Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-08-09 / 32. szám

Tompa Mihály Száz évvel ezelőtt — 1868 július ЗО-.án — halt meg Tompa Mihály, aki itt élt szülőföldünkön. Bején és Hanván volt református lelkipász­tor, s Rimaszombatban született ugyanabban az évben, mint Arany János. Aranyhoz s Petőfihez barát­ság fűzte, ők képezték irodalmunk első nevezetes triumvirátusát s Tompára hullt a fény a két nagy pajtás révén. Mint minden trium­virátus, az övék sem állott egyfor­ma rangúakból. Bár az irodalom­­történet a triumvirátust a 19. szá­zadban elfogadta, később Tompát elválasztották Arany és Petőfi olda­lától. A szabadságharc előtt népregéi­vel érte el első nagy sikerét, de igazi népszerűségre akkor tett szert, amikor a gyászos Bach-korszakban megírta A gólyához című ismert versét, melyet kéziratban, lemásol­va, adtak kézről kézre az olvasók. A gólyához intézett keserű vallomás a leigázott nemzet lelkiállapotát fejezi ki. Ki ne emlékeznék ezekre a sorokra: Repülj, repülj, és délen valahol A bujdosókkal ha találkozol: Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve széthull nemzetünkl Csak nagy költő lelki erejéből futja ilyen döbbenetes elégiára. Csak a kétségbeesés képei indít­ják el a megtisztulást. De észre kell vennünk, hogy Tompa, talán lelke ifjúkori sérelmeit gyógyítja, elmerül a természetben. Ez a szomorú életű férfi, aki elveszti egyetlen gyerme­két s olyan korban, mikor mások élik világukat, ő fürdőről fürdőre vándorol, egyik orvos után a mási­kat keresi fel, a természetben talál nyugalmat és harmóniát. Jól ismerte szülőföldje szép tá­jait. A sztracenai völgyről ő írta elsőnek, hogy tündérien szép. Meg­jeleníti a Duna, Tisza, a Kőrös, a Bodrog és a Poprád vizét, a Kárpá­tok koszorúját, az Alföldet, a Hegy­alját és a gömöri rengeteget, meg­írja várainkat és városainkat. Min­den kép egyúttal jelkép Is. 1844—1858 között írja legismer­tebb, sok kiadásban megjelent verskötetét, a Virágregéket. A kö­tet első hangütése: Szent természeti dajkáló anyám, Szeretlek kimondhatatlanul I Gyönyör s megnyugvás lelke száll reám, Lombod, virágod ha sarjad, ha hull. Tanulni menvén hozzád, megjövök Édes kincsekkel, mint a fürge méh. Minden virág jelent valamit. Az ibolya a félénk lény jelképe. Bánat gyötri a szarkalábat, a rozmarint Is a fájdalom nevelte, a hajnalka csalfa szerelemtől oly szomorú. A szekfű gyönyörrel túltelve illatozik és erős. A költő végighallgatta a virágok és füvek suttogását, társ­nak állott a virágok közé. О beszélt elsőnek a liliom titkáról a szerelem és élet virágnyelvén, ő látja úgy, hogy a bús patakpart felett ülő ne­felejts kék szemének könnyeit ejti a patakba, mert nem tud felejteni. Csupa érzelem és finomság minden virágszál a mezőn és a kertekben. Az emberi társadalom helyett és mellette él a virágok társadalma s ezernyi szépséggel pótolja azt, amit az ember naponként elvesz embertársától. A Virágregék női kezekben vált olvasmánnyá Ma­gyarországon. Lelki finomságra, társadalmi tisztességre, nemes em­beri magatartásra nevelt a 19. szá­zad második felében. A százéves évforduló alkalmából szeretettel emlékezünk Tompa Mihályra, aki­nek művei ma is Jóra ösztönöznek. 10 Szalatnai Rezső Ф V. Ф 0) D Ъ О v» о z z < £ i/í < £ О z I­A csodagyerek belép — a terem elcsöndesül. Elcsöndesül, de azután kitör a taps, mert valahol oldalvást egy uralkodónak és vezérkolomposnak szü­letett valaki összeütötte a tenyerét. Az emberek még semmit sem hallottak, de máris tetszésüket nyilvá­nítják: mert óriásira szervezett hírverés harangozott elébe a csodagyereknek, és a tömeg, mielőtt ráesz­mélne, már megszédült. Bibi Saccellaphylaccasnak hívják. Ügy van, ez a neve. Hogy Bibi miféle keresztnév rövidítése vagy becéző alakja, senki sem tudja, egyedül az Im­presszárió, az pedig üzleti titokként őrzi. Bibinek sima fekete haja van, amely válláig ér, de mégis oldalt el van választva, és keskeny boltozatú, bar­nás homloka fölött egy kis pántlikával megkötve. A világ legártatlanabb gyerekarcával néz о világ­ba, orrocskája fejletlen, szája körül mit sem sejtő kifejezés: csak szurokfekete egérszeme alatt látszik már egy kis bágyadtság. Kilencévesnek látszik, pe­dig csak nyolc és félnek van elhíresztelve. Az em­berek maguk sem tudják, hiszik-e ezt, vagy sem. Talán tudják, hogy nem igaz, de mint annyi más esetben szokták, mégis hisznek benne. Egy kevés hazugság, gondolják, kell a szépséghez. Hol ma­radna, gondolják, a lelki épülés és fölemelkedés a szürke hétköznap után, ha az ember nem lenne hajlandó egy kis jóindulatú megalakuvásra? Van is valami igazság ebben az átlaggondolkozásban I A csodagyerek addig hajlong, amíg el nem ül az üdvözlő tapsok fergetege; azután a zongorához lép, és az emberek még egy utolsó pillantást vetnek a műsorra. Az egész műsor tőle való, csupa saját szerzeményt játszik. Műveit ugyan nem tudja leírni, de mindegyik benne van rendkívül okos fejecskéjé­ben, és igényt tart a művészi értékelésre, amint ez, az impresszárió komoly és tárgyilagos fogalmazásá­ban, a falragaszokon olvasható volt. A teremben lélegzet nélküli csend. Az a bizo­nyos feszültség az első hang megszólalása előtt... És Bibi a mutatóujjával kicsalja a zongorából az el­ső hangot, mely váratlan erővel, mint a trombitaszó, zendül meg a középfekvésben. A feszültség fölenged. A terem egy előkelő, divatos szálloda díszes csarnoka, testes oszlopokkal, falain rózsás húsú fes­tett alakok, cirádás tükrök, és egész csillagrendsze­re villamos izzólámpáknak, amelyek fürtökben, cso­mókban burjánzónak mindenfelé, és ritkás, aranyos, mennyei tündöklésük a nappali világosságnál sok­kalta erősebb fényözönnel árasztja el a termet... Minden szék foglalt, még oldalt és hátul Is állnak emberek. Elöl, a tizenkét márkás helyeken (mert az impresszárió a tiszteletet parancsoló helyárak elvé­nek hódol), előkelő társaság sorakozik. Sok egyen­ruhát látni, s a nők öltözködésében választékos íz­lést ... Egy csomó gyerek is van jelen, illedelmesen lógatják lábukat a székről, sugárzó szemmel nézik istenáldotta kis társukat... Balra elöl ül a csodagyerek anyja, roppantul el­hízott hölgy, rizsporos tokával, fején kócsagtollal, mellette az impresszárió, keleties arctípusú úr, bő kézelőiben nagy aranygombokat visel. Az első sor­ban középen pedig ott ül a hercegnő. Kíváncsi, rán­cos, aszott képű öreg hercegnő, de pártolja a mű­vészetek közül azokat, amelyekben gyöngéd szellem tükröződik. Mély bársonykarosszékben ül, lába elé perzsaszőnyegeket terítettek. Két kezét szorosan a keble alatt, szürke, csíkos selyemruháján összetéve tartja, fejét oldalvást hajtja, s ahogy a csodagyerek munkáját figyeli, egész lénye a megtestesült előke­lőség és nyugalom. Mellette az udvarhölgye, zöld csíkos selyemruhában. De azért mégsem egyéb, mint udvorhölgy, és hátra sem szabad támaszkod­nia a karosszékben. Bibi nagy hűhóval befejezi a darabot. Micsoda erővel veri a zongorát ez a kölyökl Az ember nem hisz a fülének. Az Induló lendületes, lelkesült fő dallama teljes harmóniai pompával, szélesen, kér­­kedőn még egyszer nekirugaszkodik, és Bibi minden egyes ütemre hátraveti a törzsét, mintha diadalma­san menetelne az ünnepi felvonulásban. A hatal­mas záróakkord után oldalvást görnyedve tolja le magát a székről, és mosolyogva lesi a tapsot. És a taps kitör, egyhangú, megindult lelkesedés­sel: Lám csak, milyen kecses a csípője, ahogyan hölgy módra kivágja a pukedlit. Tapsoljunk nekii Hogy érti a módját ez az ügyes kis csirkefogó, hogyan kell kihúzni a tapsot. Várat magára a spa­nyolfal mögött, kicsit elidőzik a dobogóra vivő lép­csőn, gyermekesen elgyönyörködik a koszorúk szí­nes atlaszszalagjaiban, pedig már régóta unja: kedvesen, tétovázva köszönget, és időt enged, hogy az emberek kitombolják magukat, nehogy valami is kórba vesszen a tenyerek drágalátos zörejéből. „Le hibou a slágerem — gondolja; mert ezt a kife­jezést eltanulta az impresszáriójától. — Ami később jönni fog, a Fantasie, tulajdonképpen sokkal töb­bet ér, különösen ott, ahol Clsz-dúrba modulál. De te, nagyérdemű közönség, belehabarodtál ebbe a hibou-ba, pedig ez a legelső és legostobább szer­zeményem" — gondolja, és nyájasan Integet. Azután egy Médltation-t és egy Etude-öt játszik el — jó kiadós programja van. Ott ül a dobogón a fehéren tündöklő kisfiú, Ját­szik a nagy, fekete zongorán, egyedül, kiválasztot­ton az összemosódott sokaság fölött, amelynek együttesen csak egy tunya, nehezen mozdítható lel­ke van, s erre a tömeglélekre kell hatni az ő magá­nyos, elkülönzött lelkének ... Olykor, a magára feledkezés másodperceiben, különös, tompán körülárnyékolt egérszemei oldalt siklónak, el a publikumtól, szinte keresztülnéznek a terem kifestett falán, és eseményekkel, tétova élet-De akkor mtéri lőttem haza? Miért oágytam vissza a szülőföl­demre? Megszereztem a képesí­tést, és elhelyeztek egy hajdúsági faluba. Még mint diák, sokszor megfordultam azokban a falvak­ban regös csoporttal. Faluról falu­ra mentünk, a templomban és a művelődést otthonban műsort ad­tunk, pénzt gyűjtöttünk az egyhá­zi iskolának. Nagy szeretettel fo­gadtak mindenütt, zsúfolásig meg­telt a templom és a művelődést otthon. Különös érzéssel töltött el, hogy a hajdúk között járok, akiket Bocskay telepített le, az Is, hogy ott volt egy kőhajtásnylra a Hortobágy. A magyar haza kellős közepén mozgok, és azzal a tudattal, amit ktsebbségl sorban apám mondoga­tott: Elszakítottak ... minket bün­tettek ... ha még egyszer ott él­hetnék ... Ahogy lenne az éle­tünk, úgy lenne, de a fajtám kö­­•zött lennék ... Ott voltam, ott éltem, senkt sem küldött vissza, sőt csodálkoztak a döntésemen, hogy visszajövök. Akkor még nem láttam tisztán, csak az ösztöneimmel éreztem, hogy a haza nem ott van, ahol ta­nult az ember, és felkészítették az életre, hanem ahol először Ismer­kedett a világgal, a tárgyakkal, az asztallal, a lócával és a székek­kel, a házakkal, a templommal, az emberekkel, a dombokkal, aho­vá korsóban hordta a vizet szülei után és ismerkedett bokraival, fát­­val, ösvényeivel, amelyeken első kalandjatt vitte véghez. Igen, ott a haza, ahol a szülő­föld, ahol a betűvetés tudományát megtanultuk, ahol bátyánkat, hú­gunkat és rokonainkat megismer­tük. A haza, a szülőfölded gondo­latainknak, Ismereteidnek forrása, és a forráshoz mindig visszatér az emberi En Is visszatértem Deb­recenből, pedig sejtettem, minek leszek kitéve, pásztor lettem nyál nélkül, tanítónak szólítanak tanu­lók nélkül. S az a baj, hogy semmi biztatót nem érzek. Annyit már tudok, hogy a munkásosztályra akarják építent a jövőt, és ha kitanulnám a kőművesszakmát, talán megol­dódna minden probléma. De jó-e, ha a tanító leteszi a fegyvert és vakolókanalat vesz a kezébe? Jó­ra vezethet-e az, ha zárva tartják az tskolákat? Volt villongás, ösz­­szecsapás nem Is kevés, a határ mentén. Ám azt jelentse-e ez, hogy gyermekeink bűnhődjenek soha el nem követett bűnökért? Nézem a patak partián kerge­­tőző, majd a jégen csúszkáló gye­rekeket, és arra gondolok, hogy ők talán örülnek Is a helyzetnek, az Iskola zárt kapuinak, az üres táblának és padoknak: a katedrán nem áll senkt, táskára és köny­vekre nincs szükség, sehol a vilá­gon nem adnak ennyi szabadságot a gyerekeknek, kinek hálálkodja­nak, kinek köszönjék meg a vége­­hossza-nlncs szünetet, hiszen nem értik, miről van szó, mtért szorul­tak az árok partjára és a kertek alá. Még a madarak Is különösnek és szokatlannak tartják a sok sza­bad Időt, képtelenek a csupasz fák ágain, a hófedte háztetőkön egy percig Is nyugodtan maradni, parittyából repülnek a kövek felé­jük szüntelenül. Az éjszakám ál­matlan lesz, már előre tudom. Igyekszem majd mozdulatlanul és nyitott szemmel feküdni, mert ha lehunynám a szemem, bizonyára borzalmas dolgokat látnék, egyre elviselhetetlenebből zúgnának fü­lemben a motorok, kattognának a vagonok kereket, sírást és jajga­tást hallanék, és lidérces nyomást éreznék a mellemen. Halluclnálnt és képzelődni fo­gok, a sírás azonban Igaz lesz, anyám szipog majd a dunna alatt, mint a kisgyerek, akit ártatlanul vertek meg. Mióta a lányát és unokáját elvitték, nem szárad fel a könnye, sír egész nap, senkt előtt nem titkolja nagy szenvedé­sét. Es nem szól senkihez, hozzám sem, a bátyámhoz sem, csak főz és mos szótlanul, végzi a dolgát, mert történjen bármilyen szeren­csétlenség, az élet nem áll megI Fáradhatatlanul törődik velünk, csak éppen szava nincs hozzánk, magában beszél, és potyog a köny­­nye a ruhájára meg a keze fejére. Érthető a viselkedése. Nem elég, hogy a lányáékat deportálták, a bátyám teljesen belehabarodott a kisasszonyba, talán már házassá­got Is ígért neki, nem törődik az elfogultságával, leplezetlen ellen­szenvével. Hát Igen, a nők nehezebben vi­selik el az erőszakot, de naiv do-

Next

/
Oldalképek
Tartalom