Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-16 / 49-50. szám

NÉGY APÄTÖL Mind a négy fiú. Olyanok, mint az orgonasípok. A legnagyobb tizenhat, a legkisebb tizenegy éves. Féltestvérek. Egy anyától — négy apótól. Hat éve vannak állami gondozásban, de még soha senki nem látogatta meg őket. Apját egyik sem ismerte, anyju­kat mór elfelejtették és nem is akarnak tudni róla Erzsébet feltűnően csinos leány volt. A férfiak lépten-nyomon megfordultak utána és ő szívesen' kacérkodott, flörtölt, büszke volt rá, hogy körülrajong­ják, udvarolnak neki, figyelmességgel, ajándékkal halmozzák el. A játék azonban egyre veszélyesebbé vált. Az első meggondolatlan lépést a további követte és a lejtőn már nem tudott megállni. Még nem volt tizenhat esztendős, amikor rádöbbent, hogy teherbe esett. Néhány hónap múlva megszületett a kisfia és jöttével vállára nehezedett a gyermeknevelés ezernyi gondja. Erzsébet azonban nem az anyai hivatásra termett. Tessék-lássék ellátta a kisfiút, rázárta az ajtót és ellibegett legújabb gavallérja karján. Az első eset után még három ízben írták be a szülőotthon­ban az újszülött adataiba — anyja: B. Erzsébet, f hajadon, apja: ismeretlen. A fiúk embertelen körülmények között nevelkedtek. Anyjuk nem dolgozott. Gyermektartást senki nem fizetett. A négy gyerek után járó gyermekpótlékot felemésztette Erzsébet ruhatára. Fűtetlen szobában laktak, sötétségben, mert az áramot a sok tartozás miatt a villanyművek kikapcsolták. Táplálkozásuk csak arra volt elég, hogy éhen ne haljanak. Valóságos megváltást jelentett számukra, amikor 1962-ben állami gondozásba kerültek. A gyermekotthonokban korcsoportok szerint helye­zik el a gyerekeket. A nagyszombati otthon kivétel. Négy évvel ezelőtt olyan gyerekek számára létesítet­ték, akiket érzelmi kötelék fűz össze. Testvérpárok, kis családok lakják. Mindegyik sorsa külön regény. Hogy választásunk éppen a B. testvérekre esett, annak egyik oka az volt, hogy még soha kívülálló nem tudta szóra bírni őket. Illedelmesen, de tartózkodóan fogadtak, amikor a szobájukba léptem, azután mintha ott se lennék, foly­tatták a tanulást. Lojzi a legidősebb. Kamaszkorban levő fiú. A középiskola első osztályába jár. A serdülők belső nyugtalanságának, nagyképűségének nyoma sincs rajta. Higgadtan magyarázza el legkisebb öccsének, a hatodikos Mirkónak immár harmadszor a szöveges számtanpélda megoldását. Az egy évvel idősebb Péter már kuncog magában, hogy öcsi mi­lyen nehezen érti meg, de Lojzinak futja a türelmé­ből. A negyedik testvért, Lacit, semmi sem zavarja, annyira belemerül a történelemkönyvbe. Míg elkészülnek a feladatokkal, a szobájukban ülök és alaposan szemügyre veszem őket. Négy testvér és semmi hasonlóság nincs közöttük. Mind­egyik más arc. Csak őszinte, nyílt tekintetük egyforma. Elrakják a tanszereket és lassan, nehézkesen, aka­dozva megindul a társalgás. A tizenöt éves Lacinak oldódik meg leggyorsabban a nyelve. Elmondja, hogy mióta az otthonban vannak, kettesnél rosszabb jegye még egyiküknek sem volt a bizonyítványában. Szabad idejükben sportolnak, muzsikálnak — Laci klarinéton, Lojzi gitáron játszik — lejárnak az érdekkörökbe, a klubterembe filmvetítésre, főleg, ha kalandos törté­netről van szó és nagyon szívesen elmennének a Spartak Trnava mérkőzéseire is, de sajnos zseb­pénzük nincs, a szabadjegyeket pedig hiába kérvé­nyezte az otthon vezetősége, az egyesülettől elutasító választ kapott! Szóba kerül a pályaválasztás is. Lojzi pedagógus szeretne lenni, Lacit az autószerelés érdekli, Péter még nem tud határozni, de a leg­kisebb, Mirko annál magabiztosabban jelenti ki: ő nem lesz más, csak orvos. Amikor régi otthonukra, anyjukra terelődik a szó, Lojzi arca görcsösen megrándul: — Erre a kérdésre még soha senkinek nem vála­szoltam, mert szégyellem magam az anyám miatt. De most megmondom, egyszer és utoljára: a múl­tamat lezártam, belenyugodtam, hogy nincsenek szü­leim és megfogadtam, bebizonyítom, hogy árván is ember lesz belőlem, becsületes, szorgalmas ... és a testvéreimből is. Ezért vállalom a felelősséget. . . A B. testvérek öt évig hírét sem hallották az any­juknak. Hiába írt az igazgatónő magánjellegű szív­hez szóló levelet, hogy látogassa meg a gyerekeit, hiába ment az otthonból hivatalos felszólítás, hogy fizesse meg a fiai után járó gyermektartási illetéket, egyik levélre sem tartotta érdemesnek válaszolni. Túlságosan lefoglalták szerelmi kalandjai . . . A fiúk egyre kevesebbet emlegették. öt év után egy újsághír zavarta meg a testvérek nyugalmát. — Tavaly egy reggel, amikor iskolába mentem — emlékezik vissza Lojzi arra a kínos esetre — az osztályban nagy zűrrel fogadtak és elémtartották az újságot: — Olvasd! Az anyádat lekaszlizták. Szélhá­mosságért és élősködésért tizennyolc hónapot kapott. Nagyon megalázottnak éreztem magam. Azt hittem, nem tudom elviselni a szégyent. . . A börtön hűvösében B. Erzsébet gondolkodni is ráért és eszébe jutottak a gyerekei. Levelet írt az otthon igazgatónőjének. Arra kérte, bírja rá a fiúkat, hogy írjanak neki, küldjenek fényképet magukról, mert nagyon elhagyatottnak érzi magát, jólesne, ha megvigasztalnák a gyerekek. — Az igazgató néni mindnyájunkat behivatott az irodába és átnyújtotta a levelet, Mikor megtudtam, hogy az anyám írta, nem olvastam el. Lacinak adtam. Ö is továbbnyújtotta Péternek. A két kicsi elolvasta és Mirko valamit válaszolt is rá. Azt akarta írjuk alá. Péter odakanyarította a nevét. Mi ketten Lacival nem. Nincs miért szégyenkezniük! Számunkra már nem létezett — mondja Lojzi teljes közönnyel. Mirko hiába várta a választ levelére . . . B. Erzsébet ez év májusában amnesztia révén sza­badult. Járt ugyan Nagyszombaton a munkahivatal­ban, de a Gyermekotthonba elfelejtett bemenni. Úgy látszik már nem szorult vigasztalásra A nehezen induló kérdés-felelet bizalmas baráti beszélgetéssé alakult. A kisebbeknek is megoldódott a nyelvük. Sok kedves epizódot elevenítettek fel az otthon életéből. Elmesélték a karácsonyvárás előké­születeinek izgalmait, és külön-külön mindegyik meg­súgta a nagy titkot: milyen maga készítette figyel­mességgel lepi meg testvéreit. El nem árulhatom, mert a titoktartás kötelez! Mikor lekísértek a kapuhoz, Lojzi szorosan mellém lépett és halkan, hogy testvérei ne hallják mondta: — Erről még senkivel sem beszéltem, de . .. nagyon félek, hogy anyánk megint valamit elkövet... az újságírók olyan tapintatlanok . , . megírják a teljes nevét és azt is, hogy hol vannak a gyerekei .. . miért teszik... miért nehezítik meg az életünket... A szülők bűne, felelőtlensége nem vethet árnyékot a gyerekekre. Lojzinak és testvéreinek nincs miért szégyenkezniük társaik és az emberek előtt. Szár­mazásukról nem tehetnek. Magaviseletükről, szorgal­mukról és testvéri összetartásukról pedig példát ve­hetnek azok a fiatalok is, akik kiegyensúlyozott, boldog családi körben nevelkednek. JANDÁNÉ H. MAGDA Lojzi a „családfő" felügyelete alatt tanul három öccse: Laci, Péter és Mirko Fr. Spécii felvételei

Next

/
Oldalképek
Tartalom