Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-08-02 / 31. szám

A vonat másfél órát késett és delet harangoztak már, amikor megérkeztem. Az állomáson nem várt senki. Taxiba ültem. Negyedóra múlva szállodai szobám ablakánál, a szürke pokrócos agyra dőlve néztem a folyót. Nem voltam fáradt, üres közömbösséggel néztem a vízre és a ligetre. Öreg, vastag törzsű Jegenyék álltak a part mentén. Furcsa idegen volt minden: a sétány, a vasgombák, a pagoda formájú torony, a színház egykori díszletraktára. Rágyújtottam egy cigarettára, néztem a ligetet s az őt körülabroncsoló folyót. Így maradtam sokáig. Aztán eszembe jutott az a fekete kontyos cukorkás, akinek kátránypaplrral bevont bódéja a töltésen túl állott. Pálcikára öntött édes-savanyú cukormasszát árult: a sárga, kék, rózsaszínű lilíhlteket húsz fillérért. Mintha kioldódtam volna jelen magamból, azonosultam a régivel, térben-ldőben. Megkerestem az egyedülálló vastag gyökerű fát a parton, melynek repedt törzséből Napőléon rozsdás ágyúgolyója púposodik, azóta, hogy a tó széléről ostromolta a várost. A folyón fényplkkelyek vlllództak, mintha egy óriás hal Igyekezett volna felfelé a folyással szemben.

De kihunyt az emlékezés, és az érzéshullámocskák elmerültek a folyóban. Piszkos, olajos volt ismét a Duna. Magamra maradtam: üresen, közömbösen fájdalom és félelem nélkül. Lenéztem az ötödik emelet magasáról. A tárgyak a felszín szüntelen mozgása összefüggéstelenül torlódtak egymásba vakon.

Később elkezdtem sétálni a szobában. Az ablaktól a mosdóig és vissza, ötvenezer, százszor? Nem tudom. Majd észrevettem, hogy az asztalon csíkos virágvázában virág van; lila orgonák. És éreztem az illatát.

A folyosón a szőnyeget porszívózta a takarítólány. Hangosan búgott a gép, közben énekelt a lány. Dalolt, abbahagyta, újrakezdte: Elment a szeretőm, messzi főidre ment el... Tisztán érthetően hallottam a hangját, amely szomorú volt — elválasztottam a gép egyhangú duruzsolásától.

Hátratett kézzel járkáltam fel, alá s utánamondtam magamban a szöveget. Belső szavak voltak ugyanabban a ritmusban. — De visszajön hozzám — egyre halkult a hangja, mindinkább messzebbről hallatszott — régi szerelemmel.

Megszűnt a búgás, mintha alagútba tompult volna a dal. De én még mindig közelinek hallottam, oly tisztán, üdén csengett, mint Borikéé a szederfa alól, amikor mezítlábasán hozta a frissen fejt tejet a sajtárban. Dúdolgattam magamban

a dalt. öt lépés az ablakig, öt lépés vissza. De megszámlálhatatlan lépésnyi a füves udvar, a bogáncsos lapuleveles út, a két keréknyommal, és a pipacsos rét. öt hallottam, hajét érintette a karr, aszos szél.

Messzi földre ment el De visszajön hozzám Régi szerelemmel...

Az utcán villamos kerekei csikordultak élesen, szinte belém ráspolyozón. És megéreztem a csöndet ismét magam körül. Fájdalom és félelem nélkül állottam ott üresen, közömbösen.

dókával. Nekirohantam volna le a dombon, eléje, széjjelszakltva a temető drótkerítését, neki a sárguló dombnak. Részesévé akartam válni a lentinek.

Megszólalt a lélekharang. 0] halottat hoztak fel a dombra.

A hűvös csarnokba már kitolták a koporsót. A sarokban a kántor kották között keresgélt. Kőt zsinóros egyenruhás mellett odamentem a füstölgő kandeláberekhez. Tüdővészes vékonyan, megfiatalodva, viaszgyertyák fényében ott feküdt anyám, mint egy huszonöt éves lány. Szabványo-A temetés négy órakor kezdődött. Korán érkeztem. Felmentem a dombra, ahol már nem voltak sírok, csak szfjas fű meg sárga agyagos föld. A nap melege véglgcsurgott a hegyeken, szembenéztem vele. Április volt, olyan tavasz, mint a többi, semmivel sem különbözött a többitől, a Kárpátok felől barkás lehelet érintett. Madár rebbent fölöttem, széttárta szárnyát, kört Irt le a domb fölött. Lassan elmozdult az égbolt. Ahogy ott álltam a napnak rajtam véglgcsurgó melegével, amint felrebbent a madár, elfelejtettem azt, amiért idejöttem. A kékség parabolájába kívánkoztam, horzsolt szenvedéllyel: elhajítani mankóit a létnek, belekapaszkodni a surló lebegésbe, amely vonszolt volna magával át a folyón, a dombokon. A madár magasan szállt, repült puhán a mélységbe tekintetem pórázán.

Lant kigyúltak a kövek, az utcák, a Miklós torony elszabadult kiáltásként lövellt a magasba, megindultak felém füstglóriás gyárkémőnyek, a fénysisakos házak csapatai. És megértettem, hogy az életért van minden. — Igen, az életért — mondtam félhangosan, láztalan ujjongással az átváltozás áhítatában. Érte ...

Ott álltam elszakadva a helytől az öröm ajánsltott, durván mázolt fenyőfa koporsóban feküdt. Belenéztem arcába: homlokán bal szemöldöke fölött szemölcs fonnyadt barnán, néztem megnyúlt állát, a pergamen vékony ráfeszűlő bőrt.

S Jött Frida, a verses Frida — aki mindig verseket szavalt mosogatás közben — ugyanolyan esetlenül, otromba húsosán megfogta anyám kezét és motyogott.

Aztán Simsalné is odament, széles keresztet vetett, s egy szál tulipánt tett a koporsóra.

Megérkezett a pap, tömjénfüst lengte be a halottasházat. A kántor taposni kezdte a harmónium pedálját.

Nem volt bennem fájdalom, sem félelem, a valóság bámult rám súlyosan.

Fél karéjban körülállták az Ismerősök: Margit, a pici barátnő, aki a lllaszínű ruhákat kedvelte, meg a nagy brosstűket, Kucsera bácsi botra támaszkodva.

Az öreg pap mondta a latin szöveget, vontatottan, rekedten, meg-megakadtak szavai, közelebb tolta szeme elé a misszálét.

Hangfoszlányok úsztak felém, ahogy elnéztem a kandeláberek sápadt fénye fölött, Frida fölött, s a távolból, mintha közeledett volna az az édes-MACS JÓZSEF

Széldömöki térdén pihentette a sapkáját, fehér haja a réten szétszórtan heverő rendekre emlékeztetett. Anyámat annyira meglepte a váratlan látogatás, hogy nem tudott szóhoz jutni, a tűzhely körül keresett magának munkát.

— Hozzád jöttünk, Báltnt — kezdett a mondókájába Széldömöki. — Délelőtt gondolkoztunk a dolgon, kinek az érdekében emeljünk szót. Ogi/ döntöttünk Hegyi komával, hogy aktk télen a járásra jöttek velünk, azok mind maradjanak.

— Ügy döntöttünk — jegyezte meg kitüntetésképpen Hegyi.

— Hiszen ha győzünk, ha a hatalom a ml kezünkbe kerül, szükség lesz rátok — folytatta Széldömöki.

— Győztök ti a fenét — öntötte el anyámat az epe.

— Te csak ne szólj közbe, nem asszonyoknak való téma — Intette csendre anyámat Hegyi.

— Elsősorban ts rád lesz szükség Bálint — eresztette el Széldömöki anyám indulatos szavalt a füle mellett.

Tanító vagyI Köztünk a helyed. Az új Igét te hirdeted majd a népnek, nem a pap — okoskodta kt Henui.

Tanító? Malterhordói Kőművesek mellett dolgozik a szerencsétlen — veszítette el anyám az önuralmát.

— Átmenetileg — vette fel Hegyi kedvelt szavajárását.

— Nem hirdethetem az áj Igét, ha nem vagyok meggyőződve a helyességéről — szabadkoztam.

— Majd meggyőződsz — biztatott Széldömöki. — Az érvek és a tények

21

Sztálin elvtárs szerint a párt legerősebb fegyverei.

— Az érvek és tények most amellett szólnak, hogy ne legyek meggyőződve — tüzesedtem bele a vitába.

— Átmenetileg — nyugtatott Hegyi-Ha eddig nem kellettem —, ezután se kelljek — hajtogattam a magamét.

— Ezt ml mondhatnánk, aktk egy életen át hordtuk szívünk fölött a pártkönyvecskét. S a jelszónk az, hogy Világ proletárját, egyesüljetekl

— szónokolt hevesen Széldömöki.

— Sajnos, ml kimaradtunk az egyesülésbőlI

Átmenetileg — mondta Hegyi.

— Nem kell mindent a szívedre venned, BálintI — legyintett Széldömökl. — Zűrzavar van, háború utáni helyzet, az emberek nem tudják, kit okoljanak a vérontásért. Egyet azonban el kell Ismernünk. Hogy az idő nekünk dolgozik. Államosítunk!

Maga nem.

Földet osztunkI Abból se kapott.

— Eh, ne ellenkezzünkI Arról beszéljünk, amiért felkerestünk. Nem mész Csehországba. Velünk maradsz. Hegyivel ml szólunk az érdekedben

— ütött a térdére Széldömöki.

Anyámra ptslantottam, akinek nagyon tetszett a viselkedésem, neki hízelegtek a szavaim.

— Köszönöm a szívességüket, Péter bácst, de nem veszem igénybe. Pecsétes Igazolványom van, hogy az

Iparban dolgozom. Mtnket nem visznek!

— Hát ló — állt fel Széldömöki. Hegyi Is követte a példáját. — Magas lóról beszélsz, majd adod még te alább Is. De hogy lásd, kikkel van dolgod, ml így ts szólunk Láskának, hogy neked hagyjanak békét.

Azzal köszöntek, és mentek. Anyám kt sem kísérte őket. Közelebb jött hozzám, hátha még hallgatóznak az ablaknál, és azt mondta:

— Látod, így kell ezekkel beszélntl Ne közösködj velük! Tanító vagy. Ne a falu aljához, hanem az eleiéhez tgazodll

— Érdekes emberek — állapítottam meg a szlovák lapokból felpillantva.

Ml az érdekes rajtuk?

— Nem tudom — tűnődtem. — Talán ... talán a makacsságuk, hogy mennek a maguk útján, és a legnagyobb veszélyben ts kitartanak a hitük mellett... de talán ez se Igaz. Nem tudnám pontosan megmondant, ml az érdekes rajtuk.

— Nem tudnád, mert az égvilágon semmt érdekes nincs rajtuk. Jobban Ismerem én őket, mint te. Olyanok, mint a hívők. Hajtják a magukét. Nem fognak fegyvert, nem Ismerik el a papot.

— Na, ha vagonba rakva Csehországba vinnék őket, nem tudom, hogyan viselkednének.-г- A kommunistákat nem viszik? állt meg a konyha közepén anyám. Hallotta, hogy nemi Na, nem mernék esküdni rá.

Én se — értettem egyet anyámmal.

S behúzódtam a szobába. Kinyitottam a következő újságot. A harmadik

oldalon nagy betűkkel szedett cím: TELJES ÜTEMBEN FOLYIK A KITELEPÍTÉS!

Egy hét választott el a karácsonytól. Villámgyorsan peregtek az események. Domonkos Károlyékhoz megérkeztek a kitelepítési biztosok. Hárman szálltak ki a faluba, két Idősebb férfi és egy fiatalabb. Láskával gyorsan összeállították a lajstromot.

Méhes sógor hordta szét a hivatalos értesítést, kik készüljenek, ktk csomagoljanak. Senkit sem lehetett látni az utcán, asszonyok, férfiak a kerteken keresztül futkostak egymáshoz. Csak a csendőrök cirkáltak le-föl a faluban, de már nem kettesben, hanem legalább tlzenötösével — húszasával.

Sokan az ablakokba húzódtak, onnan lesték Méhes sógort, ahogy repül a botla és szaladgál. Figyelték így már máskor ts, amikor a sas behívókat vitte a címzetteknek, de az más volt, akkor csak a család férfttagja ment, a többiek reménnyel a szívükben maradtak.

Minden szem rátapadt, az 0 himbálózó mozgását figyelte, hol áll meg, hová fordul be. Ha valamelyik ház előtt megállt rágyújtani — fújt a szél, hófelhővel volt terhes az ég —, elképzelhető, mekkora volt a riadalom. Hozzájuk tart, nekik ts menniük kellI

Mindenki tanácsolta volna el a háza közeléből Méhes sógort, akt lehajtott fejjel, szégyenkezve bicegett, amiért neki kell ezt a tragikusan kellemetlen dolgot közölnie. Ügy is ment, úgy ts állított be a felekhez.

— Rám ne haragudjatok, én csak a kötelességemet teljesítem. Engem azért fizetnek, hogy csináljam, amit a komisszár úrék mondanak.