Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-01-04 / 1. szám
Egy felvétel története Amikor elmenőben voltam a Szovjet Abbázia című lap szuhumi szerkesztőségéből, a fényképész sötétkamrájából egy körülbelül ötvenéves férfi, csak úgy ingujjban, utánam futott, s kinyújtott karral megállított: — Csehszlovákiából? Én is fényképeztem már nálatok, úgy a te korodban lehettem, amikor a „Václavákon" lencsevégre kaptam az első szovjet tankot, Rlbalkov tankjait... Persze nem is lehetett másként, minthogy tüstént leültünk a sötétkamrában — amely zsúfolt és rendetlen volt, mint a világ valamennyi szerkesztőségi fényképészének odúja — és Szemjon Joszifovics Korotkov valóban egyedülálló felvételeket mutatott nekem, nemcsak az említett tankokról, de a bevonuló Vörös Hadsereget üdvözlő Prágáról általában, nevető, hosszúhajú lányokról és a tipikus fekete sisakos rendőrökről, akik képtelenek voltak kordont vonni az ujjongó tömeg és az oszlopokban menetelő vöröskatonák között. Szemjon Korotkov, a Pravda volt levelezője, Konsztantyin Szimonov íróval együtt harcolt végig az egész fronton, s így jutott el Prágáig, Egyébként Szemjonban egy csöpp katonai szellem sem lakozik, ízig-vérig civil, Abbáziából származik, de sok mindenen kellett keresztülmennie, amíg (csaknem Jack London-i) sorsa visszavezérelte szülőföldjére, mint egy népszerű és kitűnően szerkesztett napilap fotóriporterét. Korotkov apátlan-anyátlan fiúcska volt, a forradalom után gyermekotthonban nőtt fel, majd egy Moszkva környéki gyár esztergályosa lett. Itt találkozott vele, az amatőrre], a Pravda fotoriportere és meglátta benne az „isteni szikrát“. így lett ő Is hiva-, talos fotoriporter. A háború kitörésekor Korotkovnak már nagyon jó neve volt, és természetesen a fronton töltött évek alatt sem vált meg fényképezőgépjétől. És így születtek meg a képek Kéréstől egész Prágáig, sokszor a tűzvonalban, vagy más veszélyek közepette, amelyekért szerzőjük sok szovjet és külföldi díjat és elismerést kapott, Korotkov leghíresebb és egyben legkedvesebb képe 1966-ban megnyerte az Interpress 10 aranydíjának egyikét. A felvételen idős, ráncos, ősz édesanya nézi elesett fiának arcképét, Korotkov a fiút — Alekszej Arabát — néhány órával halála előtt fényképezte le. Alexej akkor tizennyolc éves volt, a tengerészgyalogság kötelékébe tartozott, Szevasztopolnál csapata az élvonalban harcolt, s ő felderítés közben vesztette el ifjú életét. — Ha talán előbb jutna haza, mint én — mondta még Korotkovnak — kérem, adja oda képemet anyámnak. Tudja, a háborúban minden megtörténhet,.. Reggel, amikor kész volt a felvétel, már nem volt kinek odaadni. Alekszej Araba nem tért vissza a felderítésről. Korotkov aztán csaknem huszonöt évig kereste az elesett fiú édesanyját. A címet elfelejtette, csupán az Araba név maradt meg emlékezetében. Ott a Kaukázusban ez a név körülbelül olyan gyakori, minta Kiss, vagy a Nagy nálunk, Minden erőfeszítése hiábavaló volt, míg egyszer autóstopposokat vitt a kocsiján. Az egyiket Arabának hívták ... — ... hiszen ez Alekszej! — kiáltott fel, amikor meglátta a képet. — Együtt vonultunk be és együtt harcoltunk Szevasztopolnál. A családja Tkvarcseliben él.., Tkvarcseli falu magasan a hegyek között fekszik. Korotkov itt meg is találta Alekszej édesanyját és testvérét. — Minden éjjel róla álmodom még most is — mondta az édesanya, A többiről pedig beszéljen a fénykép. (so) ^0 '§0 Ü Oh 3 A prágai Lucerna előadótermébe több mint 3000 hallgató fér be. Legalább ezren tolongtak a bejárat körül, akiknek már nem jutott belépőjegy. Az a szerenpsés háromezer ott 'benn lázasan tapsolt az énekesnek, akt kisfiús szégyenlőséggel köszönte az elismerést. Mikor a taps már percekig tartott, fölemelte jobbját, és karmesteri mozdulattal beintette a közönséget. Es a közönség vele együtt énekelni kezdte a dalt „Mikor meghalt a költő..." — csendben, finoman, meghatottan. Aztán a közönségnek tapsolt a világhírű énekes, Gilbert Bécaudl Hallgatni Bécaud-t valóban nagy élmény! Lehet azért, mert nemcsak kitűnő énekes és zeneszerző, hanem jó színész is. Kitűnően tmozog a színpadon. S mivel dalait saját maga komponálja, mindegyikben nagyszerűen érvényesül néha kissé nyersnek tűnő, de mégis megható és kellemes hangja. Gilbert Bécaud ez év elején hangversenykörutat tart majd hazánkban, s így olvasóink minden bizonnyal szívesen fogadják előlegként az interjút. Mi a különlegessége az ön műsorának? ~ Csak a saját dalaimat éneklem, azokat, amelyeknek zenéjét magam szereztem. — A szövegírók közül kikkel dolgozik a legszívesebben? — Főleg Pierre Delanoe-val, Luls Adame-mal és Maurice Vidalin-nel. De dolgoztam már Aznavourral és Udo Jürgens-szel is. Miért nem próbálkozik meg szövegirással Is? Mert mások jobban írjákI — Áruljon el valami közelebbit is a szövegírókról . I. — M. Vidalin költő, óriást humorérzéke van. Dalszövegei után az ember azt hinné, hogy Franciaország legnagyobb nőcsábásza. A valóság azonban az, hogy alacsony, kövéjjkés, kopasz, szégyenlős és félénk emberke. P: Delanoe a kommersz slágerszövegek képviselője, de azért 6 írta a legbánatosabb szövegeimet, például az „El mattena-t" a „Marle, Marle-t". Sohasem járt Varsóban, de megírta a „Varsói zongoristát", Moszkvában sem volt, és mégis ő írta a „Nat haliét". Hogyan emlékezik vissza a kezdetre? — 1927 október 24-én születtem Toulonban, valódi nevem Gilbert Francois Sílla. Tizenegy éves koromtól szerepeltem különböző esztrádokon, mint „csodagyerek". Mint kávéházi énekes Nizzában lettem népszerű, ahol felfigyelt rám az egyik hangszerelő és zongorista — Raymond Bemard, öt már elfeledte a közönség. — Az ön dalait sok előadóművész énekli. Kit tart a legjobbnak? — Legjobban tetszenek dalaim Edith Ptaf, Charles Aznavour és J. Danno előadásában. Mi a véleménye a komoly zenéről? — Tisztelője és csodálófa vagyok a klasszikusoknak. De vigyázat! Létezik rossz klasszikus zene tsll! Különben magam is foglalkoztam ilyen zsánerű zeneszerzéssel. „Csináltam" egy operát, a címe „Arán". Nehéz szülés volt, de azért kivívta az elismerést. — Mondhatna valami közelebbit az „Aran“ról? Ugyanis azt beszélik, hogy az ön operája ihlette a csehszlovák szerzőpárt — Suchet és Slittert — hogy megírják a „Jól fizetett séta" című buffa operájukat... — Az „Arán" egy szép szerelem története, tehát nagyon drámai. Rosszul végződik, ugyanúgy mint a legszebb szerelmek... (Megjegyzem, nem önéletrajzi adatot dolgoztam föl.) — A „Nathalie" születését többféleképpen hallottam. Ml az Igazság? — Az az Igazság, hogy először a dal kelt szárnyra, s csak azután volt módomban Moszkvába látogatni. — Színészet, éneklés, zeneszerzés, komoly zene... Ha választania kellene, melyiknél maradna? — Bizony, nemsokára döntenem kell, mert nagyon nehéz egyszerre négy dologgal foglalkozat. Azt hiszem, az operát választanám. — Hány filmben játszott és melyiket tartja a legjobbnak? Háromban. A legjobbnak M. Carné filmjét tartom: „A táj, ahonnan jöttem..." Ez volt a legpoétikusabb filmem. Mikor tíz év múlva újra megnéztem, az volt az érzésem, hogy az öcsémmel találkoztam... — Mi az, amit nem szeretne megérni? — Hogy csak rossz zene létezzen ... — Mi a leghőbb vágya? — Hogy sikerüljön saját szavaimmal és saját tapasztalatom alapján megmagyarázni a BOLDOGSÁG szó értelmét... Mert én már átéltem KOVÁCS ANTAL
