Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-03-23 / 12. szám

Izgalom

Gianni Morandi

Gigliola Cinquetti Fr. Spácil felvétele

^ Mina

Caterina Caselli

San Remóban komor és nyugtalan a hangulat a hires fesztivál napjaiban. Mint minden évben, négy nappal a három nagy hangverseny előtt megindul a gépezet: megérkezik a tőke, a rulettjátékosok, a fodrászok, a mamák. Lelkes tizenévesek leselkednek a hires táncdalénekesekre, akik nagyjából szintén ugyanazok, mint már évek óta mindig.

A város válsága is a régi: egyre kevesebb a turista. A városatyákat kétségbeesésbe kergeti a költségvetési mérleg, a kaszinónak már több mint egy éve kétszázmilliós deficitje van. Erre az sem elég vigasz, hogy a táncdalfesztivál jegyei mind elkeltek, és az 50 milliós bevételt ígér.

Az egész fesztivált a neurózis légköre uralja. Csak Gigliola Cinquetti állja derekasan a sarat. Járt Tokióban, Honoluluban, Alabamában és az örökös kérdésekre: „Melyik város tetszett a legjobban a világon?" mindig azt válaszolja: „Az én Veronám, ahol születtem." „És aztán?" „Cerro Veronese, ahová kislány koromban elvitt a papám." Ö remekül bírja a fáradságot, énekel és énekel, nem fárad el, nem sir. Aztán iszik egy pohár tejet és korán aludni megy, ahogyan a papa utasitja.

Johny Dorellinek is acélidegei vannak, de a többiek — kész ideggyógyintézet. Claudio Villa dühöng, Caterina Caselli idegei remegnek, Mina szorong.

Eddig csak a filmszínésznőknél volt divot a szorongás. Most elérte a táncdalénekesnöket is. A semmiből jöttek néhány évvel ezelőtt, azóta bankszámlát szereztek, húszszobás villát vettek, ötezer levelet kapnak hetenként, és azt mondják: „Mindent elhibáztam."

Igaz, talán nem is könnyű a dolguk. Nagy család van a nyakukon, a papa abbahagyta a halász vagy földműves mesterséget, a mama kielégíthetetlen, a húgok és öccsök egyetemre iratkoztak és el kell tartani őket. Most már nem lehet visszavonulni. Egész nap próba, fodrász, diétás orvos, masszázs, nyüzsgés a hanglemezgyárban, hogy foggalkörömmel elragadják a számot a versenytárstól, vagy szerződéseket írjanak alá, amelyeket másnap megbánnak. Talán nem is lehet csodálni, hogy eluralkodott rajtuk a neurózis, és pszichoanalitikusok kíséretében érkeztek a fesztiválra. Talán van is mitől szorongani: félnek, hogy sikerük napja leáldozik, képük nem jelenik meg többé a magazinokban, a könnyű pénzforrás elapad. Egyre több nyugtatót, idegcsillapitót és élénkítőt szednek, aztán itt az idegösszeomlás.

Anna Identicinek, a szép szőke táncdalénekesnőnek, aki 20 éves korában férjhez ment egy fényképészhez, hathónapi házasság után elég volt egy összeveszés a férjével, és máris 20 tabletta altatót vett be. Igaz, megmentették, és férjével is kibékült. De ez sem enyhít a San Remo-i fesztivál feszült hangulatán.

... kétségbeejtő, hogy az oly sok szempontból kiváló ország még mindig nem szabadult meg a számtalan előítélettől, ostobaságtól, de egyidejűleg felteszem a kérdést, hogy vajon az angol valóság mindezek nélkül nem lenne-e unalmas, kevésbé vonzó? Ha figyelembe veszem a legnagyobb ellentétet, nevezetesen azt, hogy a szívélyes és hazájára büszke angol nép, amely olyan csodálatosan fogad mindenkit, aki külföldről érkezik — akkor csak a régi, egyszerű angol közmondást Idézem: „Itt szépen élnek, de nem szeretnék itt élni..

Hogyan élnek? „Between job and pop" a — a munka és a pop között — válaszolja a kérdésre az eladónő Selfridgeben, az ápolónő a Finchley-I Kerületi Népegészségügyi Intézetben, a ruhatárosnő a Lions Tea Shop-ban, az East End-i taxisofőr, a vezető a Nemzeti Múzeumban, a Barclays Bank könyvelőnője és a jegyszedőnő a sohoi sztriptíz-bárban.

Egészen másképpen válaszolt a tanuló ifjúság a Hyde Park Corner-ban. Valaki megölte az Istent, nem vagyunk sem elveszett nemzedék, sem hősök. Nem várunk Godot-ra. Egyszerűen: híd vagyunk a tegnap és a holnap között. Nem várunk, hanem keresünk. Számunkra idegen a totalitás pszichológiája ... Elkezdtük a nemzeti analízis korszakát, országunk bajainak kórmegállapítását. Nem is csodáljuk, hogy nem aratunk tapsokat. Szellemi apáink: a három „M" — Marx, Mao, Marcuse, de tanulmányozzuk Lenint és Che Guevarát is. On csehszlovákiai? üdvözölje DUBCEK-et. Tudja, hogy nálunk Londonban őt tartják az 1968. esztendő legnépszerűbb államférfidnak? Kinghtsbridge-ban tizenegy shillingért vehet egy plakátot. Az ő fényképe és alatta a felirat: DUBCEK — FREEDOM, vagyis: DUBCEK - SZABADSÁG.

A zöld szigetországot köd takarta. Ezért képeslapokat, fekete-fehér és színes diapozitívokat vásároltam, ez volt a legésszerűbb. Azután kényelmes cipőben elindultam felfedezni London hangulatát, érzéseit, légkörét.

Láttam az elképzelhető legrövidebb mini- és leghosszabb maxi-szoknyákat. A nőnemű fiatalság elsősorban bőrbe öltözik, magasszárú csizma, bőrszoknya, bőrkabát, a fiúk Zsivago-típusú katonai köpenyekben járnak. Természetesen láttam a FLOWER—POWER-t, a virággyerekek több százezres hadseregének tagjait, akik csak virágokkal támadnak és védekeznek. Láttam a jelvényüket: MAKE LOVE NO WAR, „szerelmet és nem háborút". A virág jelkép, ami azt jelenti, hogy ezzel változtatható meg a beteg világ, ezzel változtatható bolygónk virágoskertté.

A jelszavak feloszthatók politikai, szexuális és a jelennek hátat fordító kiaszszikus jelszavakra, tessék választani, valóban nagy a választék... tréfás, frivol, cinikus, de megdöbbentő is. Ez a nagy brit export-sláger, mert ismerjük be, hogy például a jelvény, amely szerint SAVE WATER, SHOWER WITH A FRIEND, takarékoskodj a vízzel, fürödj a barátoddal (barátnőddel), vagy DONT YOU DARE — ne merészelj, vagy — rendelkezésedre állok — a legjobb esetben is családi botrányt okozhat.

Kings Cross 1