaludt. Azt álmodta, hogy a kápolnában ül. Az oltárnál fehér kámzsás ministráns segédkezett a papnak, és a mi­nistráns nyakán fej helyett gombóc volt. Felajánlás­kor már két gombóc volt a válla között, és mielőtt olvasni kezdték az utolsó evangéliumot, a gombócok háromra szaporodtak. Egyszerre csak a három gom­bócfej gurulni kezdett, gurultak, gurultak, egyenest odagurultak Sejbához. Sejba mellett a fegyigazgató ült, könyörögni kezdett, hogy az isten szerelmére adjon neki is egy gombócot. Sejba beleköpött a ron­da pofájába, és megette mind a hármat. A megma­radt zsírral bekente a haját, aztán letérdelt, hogy hálát adjon Istennek, a fegyházigazgató mögötte térdelt, és a zsírt nyalogatta a hajáról. Arra ébredt, hogy csörögnek a kulcsok, és a fegyőr beordít az ajtón: — Felkelni, gyerünk a műhelybe. Hozzátok rendbe magatokat, hogy készen legyetek, mire csöngetnek. Melyiteknek volt ma lidércnyomásos álma, mélyítek álmodta, hogy bezárták? Ez volt a megszokott reggeli tréfája, s már ment tovább a következő cellához, hogy hülyén vigyorogva újból elsüsse a tréfát. — Nahát — mondta Sejba öltözködés közben zár­katársainak —, már döntöttem. Ha nem kapok gom­bócot, nem ministrálok. A tyúk se kapar ingyen. Egész héten valahányszor megpillantotta a fegyház­­igazgatót, nevethetnékje támadt. Arra gondolt, hogy még jön hozzá az igazgató, kínálni fogja a gombó­cot. De Sejba fagyosan ránéz, és azt mondja neki: — Szó sem lehet rólal Előbb lássuk a két gombócot, aztán ministrálunkl Vasárnap fél nyolckor jött a fegyőr Sejbáért, hogy menjen a kápolnába, készítsen elő mindent a misé­hez. Sejba éppen „ember, ne mérgelődj"-öt játszott tár­saival, a játékhoz kenyérbélből gyúrt bábokat és kockát használtak. — Nem megyek, vitéz úr — felelt nyugodtan Sejba, és cimboráihoz fordulva, megjegyezte: — Igyekezze­tek, mert kidobállakI A foglár nem tudta, mit mondjon. Hosszas tanako­dás után még egyszer ráförmedt Sejbára, hogy moz­gás, gyerünk a kápolnába. — Nem megyek — hangzott a nyugodt válasz —, a gombócot elvették, most meg azt képzelik, hogy potyán fogok gürizni. Szó sincs róla. Nem ministrálok. — Sejba gondolja meg, mit beszél. Ez lázadás. — Ugyan már, miféle lázadás — emelt szót társa mellett a zárka egyik lakója —, könnyű mondani: szolgáld az Istent. De a szegény embernek zabáin! is kell. Ezt a bolond is megérti. Jött a főfegyőr. — Sejba legyen esze, menjen szépen a kápolnába. Nem megyek. Akkor raportra megy! Akkor raportra megyek. Sejba fegyenc lázadásának híre villámsebesen ter­jedt el a fegyőrök között. — Az a tizennyolcas zárka nekem már rég gyanús volt — mondta ez is, az is. — Sejba fegyenc megtagadta az Istent — járta be a fegyházat a hír —, már viszik is raportra. Időközben Sejba már ott állt az igazgató előtt. Felismerte saját személyének fontosságát, és komoly képet vágott. A fegyházigazgató arca vörös volt a dühtől, szájá­ból szakadt a szitok. — Te csótány, te kutya, hogy mered azt mondani: Ingyen nem ministrálok? Igenis mlnistrálni fogsz, és jutalmul bezáratlak az egyesbe! — Akkor sem fogok ministrálnil Az igazgató kétségbeesetten felüvöltött: — Fogsz minlstrálni? Nem fogoki JAROSLAV HASEK C <r (Regényrészlet) — Vigyétek az egyesbei — parancsolta a fegy­­őröknek. Sejba büszkén, felszegett fejjel vonult végig a folyo­són. Most mór nem a gombócról volt szó, hanem elvi kérdésről. Elszántságán még a poklok kapui, jobban mondva egyes zárka rácsos ajtaja sem vehettek erőt. Leült a sötétben a priccsre, és ártatlan lelkében örvendezett, hogy nincs e földön hatalom, amely mi­­nistrálásra kényszeríthetné. Az igazgató ott ült irodájában, és haját tépte. Negyedóra múlva jön a káplán, és nekik nincs mi­­nistránsuk. Micsoda szégyen! A káplán szokása szerint öt percet késett. Lassú, méltóságteljes léptekkel ballagott az igazgatói iroda felé, és azon gondolkozott, hogy a prédikációért há­rom forint, és a miséért tíz korona mégis csak kevés. A mai prédikációért legalább tíz koronát kellene kapnia, nem pedig nyomorúságos három forintot. Igen, így kívánná az isteni igazság. A prédikációért ugyanannyi jár, mint a miséért. A prédikáció áldásos hatással van a rabok lelkére, különösképpen gyümöl­csöző lesz a mai szentbeszéd, amelyben arról elmél­kedik, hogy a mennybeli Jóság gondot visel minden teremtményre. A káplán mosolygós képpel nyitott be a fegyház­­igazgatóság irodájába, s meglepetten látta, hogy az igazgató úgy ül a kályha mellett, mint egy ázott veréb. Amint megpillantotta a káplánt, felállt és szalutált. — Jó reggelt, tisztelendő úr. Megint leült, megsemmisülten bámulta a kályhát, s letörten bevallotta: Ezt adja össze, az a ganaj Sejba sztrájkba lépett. A káplán meglepetten meredt az igazgatóra. Ilyen korán reggel már részeg lenne? — De kérem, igazgató úr.. . — Sejba fellázadt, tisztelendő úr — magyarázta az igazgató —, nem akar ministrálni, mert megvon­tam tőle a vasárnapi pótknédlit. Bezárattam a disznót a sötét egyesbe. — Beszélnem kell vele — szánta el magát a káp­lán —, megyek én is a sötétzárkába. Az igazgató hitetlenül legyintett. Ha Sejba nem engedelmeskedett az állam képviselőjének, még ke­vésbé hajt az Úristen szolgájának szavára. — Azt hiszem, tisztelendő úr, kár a fáradságért jegyezte meg kishitűn. A káplán nem válaszolt, egy fegyőr kíséretében út­nak indult a sötét egyes felé. Az igazgató magára maradt. Egy idő múlva az órára pillantott, és azt gon­dolta: „Most alighanem a pokollal fenyegeti". A káplán ugyanakkor a sötétzárka nyitott ajtajá­ban állt és Sejbát nézte. A nyitott ajtón keresztül a napfény betört a sötét zárkába, a félhomályban fehéren látszott Sejba arca, vonásain konokság és dac ült. Hajthatatlanul állt a cella közepén, és büsz­kén pillantott a káplánra. No lám, már küldöttséget is menesztenek hozzá. E pillanatban szerfölött fontos személynek érezte magát, és szilárd hangon felelt a káplán kérdésére: — Szó sem lehet róla, tisztelendő úr, nem ministrá­lok. A kópián Kempis Tamáshoz folyamodott, célba vette Sejbát, és megpróbálta telibe találni néhány idézettel: — Uram, ne engedd, hogy e férfiú az igazság­talanság szavára hajtson, hanem ismertesd meg véle igaz tenmagadat. Ne önmagában higgyen, hanem csakis egyedül tebenned, ó, mindenekfelett jóságos Úr. Végtelen uram, vezesd a lelkét, hogy készségesen szolgáljon téged ... No mi lesz, Sejba, hajlandó mi­nistrálni? — Nem ministrálok. És megkezdődött a harc, az elkeseredett viaskodás Sejba és a káplán között. Az iskolázott teológus küz­dött a sztrájkoló ministránssal. A káplán háta mögött a foglár rázta kulcsait Sejba felé. De Sejba törhetet­len maradt. Visszautasított minden próbálkozást. Ha a fegyőrök kulcsokkal is vernék a fejét, ahogy szok­ták, ha senki sem látja, akkor sem engedelmeskedik. A káplán isten segítségével eljutott a pokolig, amint odafenn az irodában az igazgató előre látta. A foglár célszerűnek vélte, hogy ő is megtegye a magáét, és figyelmeztette a papot, hogy valamiről megfeledkezett a pokolbeli kínok felszámlálásánál: — A szarvas ördögök tüzes nyelvükkel fogják nyal­dosni magát, Sejba, — mondta szemét forgatva. FEGYENC LÁZADÁSA — Nyalhatnak — vágta rá komolyan Sejba. A káplán kifogyott türelméből. A folyosókon a ra­bok, akik remélték, hogy a kápolnába menet útközben bagót találnak a fal mellett, vadul döngették a cellák ajtaját: — Templomba akarunk menni, templomba akarunk menni I — Hallja, Sejba, jámbor társai milyen hangosan vágyakoznak, hogy a kápolnában lelkűk megújhod­­jék, maga pedig jámbor óhajuk útjában áll. Nem látja be, milyen szörnyű vétket követ el? — Én szívesen elmennék a kápolnába, tisztelendő úr, jó katolikus vagyok, katolikusnak kereszteltek, mint katolikus halok meg, hű maradok a hithez, amelyben édesanyám nevelt, de ingyen nem ministrálok. — A mise után bocsánatot kérhet az igazgató úr­tól, aki talán visszaállíthatja a régi rendet, és megint kiszolgáltatja magának a pótgombócot. — Tisztelendő úr — mondta barátságosan —, ki vásárolna zsákbamacskát? Az ígéret szép szó, ha be­tartják úgy jó. Tisztelendő úr azt mondja, hogy az Úristen kiközösítene engem hűséges gyermekeinek seregéből. Nézze csak, tisztelendő úr, az Úristen bizo­nyára nem sokat törődik a magamfajta gazemberek­kel, De ha törődne is, még akkor sem fogok ministrál­ni gombóc nélkül. — Mondja, Sejba, hisz maga Istenben? Hiszek. — Hiszi, hogy az Úristen megbünteti engedetlensé­géért? — Hiszem. Ez a válasz teljesen összezavarta a káplánt. Ha a fegyenc azt mondta volna: „Nem hiszem'1, egykettőre bebizonyította volna neki, hogy mérget vehet rá, az Úristen meg fogja büntetni. De Sejba hisz abban, hogy nem kerüli el a büntetést, hát most mit mond­jon neki? Ministráns nélkül nem misézhet, ha pedig nem mondja ei a misét, fuccs a tíz koronának. — Sejba, kérem szépen jöjjön ministrálni! Lám, lóm! A káplán már rimánkodik. Sejba még fontosabb személyiségnek érezte magát. Tudta, hogy vét a házirend ellen, ha leül, mégis helyet foglalt a priccsén. Az úr még az egyesben is úr, gondolta ma­gában, nemcsak a pokolban. — Vasra veretjük — fejelte meg a foglár a káplán alázatos kérését, hogy mentse a veszett fejsze nyelét, vagyis a fegyház tekintélyét. — Tisztelendő úr, ha most szentül megígéri, hogy megkapom a gombócomat, és semmi bajom sem történik, akkor elmegyek a kápolnába. Máskülönben nem megyek, még akkor sem, ha itt feketedem meg az egyesben. — Megígérem — mondta a káplán. Sejba felállt a priccsről, és odament a paphoz. — Tisztelendő úr, kérem, adja a kezét. A tökéletesen összezavarodott káplán azt hitte, hogy Sejba hálából kezet akar csókolni, odalökte hát a kezét, Sejba meg belecsapott, megrázta, és jó­­lelkűen leszögezte: — Akkor hát gilt az alku! A káplán előtt elfeketült a világ. Hideg futkosott a hátán. Ez a Sejba talán rablógyilkos?! Sohasem kér­dezte meg, miért ítélték el. — Hallja, tulajdonképpen miért ül maga? — Csórtam, tisztelendő úr, egy kicsit csórtam. A káplán fellélegzett. Hála Istennek, csak tolvaj, nem gyilkos! Megkönnyebbült szívvel sietett az iro­dába, jelenteni az igazgatónak, hogy Sejbával meg­kötötte a bérszerződést, vége a sztrájknak, a lázadás­nak. Az igazgató káromkodott. Hiába nem teheti csúffá a káplánt, fújtak a takarékosságnak, a fene megette az évi száz gombócot. Az istentisztelet rendben ment végbe. Sejba ma még ájtatosabb szívvel ministrált, mint máskor. Mise után a káplán és az igazgató együtt ment a borozóba. — Lássa be, igazgató úr — mondta teli pohár mellett a káplán —, három forint egy prédikációért mégis kevés. Csináljon már valamit, hogy tíz koronát kapjak, mert jövő vasárnap én sztrájkolok . . . Ugyanakkor Sejba fegyenc javában lakmározott a nehezen kiharcolt gombócból és teli szájjal magya­rázta társainak: — Úgy ám, cimborák, az Úristen nem sokat törődik velem, de gombóc nélkül mégsem ministrálnék. Ettől a naptól kezdve a 18-as számú zárkában Sej­ba szava volt a szentírás. Tóth Tibor fordítása 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom