Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-04-20 / 16. szám
ótlan rosszkedvvel mentek \ ry át a hajóhídon. Mikor a yj lány befordult a villamosmegállóhoz, Péter elszorult torokkal kérdezte: Ugye, elkísérhetlek? A válasz furcsa akusztikával jött, igen messziről: — Ne haragudj szívem, semmi értelme, jobb ha nem találkozunk ... — Éva!... A lány felugrott a villamosra és még visszakiáltott egy szót, de a mozgó kocsi zaja elnyomta a hangját. Péter bénultan, egy kicsit bután állt a járdaszigeten, úgy érezte, mint akit lidérces álomban üldöznek, futna, de mintha vattán taposna egy helyben. — Itt hagyott! Velem tette ezt, aki... aki... Én! Én!... aki... Az ember tenyerén nyújtja a lelkét és ezt kapja érte. — Ő, hogy tudtam volna szeretni, mennyit tudtam volna neki beszélni magamról, neki magamról, neki magamról, magamról, magamról Mindez azután történt, hogy Péter a rajongva szeretett Évát végre meg merte hívni egy hajókirándulásra és dozott, hogy elvesztett gyémánt gyűrűt talál egyszer, de ma sem talált mást, csak egy napszemüveget. Színes tükre halványan verte vissza az alkonyuló ég színeit, de egyik üvegén csillag alakú repedés kacsintott a gyerekre, aki mérgesen rúgta be a hajókötélből csavart gigászi konty alá. A napszemüveg feljajdult. — Mást vártam ettől a nyártól... hiszen még csak május van és nekem már végem. Azt hittem, a Balatont fogom visszatükrözni... talán az Aranypart homokját. Jövőre a tengert. Éva ígérte nekem ma délelőtt, mikor megvett. Milyen boldog volt, mikor rajtam keresztül a tükörbe nézett. Akkor azt mondta: — Ma Duna-kanyar, — holnap az egész világ! Péterrel! — És ma délután a vakító fényben ragyogó táj rajtam keresztül varázsos szépségű megvilágításban tárult Éva elé. Mint egy színes film. Két nagy vigasza van az embernek, szólalt meg akkor halkan a lány: a zene és a természet. A folytonosan hömpölygő víz és a felhőtlen kék ég mindig az örökkévalóságot juttatja eszembe. A fiú felé EGY komolyra fordult beszélgetésük átalakult Péter végtelen monológjává. Bizalma a lány iránt és őszintesége versenyt futott. Gyerekkora nyomasztó emlékei, problémák és szorongások fullasztották és úgy érezte, amit elmond Évának, attól örökre megszabadul. De a lánynak nagy volt az átruházott teher. Vagy ő volt gyönge hozzá, vagy a teher elbírhatatlanul súlyos. Mi lehetett hát az a történet, ami egy májusi délutánt így meg tudott zavarni? Hiszen a lány elmenekült és a fiú ottmaradt, eddigi problémáit még egy újabbal tetézve. ... Mindent hallott a hajó korlátja, a padlózat, a csomókba csavart kötéltömeg, a fekvőszék és hallotta a lány ottfelejtett napszemüvege ... Mikot az utolsó utas is elhagyta a hajót, a matrózok szétfutottak rendet csinálni a sok nagy étvágyú, fiatal száj, a sok táncos láb okozta zűrzavar után, és a hajó kolostor-szigorú rendjét újjá teremtették. Az inas padlósúrolás közben mindig arról ábránf or dúlt, aki a lassan induló hajó korlátjára támaszkodott; a gépek a nagy hajótest mélyén megindultak és egyre fokozódó dobogóssal ingadoztak a végleges ritmusba. Üvegemen megjelent a fiú kedves, komoly arca, sötétkeretes szemüvege; magas homloka felett barna kefehaja kissé tanárossá tette és mindez nagyon megható volt, mert úgy tűnt, mint egy kis fiú, aki tanárt játszik. — Én az örökkévalóságból már kicsi gyerekkoromban ízelítőt kaptam, mondta, de még ma is borzongok az emlékétől: kötőtűt dugtam a konnektorba és az áramütés pillanatában megmerevedtem és megmerevedtek velem együtt az ablaküvegen a legyek és az ablak előtt, a diófán a folyton remegő levelek. Az órainga nem lengett többé. Megállt az idő. Akkor úgy éreztem, a nap sohasem nyugszik le többé. Ott lóg majd az égen örökké és dél lesz örökké. Kiáltani akartam, de néma voltam. Menekülni az időtlenség szorításából, de a lábam merev volt. — És azután? Hogy szabadultál meg? MÁIUSI — Anyám mentett meg, de azt már csak ő mesélte nekem, arra már nem emlékszem, de annak, a sokknak a hatása, amíg csak élek, elkísér. Azóta folyton kérdezem magamtól. Az volt az örökkévalóság, a végtelenség, az a megállás? Vagy menni, menni... hangnál sebesebb repülőgéppel szállni, rakétával suhanni, száguldani fénysebességgel egyik csillagrendszerből a másikba. Utazás, melynek nincs vége, nincs túlsó part, végállomás. Nincs szakadék, melyből nem lehet kijutni. Ereztem, hogy Éva kínosan feszeng, eltakarta szemének megütköző kifejezését. Eltakartam a gondolatait. Tudtam, hogy nekem ez a dolgom. Ezért hozott magával, bár úgy éreztem, kicsit orvul néz mögülem Péter védtelen, meztelen gyerekszemébe saját szemének felöltözöttségéből. Akkor a legmeztelenebb az ember, ha az ellenfél fel van öltözve. Ezt a napszemüveg tudja legjobban. — A gondolat határait nem szabad feszegetni Kedves, kezdte, sokszor éppen akkor értünk meg bizonyos összefüggéseket, mikor gondolataink elpihennek. Most próbálj pihenni, hiszen azért jöttünk. Sokat vártam a mai délutántól, pesti létemre külföldiektől kellett meghallanom, milyen gyönyörű ez az út, amelyről már egyszer lemaradtam, mikor a hetedikesek osztálykirándulása volt, de nekem fájt a torkom. Nézd Péter! A víz egyre kékebb és milyen békésen hömpölyög a folyó ... — Békés?! Gonosz folyó ez! — mondta keserűen Péter. — Elrabolta egyetlen barátomat. A part menti sekély vízben lubickoltunk. Egyszer azt láttam, hogy a parttól távolabb időnként két kéz bukkan fel a vízből, a tenyerek egymással szemben, mintha imára zárulnának. Érted?! Csak a két kéz. Az ő keze! Ordításomra mások is a vízbe rohantak, kihúztuk és mindent megtettünk, amit tennünk kellett /és lehetett, talán még többet is... Nem lehetett megmenteni. Első és utolsó barátom volt. ППв ektfbr levett engem, mondta a amzem/aveg, és el is veszített, nem ^иИопштг történt azután. De én tudw/^eccsent meg a korlát: Áthajolt rajtam, egyik kezével oly erősen szorított, hogy szinte fájt, másikkal a homlokát dörzsölte. Fájt a feje, szinte elviselhetetlenül. — Mégis' csak furcsa, gondolta, bármiről is legyen szó, mindenhez kapcsolódnak nyomasztó emlékek a fiú agyában. Nagyon önző lehet, ha eddigi élete minden terhét kéretlenül más vállára akarja rakni, örömet hogyan adna, emberközelbe nem tud kerülni, hiszen nem én érdeklem, csak bennem tükröző énje. — Menekülni szeretett volna, úgy éreztem, szeretne elájulni, de ahhoz erős volt és fiatal. Nagyon sajnáltam. Péter mellé könyökölt, most látszólagos egyetértésben támaszkodtak rám. A férfi valamit megérezhetett Éva hangulatából, mert kis zavarral kezdett magyarázkodni, ki nem mondott szemrehányásokra válaszolva: — Tudod, én mindig és mindentől félek. Félelem tölt el kicsi gyerekkorom óta. Akkor azt hittem, hogy a padlásablakokból rossz emberek lesnek rám, és ha nem futok el idejében, egyszer lenyilaznak, és a pinceablakokból is kést akartak szúrni futó lábaimba, éjjel álmomban hideg, nyirkos kezek tapogattak. És hiába égett a lámpa, mert néha sikerült kikönyörögnöm anyámtól, egy-egy éjjeli felriadás után, hogy hagyja kicsit égni a lámpát, a fény rémes árnyékokat vetett a falra. Akkor a lány valami anyai szeretetet érzett, és közelebb simult Péterhez, kezét levette rólam és a fiú kezére tette: — Szegény Drágám, mondta őszinte sajnálattal, ennyi rossz emlékkel nem lehet élni. Meg kell tanulni egy kicsit felejteni is. Hidd el, a felejtés az élet legnagyobb ajándéka. Különben tudod: „Az erős hullámverés alatt is békésen nyugszik a tenger“. Figyelj a benső csendre. Csak a szemlélődő állapotban lehetünk igazán boldogok ... és még egy: Ne feledd, hogy az igazi barátság: együtt tudni hallgatni ... Éva hitt benne, hogy a fiú megérti célzását. — Megértette és meg is sértődött, — mesélte tovább a korlát — és önigazolásul tovább mesélt: — Látod, elvesztett barátomhoz nem a hallgatás fűzött, hanem a meghallgatás. Ha már túlságosan fájt valami, nála kerestem vigaszt és mindig vissza tudta adni a nyugalmamat. Azt hiszem, azokban a nehéz években öngyilkos lettem volna, ha ő nincs nekem, ö, akinek mindent el lehetett mondani. A veréseket is, óh azok a verések Apám szíjjal vert akkor is, mikor már nagy fiú voltam. Hogy miért, miért? ... Ha nem azt tettem, amit ő akart... És hiába volt minden engesztelés, könyörgés, a testi kínt csak fokozta a meg nem hallgatott könyörgés utáni megalázottság, mert eredmény legfeljebb annyi volt, hogy a szíjat felváltotta a pofon, s a még gyötrőbb szégyen. A gimnáziumban a negyedik év végén nagyon rossz bizonyítványt vittem haza. Kimondhatatlanul féltem apámtól és izgalmamban észre sem vettem, hogy a villamos elhagyta a megállót, ahol le kellett volna szállnom. Sohasem ugrottam le robogó kocsiról, csak akkor... éppen a kanyarban, métereket repültem... elájultam ... több hónapig ápoltak a kórházban, de a pofont azért megkaptam, mikor a kórházból hazamentem ... És a felgyógyulásom után: — Vége! Befejezted — mondta apám. Nem fogsz osztályt ismételni! Szakmát tanulsz! Iskolai egyensapkámról leszakította a fémjelvényt, a zsinórra varrt emblémát, és szemem láttára a szemétládába hajította. Amíg élek, azt a „lefokozást“ nem fogom elfelejteni. Péter most volt a legmeghatóbban gyenge, annyira kisfiú volt, hogy az én öreg szívem nagyon fájt érte, hiszen én többnyire boldogságot látok, vidám semmiségeket hallok, az én belém kapaszkodó kezeknek én mindig csak ürügy vagyok, mert tulajdonképpen egymást keresik, de most ez az embernyi gyerek a vízbefúló rémületével kapaszkodott belém, és én tudtam, hogy kevesebb több lett volna, hogy egy sóhaj több mint egy vallomás és egy jajszó több mint húsz gyónás... Éva kiábrándultán nézett maga elé, a fiú minden vonzását elvesztette. Nem maradt benne titok. Kiolvasott könyvvé vált egy óra alatt. És ami legzavaróbb, hogy a feltartóztathatatlan titok-áradatért valamit adni is kell: Vigaszt, reményt, tanácsot... — Ennyi keserű emlékkel én már rég embergyűlölő lettem volna — kezdte... de folytatni már nem bírta, megtántorodott, arca falfehér lett, Péter elkapta, hogy össze ne essen. — Mit segítsek? Hozzak vizet? Vagy konyakot a büféből. Istenem olyan jól elbeszélgettünk, még annyi mondanivalóm lett volna, hiába, ez az én sorsom, — kesergett. Éva erőt vett magán és kiegyenesedett; nincs semmi baj, suttogta. A fiú mélyet szívott a cigarettáján, — túl mentem a határon — gondolta, most már csak vidám dolgokról fogunk beszélgetni, felkérem táncolni. Nagy ívben dobta a vízbe cigarettáját és a lány felé fordult: Éva nem állt mellette. Hova tűnhetett szó nélkül — gondolta, — majd jön mindjárt, talán kiszállás előtt rendbe hozza magát, hiszen pár perc múlva kikötünk. Hazakísérem és mindent elfelejtetek vele. A kapuban pedig megcsókolom. Évát már csak a kikötés izgatott nyüzsgésében találta meg. Szótlan rosszkedvvel mentek át a hajóhídon. És a napszemüveg mesélni kéz-J -J.J. aeu SZOMBATHY LAJOS ti
