Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-04-06 / 14. szám
> • r'í Így asszony а Щ agy írú Árnyékában Huszonegyben avattok őket, dr. Ludmila Vancurát és férjét, dr. Vladislav Vancurát, az orvostudományok doktorává. Az esküvő nem sokat késett. A két orvostanhallgató már a második szemeszterben egymásba szeretett. . . Már az egyetemen mindketten arról álmodoztak, hogy valahol Prága mellett, szép, kies tájon telepednek le, és nyitnak közös rendelőt. Egy hajókiránduláson megállapították, hogy Zbraslav megfelelne számukra. Karol Novy, az író, különben dr. Vladislav Vancura legjobb barátainak egyike, ismerte a zbraslavi betegsegélyzői körzet igazgatóját, és dr. Vanőura rövidesen a zbraslavi betegsegélyző kirendeltségének lett az orvosa, míg Ludmila otthonukban magánrendelőt nyitott. A zbraslavi „előkelőség" vegyes érzelmekkel fogadta az új orvos-házaspárt, féltek a kommunista orvostól, de műveltsége és kiváló orvosi képzettsége lefegyverezte őket. — Itt Zbraslavon kezdődött az a 26 boldog esztendő, amelyet Vladislav oldalán éltem át, mondja dr. Ludmila Vancurová melankolikus mosollyal . . . Mint orvosok, jóllehet kényelmetlenül éltünk, dolgozni azonban vígan dolgoztunk, Vladislav a betegsegélyzőben, én otthon a rendelőmben. A beteglátogatásokra együtt jártunk, legtöbbször gyalog, néha 10—14 kilométert gyalogoltunk délutántól estéig, legjobb esetben az értünk küldött öreg bricskák rázták ki lelkünket. Autónk nem volt, autóbuszjáratok még nem léteztek, így hát gyakran vettük igénybe az apostolok lovát. És ha vasárnap üzentek értünk a betegek, akkor prágai vendégeink, akik legtöbbször a Devétsil (a prágai avantgarde művészek egyesülete volt) tagjaiból regrutálódtak, csoportosan, és gyalog meneteltek velünk, mint valami búcsújáró körmenet a beteges házhoz, s nemegyszer jött velünk Jaroslav Seifert, vagy St. K. Neuman, a kor két legnagyobb költője. — Házasságunk elején sok nehézségünk volt, egyikünk sem volt gyakorlati, üzletember. Én jómagam legtöbbször nem fogadtam el pénzt a szegényebb páciensektől, Vladislav pedig elfelejtette benyújtani számláit a betegsegélyző igazgatóságához, s aztán hónapokon át csodálkoztunk, miért nem kap fizetést. Végül is az intézet kapott észhez... — Eleinte közösen dolgoztunk otthon az én rendelőmben, de az asszonyok megvárták „míg a doktor úr elmegy" és így lettem én a Zbraslav-környéki asszonyok bizalmas orvosnője! Ekkor költöztünk új lakásba, ekkor született Alena lányom is, és ebben az időben jelent meg Vladislav első nagy sikert jelentő könyve, melyet a magyar olvasó „János, a pék" címen ismer. Ezt a regényét 1924-ben államdíjjal tüntették ki. A férj lassan az irodalomnak szentelte szabad idejének legnagyobb részét, Ludmila jóvoltából, aki nemcsak férje orvosi teendőit látta el, hanem teljesen, minden irigység és féltékenység nélkül elősegítette férje irodalmi érvényesülését, és megelégedett azzal a szereppel, amit az egyre híresebb férj árnyékában töltött be. Igaz, ha télvíz idején hívták feleségét beteghez, helyette dr. Vladislav Vancura ment, s nemegyszer akár Coolen orvosa, úszó jégtáblákon kelt át a Vltava folyón, hogy császárvágással hozzon világra egy fiúgyermeket, és mentse meg biztos haláltól az anyát. Am megtörtént az is, hogy dr. Vladislav Vanciya a betegsegélyzőben egy lógóst nem akart munkaképtelennek elismerni. Ekkor az ipse elment Ludmila doktor magánrendelőjébe és ott addig jajgatott, amíg a revíziós orvos felesége egy ötvenest adott a siránkozónak, fájdalomdíjként. Másnap a férj nagy mérgesen jött haza, hogy Repícek a kocsmában nagy röhögve mesélte a hallgatóságnak, hogyan ejtette át az orvosnőt. — Az orvosokkal bánni kell tudni, — jelentette ki Repícek. Közben egyre-másra jelentek meg dr. Vladislav Vancura regényei. A zbraslavi betegsegélyzői körzet pedig szinte észrevétlen, dr. Ludmila Vancurová gondjaira maradt, mivel férje, néhány sebészi beavatkozástól eltekintve, ezekben az években már kizárólag az irodalomnak élt. Ekkor már rég megjelent a „Vége a régi időknek", a „Szökés Budára", „A szántóföldek és csatamezők", valamint a Markéta Lazarová című regénye is. Ekkor mór 1937-et mutatott a naptár, Zbraslavban is megjelentek az antifasiszta menekültek és a Vancura házaspár elhatározta, történjék bármi, ők itt születtek és itt is halnak meg. — Később, Vladislav kivégzése után ezt az elhatározásunkat nagyon megbántam, — mondja könnyezve Ludmila asszony . . . Aztán jött München, jött 1939 március 15-e, Hitler lerohanta Csehszlovákiát és megszületett az ellenállási mozgalom. Dr. Ludmila Vancurová, bármennyire is kimerítette őt orvosi ténykedése, megfigyelte, hogy férje egyre többet jár Prágába és egyre gondterhesebben jár haza. — Ezerkilencszáznegyvenkettő május 11-e volt. A délutáni rendelés után, még rengeteg beteglátogatás volt soron, Vladislav velem jött, majd este Alena lányunkat korábban aludni küldte. Sokáig ültünk kettesben a verandán. Vladislav végre beszélni kezdett. Előkészített minden lehetőségre, azt mondta, ne legyek meglepődve, ha letartóztatják, a hurok egyre jobban bezárul körülötte. Legyek nyugodt és ne interveniáljak sem a náciknál, de főleg nem a cseh kollaboránsoknál. Úgy sincsen ennek semmi értelme. — Másnap reggel, május 12-én még jóformán fel sem voltam öltözve, vad dörömböléssel és fenyegeté-Katonaruhába öltöztetett csöppség. Hátborzongató! Hazafias elszántság Kínában ... Csak előre édes fiam ... A nagy versenytársak. Ebben az évben a maxi egy szoknyahosszal lemaradt a mini mögött. Moszkvában „Női hangok" néven új női zenekart alakítottak. A zenekarnak 8 hegedűse, 2 csellósa, 2 mélyhegedűse, 1 hárfása, 4 szaxofonosa stb., tagja van. A nők csak karmestert nem találtak maguk között. Ezt a szerepet Vladimír Szvesníkov zeneszerző tölti be. Úgy látszik mégis igaz, hogy a nők csak otthon tudnak dirigálni. A képen az egyik szaxofonosnö. II. Erzsébet angol királynő szívélyesen fogadta Frank Bormant, az Apollo 8 űrhajó kapitányát európai körútja alkalmából. Ilyen magasról jött vendég ritkán jár a Buckinghami palotában. Kongóban az utcai drogériákban melltartók is kaphatók. Amint képünkön láthatjuk, nem nagy a tolongás a szépítöszerekért sem.
