Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-06 / 48. szám
A HALÁLOSAN KOMOLY TRÉFA Talán másfél éve, talán több Ideje múlt annak, hogy az ÉS-ben Faragó Vilmos egy cikkében felvetette a cselekménytöbblet problémáját, amely a mai magyar próza „klasszikus" betegsége. Kundera „Tréfáia" hozta eszembe ezt a cikket, — ezért öröm, hogy ez a lefordított „gyógyír" Magyarországon is megjelenik. A „Tréfa" virágzó bizonyítéka annak, hogy a regény a végtelen lehetőségek műfaja, maga Kundera ugyan csak beszámolónak mondja Írását. „Monológjai" (kitaláltak-e vagy sem, az mindegy, lényegükben nagyon is reálisak), oly könnyedek s egyben gondolatremegtetően súlyosak, hogy az Irodalmi viszkozitás hallatlan energiájával tapadnak az olvasóra. Őszintesége, mellyel kitárja gondolatait, egészen a tudat alá hat: az érzésekre, — mint egy hosszú beszélgetésben felkínált tiszta, emberi barátság. Ilyen őszinteséggel talán csak Karinthy lepte meg az embert, mikor kamaszkora útvesztőin könyve után nyúlt. Montesquieu „Egy igaz történetének" szelleme csavarog a személyekben, s közben az alapprobléma szinkronban fut minden monológban. Nem emberek, s nem az Író beszél („tréfálkozik"), hanem a történelem: az anakronisztikus Közép-Európa űzi véresen komoly tréfáját. Ha idézeteket elemeznék: cinizmus, morbiditás, szofizmus. Meghökkentő „vétkek". De a „Tréfa" egészében az fró humanizmusa a „nem megszokott“ fokon rajzolódik ki. Kundera humanizmusa nem a középiskolás lelkendezés — több, érettebb. „Semmi sem maradt nekem, csak az idő.“ Nem szenved szerény (álszerény hősiességgel, ami szinte jól bevált rítusnak számított és néha számit még ma is) olykor inkább cinikus. Talán ez jóval tisztább — őszintébb. A „Tréfa“ komoly tréfa, Ha a cseh nép vitalitását nem ismernénk, azt hihetnénk, hogy e regény intellektuális játszadozás, előre gyártott groteszk problémák, megoldások és félmegoldások tömege (az utószó Írója Is beleesett a tévedésnek ebbe az útvesztőjébe). A lényeg szerintem másban rejlik. Kundera, ha nem is a konkrét, szó szerinti valóságot rajzolja, de meg nem történt eseményekben, ahol a cselekmény nem zárja ki ugyan az irrealitás lehetőségét, de a mozgató erőt, a körülmények embert determináló hatását realitás fedi. Zemánek és Markéta példája, a naiv és a karrierista ember rokon reakciói (az ember' és szerepei) érdekes szembeállítása egy társadalmi rendszer és a fiatalság közös pubertásának. Nagy kérdés, Vagy nagy felelet Kundera szkepszise, ahogy a csordaerkölcsről vall (szavazás a pártgyűlésen). Ha reális, akkor a szkeptikus hang Ítélet. Iróniája, amellyel önmagát sem kíméli, legintenzívebben a korunk misztikum-feleslegére irányul. A rengeteg véletlen találkozás és összefüggés, a krimiszerűen bonyolódó és megoldódó cselekménylánc nemcsak a humor, hanem a mellékesen szőtt, de annál lényegesebb következtetések, mélyen filozofikus megjegyzések táptalaja. Fricskái, melyeket oly sűrűn szórt el Írásaiban, mindig az eleven anakronizmusba találnak. Gondolok itt a tréfából megirt képeslapra, mely egy fiatal ember életében életre szőlő törést okozott (ki kérheti számon a továbbiakban Ludvik Jahntól elkövetett igazságtalanságait), a „számkivetett fekete hajtókás katonák“ elítélésének okai. A szereplők talán egytől egyig menekülő emberek. Menekülnek a kortól, önmaguktól, a múltjuktól s jövőjük elől. A menekülés oka semmi más, mint egy tréfa, egy kegyetlen tréfa, amit a kor űz velük. Stílusa az őszinteség stílusa. A mesterien alkalmazott zárójelek friss szint adnak elbeszélő stílusának. „Aztán leültünk az asztalhoz (Kostka kávét főzött), s egy darabig elbeszélgettünk (én a rekamién ültem, és örömmel állapítottam meg, hogy erős, nem süppedős, nem is nyikorog).“ A lényeges és a lényegtelen, de hangulatteremtő sorok sorrendje határozottan szellemes hangulatszerkezetet alakit ki. Képei néhány szóval sokat elárulnak a környezetről, közben költői szépséggel telítettek, pl,: „Kóboroltunk a furcsa kormos osztraval nyárban, a fekete nyárban, amely fölött fehér felhők helyett szenescsillék úsztak hosszú drótkötélen.“ A butaság lidércnyomását domborítja ki egy másik képe, ahol szinte unalmasan, lassított mozgófilmként pergeti le a kisvárosi névadó ünnepély összezagyvált (ún. szocialista misztikummal töltött) rítusát. Különösen szép Jahn és Lucia szerelme, amely a múlt és a jelen paradoxonéiba fullad. Figyelemre méltó, hogy Lucie tiszta ábrázolása és idillikus kedvessége mennyire, minden erőltetés nélkül megfér egymás mellett — majd a múlt kegyetlenül rátör szerelmükre . . . menekülhetnek mindketten újra. A néhol előforduló cselekményhalmozás sem az iróniát, sem a „tréfa“ vádló hangját nem támogatja, — felesleges. Például az intellektusok párharcában (Kosztka elvi vitái Jahnnal, ahol Kostka naivan bigott életfilozófiája hamisan hat, minden cél nélkül). Kegyetlen tréfa ez az állandóan élő és virágzó anakronizmusok tragikomédiája. Az egészséges humor ugyan felbugyog... de a nevetés, ha ugyan még nevetünk, megkeseredik, és nincs biztosíték, hogy nem fulladunk-e meg nevetve. A fordítás (Rubin Péter munkája) külön dicséretet érdemel. A könyvkiadó (Tátrán Magyar Üzem) dicséretre méltó igyekezetét tanúsít a cseh és szlovák irodalmi avantgarda magyar nyelvre történő rugalmas átültetésében. Valahogy így képzelhető el a már oly agyoncsépelten emlegetett és a mindkét oldalról oly kevéssé teljesített szerep, melyet kisebbségi irodalmunk vállalt magára. gAgyor Péter diák ktssé hátralépett és felét a leg- II alacsonyabb ágak felé emelte. Azután II egy lépést tett előre — talán meg tud ra9adnt е9У gallyat, amely mintha elérhető volna; lábujjhegyre ágaskodott, шЛШЯ és olyan magasra nyújtotta a kezét, ahogy csak tudta, de nem sikerült elkapnia. Több eredménytelen kísérlet után úgy látszott, lemond róla. Leengedte a karfát, és csak a szemét meresztette továbbra is valamire, a lombok között. Azután vtsszament a fa tövéhez és megállt, ugyanúgy, mint az előbb: térdét könnyedén begörbítette, törzsét fobbra haflltotta, és a fejét a vállára. Még mindig bal kezében tartotta az aktatáskáját. Másik keze, amellyel minden bizonnyal a törzsre támaszkodott, nem volt látható, sem az arca, amellyel valósággal rátapadt a fa kérgére, hogy egészen közelről vizsgálja meg valamely részletét, a talajtól körülbelül egy méter Ötven magasságban. A gyermek újból megállt az olvasásban, de ezúttal valószínűleg pont volt a szövegben, talán éppen bekezdés, és úgy tetszett, azon erőlködik, hogy meglegyezze a szakasz végét. A diák kiegyenesedett, hogy ktssé feljebb szemlélte a fa kérgét. Suttogás támadt az osztályban. A felügyelő hátrafordult, és azt látta, hogy a legtöbb tanuló felemelt a szemét, ahelyett, hogy az olvasmányt követné a könyvben; maga az olvasó fiú ts a katedra felé nézett, bizonytalanul kérdő vagy aggódó arcktfejezéssel. A felügyelő szigorú hangon szólt: Mire vár? Miért nem folytatja? Az arcok mind lehajoltak, csendben, és a gyermek újra kezdte az olvasást, árnyalás nélkül és egy kissé túl lassan, ugyanazon a mesterkélt hangon, amely minden szót egyenlő értékűvé tett, és egyforma távolságot teremtett közöttük. — Este Joseph de Hagen, Philippe egyik alvezére tisztelgő látogatás ürügyén elment hát az érseki palotába. Mint mondottuk, a két fivér... Az utca másik oldalán a diák megint az alsó leveleket vizsgálta. A felügyelő ráütött tenyerével az íróasztalra: • Mint mondottuk, vessző, a két fivér ... Megtalálta ezt a részletet saját könyvében, és az írásjeleket túlhangsúlyozva olvasott: — Kezdje élőiről: „Mint mondottuk, a két ftvér már ott volt, azért, hogy szükség esetén felhasználta ezt az alibit... és figyeljen arra, amit olvas. Rövid csend után a gyermek újra kezdte a mondatot: — Mint mondottuk, a két fivér már ott volt, azért, hogy szükség esetén felhasználja ezt az alibit, amely voltaképpen nem volt túlságosan meggyőző, de mégis a gyanakvó unokafivérük... A monoton hang hirtelen elhallgatott, a mondat kellős közepén. A többiek, akik már újra a falra akasztott paprikajancsi felé emelték a fejüket, azonnal visszamerültek könyvükbe. A felügyelő elfordította szemét az ablakról az olvasóra, akt átellenben az első sorban ült, az ajtó mellett. AGATHA CHRISTIE BE J Ч| Egyenként szemügyre vette a jelenlevőket. — Maguk értik? — Nem értem, Polrot — mondta Stillingfleet — hogyan kerül bele az ügybe a mosónője? — Az én mosónőm'szerepe — mondta Polrot igen fontos. Ez a szörnyű nő, aki tönkreteszi a gallérjaimat, életében először volt hasznára valakinek. Most már bizonyára értik... annyira szembeszökő. Mr. Farley ránézett a mosónőm értesítésére. Egyetlen pillantás elég lehetett volna, hogy lássa: ez nem az Igazi levél. De ő nem jött rá. Miért? Mert egyáltalán nem láthatta! Barnett felügyelő szólalt meg élesen: — Nem volt rajta a szemüvege? Hercule Polrot mosolygott: — Igen — szólt — rajta volt a szemüveg. Ez teszi az egészet olyan érdekessé. Előre dőlt: — Mr. Farley álma igen fontos tényező volt. Azt álmodta, amint most már ismeretes, hogy öngyilkosságot követeti el. Rövidesen el is követte az öngyilkosságot. Vagyis, hogy egyedül volt a szobájában és mellette a revolvere. Egész Idő alatt senki se ment be. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a haláleset csakis öngyilkosság lehet. — Igen — mondta Stilllngfleet. Hercule Polrot megcsóválta a fejét: — Éppen ellenkezőleg — mondta — itt gyilkosság történt. Szokatlan és igen agyafúrtan elkövetett gyilkosság. Ismét előre hajolt, dobolva az asztalon, a szeme zölden csillogott. — Miért nem engedte meg mr, Farley azon az estén, hogy bemenjek a szobájába? Mit nem volt szabad ott meglátnom? Azt hiszem barátaim, hogy ott ő maga volt, Benedict Farley. Poirot mosolygott a sápadt arcok láttán: — Nem ... nem képtelenség az, amil mondok. Miért nem tudta az a mr. Farley, akivel én beszéltem, megállapítani a különbséget a két egymástól annyira elütő levél között? Mivel, mes amisbarátaim, mivel az illető normális látású lévén, az igen erős szemüveget viselte. Az Ilyen erős dioptriás szemüveg a normális látású embert egyenesen valká teszi. így van ez, doktor? — Ez Igaz... minden bizonnyal mormogott Stilllngfleet. — Miért volt az a benyomásom mr. Farleyval folytatott beszélgetésem alatt, hogy szemfényvesztővel, szerepet játszó színésszel van dolgom? Vegyék figyelembe a helyzetet. A szoba félhomályos. A vakitóan sugárzó zöld ernyős lámpa a belépőt világítja meg, míg a székben Ülőt árnyékban hagyja. Mit Is láthattam? A híres folt hátán folt házikabátot, a hegyes orrot (melyet egyébként egy kis ragaccsal könnyen lehet alakítani), a fehér hajtincset s a vastag szemüveglencséket, melyek eltakarjál a szemet. Mi bizonyltja, hogy mr. Farleynak valaha is volt álomlátása? Egyedüli bizonyíték a történet, amit én hallottam és mrs. Farley tanúvallomása. Ml bizonyltja, hogy Benedict Farley revolvert tartott az Íróasztalában? Megint csak a velem közölt történet és mrs. Farley szava. Két ember hajtotta végre ezt a csalást: mrs. Farley és Hugo Cornworthy. Cornworthy Irta nekem a levelet, ő adta az utasításokat Is a főkomornylknak, ő ment el feltűnően fitogtatva, hogy moziba készül, s ő tért vissza csakhamar
