Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-06-01 / 22. szám
tW N ff.a 8 ö fy ö N 8 ő L Két év telt el a tragikus éjszaka óta, amikor a görög katonai junta tankjai és fegyveresei végrehajtották az államcsínyt és magukhoz ragadták a hatalmat. Két év telt el azóta, hogy a görög szigeteken börtönöket létesítettek, ahol bírósági ítélet nélkül pusztulnak férfiak és asszonyok, a legjobb görög hazafiak, az ország haladó gondolkodású polgárai. A katonai diktatúra eltipor minden ellenállást, bevezette a legszigorúbb cenzúrát, megfélemlítéssel és fenyegetéssel védi hatalmát. Két év telt el azóta, hogy három északi ország — Dánia, Svédország és Norvégia — vádat emelt a görög katonai kormány ellen és az Emberi Jogok Bizottsága előtt vádemelésüket azzal indokolták, hogy a görög katonai junta uralmi módszerei ellentétben állnak az emberi jogok konvenciójával. A görög értelmiség elmenekült az országból és fáradhatatlanul harcol a demokratikus jogok győzelméért. A görög nép megaláztatása folytatódik. Ezt bizonyítják a távoli görög börtönökből kalandos úton Csehszlovákiába érkezett levelek. A bebörtönzött görög nők levelükben leírják reménytelen helyzetüket. „Azt akarjuk, hogy képet alkothassanak azokról a kínzókamrákról, amelyekben a fasiszta hatalom elnémítja Görögország legjobbjait. Kali Gaval tizennyolc éves hazafit minden éjjel kihallgatták. Amikor az embertelen kínzások közben elájult, helikopteren a tenger fölé szállították és egy kötélen lógatták a tenger vizébe, mindaddig amíg be nem ismerte „ellenséges tevékenységét-“. Huszonkétszer merült a szerencsétlen lány teste a vízbe ...“ „Kétti Carucha nyolcadik hónapos állapotos volt, amikor börtönbe vetették. A szadista nyomozók villanyáramot vezettek testébe és azzal fenyegették, ha nem tesz beismerő vallomást, megölik magzatát...“ Az Alikarnaszosz szigeten bebörtönzött asszonyok a „Nemzetközi Amnesztia Szervezet“-nek írt levélben számoltak be szörnyű sorsukról: „Tizenhat hónapig tengettük fogolyéletünket a kopár Jarosz szigeten. Nedves kunyhóink Sötétek voltak, az ajtókat nem zárhattuk be. A cellákba behatolt a hideg és az eső. A fűtés ismeretlen volt. Szenvedtünk a hidegtől, az éhségtől, hónapokon át nem kaptunk meleg vizet a mosakodáshoz. Családunkról mái- több mint egy év óta nem kaptunk hírt. Ruháink lerongyolódtak, újakat nem kapunk. Sok közöttünk a súlyos beteg, de ezeknek sem engedélyezik a kórházi gyógykezelést és a szemünk előtt halnak meg. Igen sokan szenvednek női betegségekben és ezek száma a hideg és a testápolás hiányának következtében egyre nő ...“ A hazánkban tanuló görög diáklányok felhívták a figyelmet arra, hogy az anyákat elszakították gyermekeiktől, a házaspárokat börtönbe hurcolták és a gyermekek léte még ma is az emberek együttérzésétől függ. A férfiak nagyobb részét Lerósz szigetén tartják fogva, az asszonyokat egy több száz kilométernyi távolságban levő szigeten. Alikarnazosz szigeten több mint 100 olyan asszony sínylődik, aki tehetetlen kisgyermeket hagyott otthon. A demokráciáért küzdő görög harcosokkal a hatalomátvétel második évfordulója alkalmából közölték, hogy fogvatartásukat egy évvel meghosszabbítják, mert még nem sikerült őket átnevelni RENÉE KRAUS t« IO u bft-** SO 8 SO-«* Б :C jQ 2 ‘u и Я s ‘5 S CSAVARGÓ FIATALOK Ügy két hónappal ezelőtt a kora délutáni órákban bekopogott iskolánk tanán szobájának ajtaján egy nagyapa. Ideges, sápadt arca és nyugtalan tekintete rögtön elárulta, hogy nem semmiség az, mi ide hozta őt. Az elkopott idegzetű, idős emberek jellegzetes éles gesztusaival kezdte mondanivalóját. Hetedik osztályba járó leányunokája kilencedik napja nem tartózkodik otthon. A rendőrséget már értesítette, de szerinte a rendőrség ilyen esetekben nem eléggé rugalmas (ő úgy mondta; tehetetlen). Ugyanis egy ismerős asszony a városban már látta a kislányt, szólt is a rendőrnek, míg a rendőr őt igazoltatta; a lányka gyorsan eltűnt a tömegben. Elmondta továbbá, hogy sejti, sőt tudja, hogy hol tartózkodik az unokája (legalábbis esténként). Sőt lépéseket is tett már, hogy hazavigye, de úgy tapasztalta, hogy saját ereje ehhez a látszólag egyszerű megoldáshoz sem bizonyult elegendőnek. A város korzójának öreg-romos házudvarain gyülekeznek esténként a csavargó fiúk, lányok, harminc, negyvenes csoportokba verődve. A nagyapa megleste őket, mivel előzetes tapasztalatok alapján sejtette, hogy a kislány ilyen helyeken érzi jól magát. Alkonyaikor a közelükbe lopódzott, hogy hazavigye. Azonban a gyerekek között ellenséges mozgolódás támadt, s nem volt tanácsos a közelükbe menni, habár sejtette, hogy közöttük van az unokája is. Idáig a történet. Szegény nagyszülő végtelenül szánalomraméltó képet nyújtott beszéd közben. A szavak olyan keserű fájdalommal szakadtak ki belőle, hogy beszéde felért egy zokogással. Tanácstalan volt; tőlünk, pedagógusoktól kért segítséget. Nagyon elszomorít a tudat, hogy nem tudunk neki rögtön, azonnal segíteni. Még vigasztalni is nehéz volt őt. Később az osztályfőnök kolléga elmondta, hogy a kislány mór hosszabb idő óta nem jár iskolába; több testvére van, akikről az anyjuk egyedül gondoskodik, Ö a legidősebb. A nagyszülők nem vehetik magukhoz, mivel a másik lányuk családjával laknak együtt egy kis lakásban. Az iskola számontartja ezt az esetet, már többször tett róla jelentést az illetékes hatóságoknak. Hát ez a helyzet. És még mi? KI tudja városunkban, hazánkban, vagy az egész világon hány serdülő korban levő fiatal él ilyen vagy hasonló körülmények között. Milyenekké válnak majd ezek a fiatalok? Mekkora tehertételt jelentenek majd a következő generációnak? Égető kérdések; sok-sok feltolakodó kérdőjel. Valamit tenni kell, hogy ez az állapot megváltozzon. Hiszen ha tétlenül nézünk el a dolgok felett, a hasonló esetek csak szaporodnak, és gyakoribb lesz az is, hogy a kor szellemének hatására, nemcsak az elhanyagolt nevelésben részesülő gyerekek köréből kerülnek majd ki csavargó serdülők. Bonyolult az emberi lélek, de a serdülőé valóban
