Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-02-02 / 5. szám
EGY FOTÓKIÁLLÍTÁS MARGÓJÁRA A villamosmegállónál tolakodnak, valakinek a lábára lépnek, valakit meglöknek, s valaki cáromkodik... S ekkor látom ineg a hosszú fehér vásznon a feliratot: Szeretlek, ember! Mindenki siet, tolakszik, igyekszik c másikat megelőzni, kíméletesen vagy kíméletlenül ... S mennyire banálison, szentimentálisán hangzik ez a két szó, ha ... ha nem igazi Lássuk, igaz-e?I Több mint négyszáz fényképI... Több mint százötven fotóművész küldte el műveinek legjavát a bratislavai Művészetek Házában megrendezett kiállításra ... S már az első napon csaknem ezer látogató tekintette meg a kiállított képeket... S talán nemcsak a kíváncsiság vonzotta az embereket, hanem a plakátok nagybetűs felirata is: „Szeretlek, emberi" Mintha a szavak visszanyerték volna eredeti csengésűket, egyszerű, szép emberségüket... Mert a képek megszólaltak. Olyan nyelven szólaltak meg, amit megért a munkás, a paraszt, az értelmiségi, a fiatal és az öreg egyaránt I S ennek a várva várt kiállításnak éppen az a legnagyobb erénye,- hogy az igazságra törekszik. Azt az embert mutatja be, aki korántsem tökéletes, de tökéletességre törekszik, harcol önmaga és mindenki ellen, önmagáért és mindenkiérti Minden művészet — igazi művészet — fő témája öröktől fogva maga az emberi Ezért modern Catullus ma is ugyanúgy, mint jó néhány száz évvel ezelőtt. S ennek tudatában rendezték meg végre ezt a fotókiállítást, két évtized legjobb kiállítását itt Bratislavában. Az emberi értelem és az emberi érzelem széles skálája nem bódit, nem törekszik bűvészi megoldásokra, nem akar senkit sem elkápráztatni. „Nézzetek ránk, nézzetek belénkl... Ilyenek vagyunk: sem jobbak sem rosszabbak I" Fekete és fehér... Fekete és fehér.., Két szín csupán, de két igaz szin, nem a görcsbe merevedett Marglta Hehlová, szili. Kati Margit ..Nézd, itt fekete a hő . K. Kubala felv. mozdulatlanságot ábrázolja, hanem az örök mozgást, az örök változást azok életében, akik minden mozgás és minden változás ellenére megmaradnak embernek. Mert minden nemes törekvésnek és a művészetnek is csak ez lehet a céljai Ilyenek voltunk! — mosolyognak ránk a gyermekek a képekről... Ilyenek vagyunkl — látjuk meg a ráncokat a férfiak, asszonyok homlokán, a mosolyt a szemükben, vagy éppen a gondot... Ilyenek leszünkI — néz ránk a képről hat-hét évtized bölcsessége, mindent megértő nyugalma. Ilyennek születtünk, így játszottunk, Így sírtunk, így kamaszkodtunk, így dolgoztunk, tanultunk, szerettünkI Ilyenek vagyunk pózok nélkül. Szeress bennünket I S amikor kijövünk az épületből, észrevesszük, hogy olvad a hó, langyos déli szél fúj, s azt is, hogy belül is felenged lassan a fagy, mert közelebb kerültünk az EMBER-hez és az embereken keresztül önmagunk jobbik énjéhez is. A nagykórház műtőjében operálnak ... Verejtékez a sebész homlokai Valaki nagyon fáradtan ül a villamoson, azután átadja helyét egy kismamának I Valahol egy tanító nagyon kiábrándultnak érzi magát, de a gyerekekre mosolyog és közben megfeledkezik a saját bajáról I SZERETLEK, EMBERI Az ajtón újból kopogtatnak N. L. Ján Pikous Ján Borek Jozef Svec Frantisek Páskor Frantisek Slezák Tóthpál Gyula felvételei A Slezskü Ostrava-i Helyi Nemzeti Bizottság egyik kicsiny irodahelyiségében egy asszony ül az fröasztai mellett. Kati Margit, mártonfaivai leány, földim. Három kisleány édesanyja. Persze semmit sem tudok róla, amikor véletlenül betévedek hozzá.- Maga szlovákul is beszél, ugye? — kérdezi első mondatom után. — Vagy talán magyarul még jobban? — összenevettünk a pillanatnyi felismerés jóleső érzésével. Alig válaszolunk egymás kérdésére, amikor kopogtatnak az ajtón. Törékeny, szőke nő lépi át a küszöböt. Azelőtt ő is az Íróasztal mellett töltötte munkaidejét. Most az építkezésen hordja a homokot, a maltert. Ott jobban fizetnek, s hétéves gyermekének, Románnak szüksége van rá. — Csak azt akartam mondani, hogy már nem fogom keresni. Ne fárassza magát. Majd csak elleszek valahogy a fiammal... A kis Román a gyermekvédelmi osztály 1091 Íratja élő alanyainak egyike. — Persze, persze ... Értem, — bólogat Kati Margit. — De azért nem zárjuk le az ügyet, hátha egyszer mégis... — Nem fejezi be mondatát, ök ketten tudják, kiről van szó. A kis Román apjáról, aki hét év óta nem jelentkezett. Aki részére csak futó kalandot jelentett az az éjszaka, amely Románnak életet adott. — „Elő“ irataink száma 45—50-nel csökken évente. Talán ez a legnagyobb felmutatható eredményünk. Negyven olyan esetünk van, amely állandó látogatást kiván. D. A. családjánál legalább hússzor jártam személyesen. Meg is volt az eredménye. A férfit — aki az alkohol szenvedélyének hódolt — Opavára küldtük gyógyulni. Az asszony is rákapott az italra, öt a fájdalom űzte a kocsma pultjához. Otthon három gyermek sivalkodott anyátlan-apátlan. Megráztam néhányszor az asszonyt, amíg észhez térítettem. Ma békességben élnek. Egyik sem iszik. A férfi hazaadja fizetését, az asszony gondoskodik a családróí. Sajnos, körzetünkben évente 40—42 házasság bomlik fel. Túlnyomó százaléka fiatalokból áll. get? Minek tulajdonítja ezt a jelensé— Fiatal, éretlen gyermekek kerülnek egybe. Nem tudják, mi az élet. Amint ráébrednek, elválnak. Nagyon helytelennek tartom a tizennyolc évesek nagykorúsítását. Sok baj származik logikátlan gondolkodásukból és következetlen cselekedeteikből. Az ajtón újból kopogtatnak. Egy fekete kislány. — Édesanyám üdvözli, s küldi ezt az iratot, ö maga nem tudott eljönni délelőtti műszakja van. — lói van kedveském, hagyd csak itt és mondd meg az édesanyádnak, hogy el lesz minden intézve. Két fekete gyermekszem hálás pillantást vet az íróasztal mellett ülő asszony felé és a hideg sem fagyasztja le kipirult arcocskájáról a mosolyt, melyet a derű fénye ültetett rá. Ki ez az asszony? — Amikor négy év előtt ide kerültem, a lehető legvegyesebb érzéseket váltotta ki belőlem köztársaságunk nagy acél szíve, Ostrava. Ereztem dübörgő lüktetését. De nemcsak azt. Saját szívem vergődését is. Aknatornyok, gyárkémények sokaságát, lakónegyedek, munkásszállók, lakatlan térségek, vasutak halmazát, s a nagyolvasztók hulló vörös fényeit, melyek véresre festették az ég alját. A kohók tüznyelvei visszahúzódtak ugyan, füst maradt utánuk, por és hamu, mely vastagon hullott rá az utakra, amelyeken járnom kellett. Es mégis megfogott... Volt valami ebben az ipar, s lakónegyed-tömörülésében, melynek értelme maga az élet volt. Előttem és mögöttem gyermekrajok verték föl a tereket. Az volt az érzésem, Ők ébresztik föl a hajnalokat, nem a hajnalok őket. Ugyanolyan virgoncok voltak, mint a földgolyó bármely másik részén, aggodalmam indokolt volt, első házasságomból két kisleányomat hoztam magammal. Az Észak-Morvaországi Kerületben 611 ezer ember, azaz a lakosság 35,6 százaléka olyan levegőt lélegez be, amelynek portartalma túlhaladja a megengedett normát. Mindez érdekelt, tisztában akartam lenni önmagámmal, megszököm-e vagy maradok. — Ahogy látom, ittmaradt. S megszokta a fekete várost? — Hogy mogszoktam-e? Nehéz válaszolnom. Gömör napsugarát szívtam magamba s elhoztam a földem illatát. A kiásott burgonya után olyan szaga van a földnek, amely fölkísért hóvihar idején a fűtőtest mellett is. Tavasszal, ha otthon kinyílik az akác, nem lelem a helyem. Ostraván a szén fekete virága nyílik fehér akác helyett. £s nézze, itt fekete a hó ... a hó Tudom, tudom, Ostraván fekete — Ennek ellenére, Itt lettem emberibb. Utólag fedeztem föl saját szülőföldem csodálatos szépségét. Amióta itt lakom, gyakran ellátogat hozzám gyermekkorom. Pedig otthon is felfedezhettem volna. Hét falu volt a gondjaimra bízva a tornaijai, később a rozsnyól járásban. Ott nem az íróasztal mellett töltöttem napom nagy részét. Eveken át jáftam Gömör hegyeitvölgyeit. Voltam anyakönyvvezető, szociális előadó, a szakszervezet, valamint a gyermekvédelmi osztály vezetője; S mint régi párttag, s egyben a Nőszövetség tagja, számtalan funkciót kellett betöltenem. Eveken át vesződtünk a cigánykérdéssel. — Otthon persze magyarul hivataloskodott? Magyarul és szlovákul. — Itt nem jelentett fönnakadást a cseh nyelv tudásának hiánya? — De igen. Három éven át szlovák nyelven leveleztem, fogalmaztam jegyzőkönyveimet. Közben szorgalmasan tanultam csehül. Kollégáim és főnököm tisztelték sokéves gyakorlatomat. Azt is be kell azonban vallanom, hogy kilincselnem kellett, amíg a gyermekvédelmi osztályra jutottam. Nyelvtudás hiányában nem is volt bátorságom hivatali állásra gondolni. Egy éven át vezető voltam egy üzemi konyhán. Tovább nem bírtam ki. En nem tudok meglenni emberek nélkül Beleépítő dött vérsejtjeimbe, hogy törődjek dolgaikkal. Az elvtársak eleinte bizalmatlankodtak, nem tudták mitévők legyenek, mit kezdjenek vélem. Vizsgáztattak. Rájöttek, hogy a nyelv nem az egyetlen eszköz ahhoz, hogy a másik ember baját felfoghassuk, elintézhessük. Ugyanúgy vannak funkcióim, mint otthon voltak. Többek között népbíró vagyok. Egy óra múlva bírósági tárgyaláson kell részt vennem, ahol egy ifjú fölött ítélkeznek lopás miatt. Nem kellene ott lennie. Először csak virtuskodásból cselekedett. Szigorúan megrótták érte. Zsiványnak nevezték az iskolában. Másodszor már a társadalom ítélkezett felette, nem az iskola. Csekélység miatt. Belekerült a káderlapjába. Görbén néztek rá a munkahelyén. Ez a harmadik esete bosszúból ered, mondván: ha már tolvajnak bélyegeznek, akkor az is leszek. — Tehát nem helyes rögtön pálcát törni egy fiatal fölött? — Nem. Tartsuk szemmel őket, de ne üldözzük őket. Minden oknak megvan az okozata. Nemcsak azt kell látnunk, hogy mit csinál, azt is, miért tette. Magamból indulok ki. Saját ifjú életem emlékeiből. Iskolatársaiméból, falumbeliekéből. Sokkal súlyosabb tréfákat követtünk el, mint az említett ifjú. Egyedüli bíráink szüléink voltak. Zökkenésmentesen, becsületes emberekké nevelődtünk, bár mi is megkaptuk a magunkét. Nem tudok egyetlent sem a faluban, aki fölött ítélkezni kellett volna. Marglta Hehlová, azaz Kati Margit az órájára tekint. Nemsokára a sötét anyagból készült talár redői takarják öltözékét és részese lesz egy ítélethozatalnak. Az olajtól és koromtól szennyes Ostravicén visz át az útja a bíróság hatalmas épületéig. Lehet, a Sajó jut közben az eszébe, annak kristályos fodrai, amelyek annyira hasonlítanak szép, tiszta gyermekkorához. Szívós asszony, vihart álló fa. Csakhogy a föld és a fák nagyon összenőnek. Sok meghal közülük, ha tövestül kitépik. Csak az marad meg, amelyet gondos kezek ápolnak. 0 nem panaszkodik. Ostrava jól bánt vele, csak honvágy ne lenne a világon ... S ha visszatér a bíróságról, az ajtaján majd újból kopogtatnak MOYZES ILONA
