Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-05-11 / 19. szám

Krúdy A SZEGÉNYEK

Kukó írnok volt, valódi írnok, aki ősi háromszáz esztendő előtt tán a „sötét szemek és éji dalok városában", Madridban ütötte fel sátorát, egy kis rejtett téren, nem messze az ócska ruhával és régi fegyverekkel kereskedők piacától. Szent Sebestyén szobra vigyázott a régi házakra, és a szenyórák szemérmes pirulással, de forró sóhajtással mondták tollba Kukó ősének szerelmi ügyeiket. Kukó manapság a Tabánban lakott, túl a hidakon, s természetesen olyan házban rendezte be irodáját, amelyet városrendezési szempontból már évek óta halálra ítéltek. A tabáni ház hogyan viselkedhetett volna a siralomházban? Csak úgy, mint ilyenkor szokás. Félig összeomlott, a fedelét félrecsapta, az eresz homlokába lógott, és a csókák, amelyek a szerb templom környékén tanyáztak, mintha repülésre tanították volna a régi ház ablakszárnyait, a zsalugáterek, amelyék sarokba vágott, ódon könyvekhez hasonlítottak. A vén fáról szoktak búcsú nélkül elrepülni a fiatal gallyak az őszi szél szárnyán. Elmennek keletre, nyugatra. És a vén nyárfa megkopaszodva áll meg egymagában a köddel, esővel enyelgő, sárga mezőn, amely ódon

ÍV

dáma módjára köszönettel fogadja már a falábú udvarlók látogatását is. Kukó művészete a szerelmes levelezés téréin mozgott, holott még nem is volt nagyon öreg ember, aki már megunta, megvetette a nőket, és ezért a szemérmetlen hazudozást használja fegyverzetül: Kukó sárga hajú, piros bajszú és kék szemű legényke volt. S az egyik füle nagyobb, mint a másik, mert a hosszú tollszárat mindig füle mellett tartotta. Az ajtaján fehér alapon fekete betűk hirdették, hogy itt van az „iroda". A zegzugos Tabán halálra ítélt, vén házában, ahol már a grádics fokai Is menőfélben voltak új szolgálati helyükre, egy most épülő józsefvárosi házba, az iroda rejtelmesen húzódott meg. Az ajtón ütőkészülék volt, amelyre harangjelzés felelt.

Kukó titokzatosan dugta ki sárga fejét az ajtónyiláson.

— Most nem lehet... Később ... egy óra múlva.

És gyorsan ajtót csukott, mintha a kasztiliai hercegné őfenségének irná le tollba mondott üzenetét egy toledói ifjú lovag számára.

A Tabánban nagy divat volt ez idő tájt a levelezés. A városrészt amúgy is lebontják, a férfiak mindennap

azzal a gondolattal léptek be kedves bormérósükbe, hogy utoljára látják a bolthajtásos falon őseik emlékét, a szerb hajcsárokét, akik rovással fizettek vagy vérrel, amely a késszúrás nyomán a falat befecskendezte. (De megjött a hajó alulról, s pénzt hozott Rácországból, a dukátokat, a vér és rovást lemosták a falról.) A nők levelezésben lelték fel örömüket, szórakozásukat, mióta Kukó irodáját megnyitotta. Mintha templom, sétatér és színház: mind elfért volna Kukó irodájában. A rác kisasszonyok (még aki tudott volna is Imi) vasárnap délután meglátogatták Kukát, és hosszadalmas levelet diktáltak kedveseiknek, vőlegényeiknek. A hosszú szárú toll egy-két hatosért megcifrázta a betűket, mintha láncot fűzött volna az Íródeák nyakába. A piros tinta apró sziveket és virágfejeket, csókolózó galambokat rajzolt a betűk szárai közé. Délutáni litánia után, midőn a Tabán úgy elcsendesedik, mint valamely keleti város, ahol a férfiak s nők lakószobáikba vonulnak szundikálni bőséges ebéd után, csupán a kóbor kutyák marakodnak a Duna-parton egy vízbe fúlt hajós csizmája felett, a kis „irodában" szorgalmasan percegett a toll, és a kisasszonyok halkan összenevetgéltek, midőn Kukó az érzelmesebb mondatokat hangsúlyozva felolvasta.

Hol tanulta Kukó nagyszerű mesterségét? Sehol. Csak úgy örökölte ősapjától, a madriditól. S a rác leányoknak majdnem olyan sötét a szemük, mint az andalúziai szenyóráké.

Egy vasárnap fürge kis fekete leányka toppant be Kukó irodájába. Az Íródeák felemelte a fejét az asztalról. Valami kis cseléd állott előtte, kerek képű, nagyszemű, barna arcú, mint az óhitű templomokban a Máriáké. Talán tizenöt esztendős se volt még egészen.

Ш

Шуйпак való idő, már négy hete győzi esővel, az ég akár I egy homályos ónedény, a szél - süvöltve tördelte a faágakat, vagy legalább itt-ott letépett egy maroknyit a friss lombból.

Talán nem is jutok tovább, mormolta és bizonytalan kézzel markolta a volánt. Tényleg nem, hiszen már be is sötétedett, és nekem fogalmam sincs róla, hol az ég és az aszfalt határa. Ez az idő pontosan megfelel a távirat hangulatának: Gyere, apa súlyos beteg! Gyere, gyere, hiszen már megyek, bár apával soha nem szerettük egymást, ő mindig a járásbíróság bírója volt, otthon is bíráskodott. Nos, már megyek, bár magam is beteg és lázas vagyok, mint egy kóbor eb, ám ha megvigasztalhatom a szigorú öregurat, miért ne?

De most már nem megy tovább, azt a tölgyfát is súroltam már, és a következőnek biztosan nekimegyek. Már nem tudom magam ellenőrizni.

Nem megyek tovább, ott a keresztútón az a nagy ház, amelyből olyan furcsa fény árad, bizonyára vendéglő, bár amennyire tudom, soha nem állt itt ilyen épület. Várjunk csak, legalább tíz esztendeje nem jártam erre.

Es most jött ez a távirat: „Gyere, apa súlyos beteg." Természetes, apa. Sem én, sem a testvéreim soha nem mondtuk neki, hogy apuka. Mi öröme lehetett abból a folytonos bíráskodásból? Úgysem az igazság kedvéért Ítélt, örült, ha az embereket büntethette. öt éve nyugdíjba mehetett volna és halászgathatna, de nem bírt elszakadni a foglalkozásától. Szörnyű módon, kegyetlenül ítélkezett. Az emberek csak azért köszöntötték, mert féltek tőle, és ha abbahagyná a bíráskodást, talán a kocsmában sem ülhetne le a szomszédai közé, talán még sört sem csapolna neki a csapos. A rossz bíráknak rossz a sorsuk, és ő ezzel nem számolt.

De mi ez? A házon kopott cégtábla: Vendégfogadó a rablóhoz.

Kimásztam az autóból és megráztam a fejemet. Most az undok láz ellenére is egészen biztosan tudtam, hogy itt, a keresztúton sohasem állt ez a ház, mert miféle út menti csárda létezhetne manapság? És a csárda mögött a most megáradt Bejcsák patak, igen, ez mindig itt folyt, ide jártunk pisztrángozni.

Bementem a tágas ivóba. A sarokban a söntéspult, ember annyi, mint a pelyva, valamennyi régimódi ünneplőben, éppen befejezték a táncot, és szétszéledtek az asztalokhoz. A mennyezetről három kampón karbidlámpák lógtak, és ebben a fényben mindenkinek beesett, zöldes színű volt az arca.

Furcsa volt, hogy senki sem vette őt figyelembe. A falusiak egyébként mindenkit szívesen szemügyre vesznek, kikérdezik, honnan jött és hová igyekszik, de ezek mintha nem is tudnának a létezéséről. Csak a kövér vendéglős hajlongott mélyeket, a tisztelettudó vendéglős, hímzett sapkájában, amilyet valamikor a kocsmárosok viseltek. Megdöbbentő módon minden úgy volt, mint valamikor, amikor a csárda még igazán csárda volt: paprikával meghintett

a szomszédos, hosszú asztal felé, ahol néhány ember ült, de senki sem fogadta a köszönését, mintha itt se lenne, a falusiak arcán valami feszültség volt látható. A zenészek felé tekintgettek. Amolyan jellegzetes zenekar volt, a karmester a lábával verte az ütemet, és a zenészek valami egészen furcsa muzsikát kezdtek játszani, ami sem táncra, nem volt alkalmas, sem hallgatónak.

És mégis vagy húsz ember felemelkedett, kört alakított, megfogták egymás kezét, — különös hogy egyik sem mosolyodott el, — az arcokon egyre az az ünnepélyes feszültség uralkodott, senki nem szólalt meg, furcsa ünnepélyes tánc volt: három lépés a kör közepe felé, ott felemelték összefogózott kezüket, három lépést hátra, a kezüket leengedték, néhány lépést

— Színesebben innám ki itt azt a grogot — felelte hidegen.

— De az úrnak láza van és nem érzi majd magát jól köztünk. Jobb lenne kialudnia magát, ha temetésre megy.

— Az ördögbe is, ki beszélt itt temetésről? — kiáltott ingerülten. — Egyébként, talán igaza van, ez a zene szörnyű.

— Az — bólintott rá. — Nálunk azonban más zenészeket nem kap. Ügy játszanak, mint a gyászmisén. Es ki tudja, vajon. /. — hirtelen elhallgatott.

— Vezessen hát a szobámba, jó? Előtte haladt, gyertyával világított,

hogy meg ne botoljon az öreg, kitaposott döngölt lépcsőkön, kinyitott egy ajtót és bevilágított a szobába,

KAREL FÁBIÁN ____ ___ П ° 0 Л я Ф- 3)8 w v

e

s

z

ti

birhundinalc nevezett erjesztett sajtok az üvegbúra alatt, a tányéron keményre főtt tojások, a kampósszögről szárított kolbászfüzérek lógtak.

— Mit kíván az úr ? — kérdezte a kocsmáros.

— Rumos teát vagy grogot — felelte. — De csakis abban az esetben, ha itt tölthetem az éjszakát. Ugyanis autóval vagyok.

— Természetesen, vannak vendégszobáink, — hangzott a hihetetlen válasz. — Szóval grogocskát készítünk. Jó erős grogocskát. Az úr temetésre megy?

— Nem, — felelte szórakozottan. Hirtelen felnézett. Legalábbis remélem, hogy nem.

Leült a sarokasztalhoz, meghajolt

oldalra tettek, majd megint előre, a kezüket felemelték, mindez lassú, komoly, csaknem gyászos volt.

Nem beszéltek, csak zümmögték az „Arany kapuról" szóló gyermekdalocska dallamát: „... ki át akar menni, az a fejét veszti."

Az ajtóban megjelent a széles csípőjű kocsmárosné. Úgy tolakodott át a táncolók tömegén, mint egy hatalmas bárka. Megállt az asztalnál és gondterhelten csóválta a fejét.

— Az úr grogot kért, úgye. Inkább fent, a szobájában adnám az úrnak azt a grogot, az jobb lenne. Ugyanis —■ habozott — még nem vagyunk együtt valamennyien. Várunk valakit, és ki tudja, eljön-e, ha az úr itt van.

amely alig volt kisebb, mint a lenti ivó. Érzékelte a port, a pókokat, a furcsa kárpitozást, talán száz éve nem aludt itt senki, penészszag terjengett, és valószínűleg egerek is voltak.

A szoba közepén a kocsmáros állt. — Oszvaldl — förmedt rá a felesége. — Miben töröd már megint a fejed, Oszvald? Ebben a kocsmában már fél évszázada nem gyilkolnak, Oszvaldl

A kocsmáros megijedt, a falhoz hátrált, meghajolt a vendég felé és eltűnt a falban.

— Mindig így rájön, ha vendégeink vannak, — panaszolta a kocsmárosné. Egyszerűen ijesztgeti az embere-