Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-07-12 / 28. szám

belevág о szemükbe. A csontos kinyújtja a karját.

— Ott valahol lenne. Arra ... — mutat bizonytalanul.

— Gondoskodjék róla, hogy megvendégeljék őketl — fordult hozzám az ezredes.

A konyha előtt ott áll Péter, néhány tiszttel.

— Megőrült. Tisztára megőrült.

— Rákóczi, Frangepán, Görgey, őrültség I Be vagyunk kerítve, egérfogóban vagyunk, és ő történelmet meséltet magának a kurucokról!

Már úgy hívják, hogy „Frangepán". Persze csak

KATARÍNA LAZAROVÁ

\*\

titokban. Gúnnyal akarják elűzni az aggodalmat. Hamis, erőltetett nevetéssel az őszinte, lélekbemarkoló félelmet.

Most ott áll a kis tisztáson, tisztekkel, katonákkal, utászokkal körülvéve. Az öregek méltóságteljesen ülnek, várják a vendéglátást. Az a gömbölyű folyton nyüzsög, ide-oda rebben a szeme, végül felugrik a lócáról, és odagurul az ezredeshez. Emez hozzáhajol, minden figyelmét összpontosítva hallgatja az öreg szavait. Majd felegyenesedik, mosolyog, de úgy, hogy messzire fehérük a hibátlan fogsora.

A kis öreg lázasan mutogat, rövid karjával hadonászik. Egyenesen a nappal szembe mutogat. Az ezredes most az utászok gyűrűjéből odainti a kapitányt.

— Frangepán. Megbolondult. Mind egy szálig megdöglünk ebben a csapdában.

Az öregek az édes méltót szürcsölgetik, a kicsi gömbölyű a kopasz fejével már megint köztük van. Gesztikulál a rövid karjaival, a többiek bólogatnak, még az a holtképű is hevesen megfordul, és csak bólogatnak, bólogatnak. Az ezredes ott áll felettük. Éles rajzú arcán feszültség. Sólyomszemmel, fürkészve nézi őket. Elsőnek a csontos emelkedik föl. Egyenesen nekiindul a sűrűnek, most már csak a feje látszik, egy pillanatig mintha lebegne az ágak szövevénye fölött, majd eltűnik a meredélyen.

Engem a hideg ráz. Az orvos kalcium injekciót ajánl. Legyen. Kalcium injekció. De most menthetetlenül elálmosodom. A széna langymeleg lett a rótűző naptól. A pokróc nehéz, a fejem fölött sipítanak az egerek vagy a pockok. Már csak óriási messzeségből érnek el hozzám a hangok, a nehézbombázók moraja, ágyúink tompa döreje, az éles fütty, ezek aknák, az ő aknáik. Itt-ott eldördül egyegy élesebb lövés, egészen közelből.

Verejtékesen ébredek, már két óra. A konyhában morognak, de azért egy kis gulyás még akad,

— Tudja-e, mi történik? Nocsak, nézzen odal

Civilek. Egy egész sereg civil. Csákánnyal, ásóval,

lapáttal. Mi van itt? Mi történik?

— Ezredes úr...

— Estére már szabad lesz a bejárati

Villog a szeme és a fogsora. A kis gömbölyű óregecskének eszébe jutott egy régi história. Egyszer elveszett egy kecske, hallották ugyan a mekegését, de sehol sem látták. Valahonnan a mélyből mekegett. Megcsuszamlott egy darabon a föld, majd leomlott, s vele együtt a kecske is lezuhant a mélybe, eltörött a lába. Mikor nagy nehezen hozzájutottak, egy tágas, magas boltozató barlangban találtak rá. Ez régen volt, akkor, amikor az öregek még pendelyes gyerekek voltak.

— És mi van a másik végén?

— Tudja-e, hova vezet, hol a vége? — mosolyog az ezredes. — Senki sem találná el, de én sejtettem. Sejtem én ezt már régen, hisz én is ismerős vagyok ezen a vidéken. Hát a domb másik oldalán. Ott már mindent eltakarítottak. Estére itt is szabad lesz a bejárat.

Nem lett kész estig. Csak úgy éjféltájban. A mélyfekete éjszakában csendesen fújtatnak a lovak, halkan dobban patájuk a fűben és a mohában. Az alagút bejárata előtt fölágaskodnak. A katonák erősen tartják a zablát. Prr'rr. Óvatosan bevezetik az óllatokat a sötétségbe, mely mélyebb, mint a legfeketébb éjszaka.

tünk?

Ezredes úr? Gondolja, hogy mindent átmen— Nem. Mindent nem. A lovakat, a felszerelést és a lőszert igen. És az embereket, utolsó szálig. Vigyázzon, álljon félre, jönnek a konyhával.

Egy osztag fönn marad a dombon. Szükség esetére. Fedezi a visszavonulást, ök majd áttörnek az erdőn. De előbb még levegőbe röpítik az ágyúkat, Félnégy, mire az utolsó katona is elhagyja Skalkát. A sziklaboltozat alatt tompán dübörögnek a hangok, a zajok. A lábaink alatt tocsog a víz.

— Mostl — kiált az ezredes, és fölemeli a kezét.

Robbanás. Két sötét alak futva közeledik hozzánk.

Láng csap a magasba. Recsegés. Ropogós. A raktáraink. Mindent, amit nem tudtunk elszállítani. A robbanások követik egymást, a lángok egyre magasabbra csapnak, egyre hatalmasabbak, lassan lángtengerré változtatják az eget, A ruhaneműt és az élelmet a civilek hordták le.

— És most következünk mi. ElőreI

A lábunk alatt csobog a víz. A boltív visszaveri lépteink zaját. Az ezredes állva maradt. A tűzszerészeket figyeli.

— Kész?

— Készl

A gyors, kemény lépteket százszorosán veri vissza a visszhang. A víz már a bokánkig ér. Csaknem patak lett belőle. Az út most jobbra kanyarodik. Megállunk.

Szörnyű robaj, talán már soha mást meg sem hallok, minden összedőlt, a világ, a sziklák, a domb, és az égbolt is rászakadt a földre.

— így nil — hallottam végül Is a nyugodtan kiejtett szavakat. — így. Most eltorlaszoltuk magunk mögött a nyílást... Legalább két napig tartana, amíg kiásnák, ugye fiúk?

— Talán még tovább is. Lehet, hogy három napig vagy akár egy hétig.

Igyekszem gyorsan szedni a lábam. Cuppogok a vízben, de egyszerre már csak sarat taposok, végül nedves ösvény van a lábam alatt. Nem tudom meddig menetelünk. Négyen vagyunk, de mintha ezernyi ember lépteit hallanám.

— Nos? — hallom mögöttem, és fájós vállamon pillanatig megpihen egy nagy tenyér. — Látja már?

Látom. A fénysávot. Egyesével, kettesével alakok bukkannak fel a fényhasábban, majd elvesznek a világosságban. Mire odaérünk mi is a kijárathoz, piros hajnalfény fogad. A lágyan lejtő réten elszóródva ereszkednek alá a katonák, ágaskodnak a megriadt lovak.

Fordította: Láng Éva

ton háromkor érkeztünk. Ebben az tdőtájban Erzstke mindig a kapuban állt vagy a kertben, és ügy üdvözölt, olyan kedvesen, mintha a menyasszonyom lett volna.

Nekibátorodtam, és egy szombat délután bekísértem a konyhájukba. Rajzóit a légy, belepte az edényeket, beköpte a lámpaüveget. Barabásné asszony jellegzetes mozdulatokkal hessegette el arcától a szemtelen rovart.

Férte és nagyobb lánya még kint voltak a mezön, így csak hármasban ültünk a lócán, és beszélgettünk. Erzsikével nem tudtuk rejteni az örömünket, hogy egy fedél alatt lehetünk, egy levegőt szívhatunk. Barabásné észre Is vehetett valamit, mert ugyancsak Igazgatta a kendőjét, aztán egy fordulónál Boros Gézura terelte a szót, s amíg ott voltam, nem Is beszélt másról.

— /<3 ftú, dolgos. Es amt a fő, rendes. Mióta Erzsikéhez jár, nem nézett más lányra. Bálban se kért fel mást. Ügy szereti a ml Erzstkénket — hajtogatta folyton.

El Is vette nagyon a kedvem az élettől. Tűkön ültem, és gyorsan távoztam.

Erzstke öntött belém vigaszt, hogy ne vegyem szivemre anyja szavát, ö megy férjhez, nem az anyja.

Es megszorította a kezem, mielőtt kiléptem az udvarukból.

November végén félbeszakadt a munka a telepen. Napokig kt sem léptem az udvarból. Szakadt az eső éjjel-nappal. Hallgattam anyám tanácsait, amelyeket a húgomnak adott. Szegénynek egészen megvékonyodott az arca a gondban.

— Legalább egy hónapig ne feküdj össze vele. Ne főzz neki, ne moss rá.

Emlékeztesd mtndtg a tehén árára és a szökésére ...

Ogy nyúlt a tanács, mint guzsalyból a fonál. Untam, hát elmentem a kocsmába. Gondoltam, a hosszú távoliét után Perecst, a borbély és Gyöngyös Béla, a sógorom is ott lesz. Legalább a szemükbe nézek.

Nem tévedtem, ott voltak. Féldectztek a sarokban. Persze, nem meghttt kettesben. Körülöttük ott szorongtak a bámészkodók. Méhes sógor a szája szélére ragadt cigarettacsonkkal. Bujtor Laci a kockás sapkában, Háncs Gyula malteros nadrágban, Domonkos Károly kivételesen viharvert kalapban és a többtek. Vágnt lehetett volna a füstöt.

A borbély szemben ült bámulótval, zavartan tapogatta arcán a szemölcsöt, a sógorom csak az oldalát mutatta. Brenkus úgy járt körülöttünk, mintha Csehországon keresztül Amerikából érkeztek volna. A szökevények nem ts szűntek meg fellengzősködnl. Észrevették, hoqy az érdeklődés középpontjában állnak.

Először a kocsmárosnak estek neki. Milyen vendéglő ez? Mint egy faluszélt, csapott fedelű stralomház. Sehol egy kép a falon. Bezzeg Csehországban! Adnak a külsőségekre. Példásan, katonásan és tisztán sorakoznak a pulton a poharak, és legyet se látni. Nem eszik meg az embert. Ha mégis betévednek az Ivóba, ttsztességtudóan a képrámák üveglapjai alá húzódnak, a képet köpik be', a vendéget nem háborgatják.

— Képkópő legyek, tanultak az Iskolában — jegyezte meg Háncs Gyula. — Hozhattatok volna belőlük Brenkus úrnakI

— Hol tartotta volna őket, ha nincsenek képet?! — szórta le nagyvonalúan a cigarettahamut a borbély.

ma.

Ebből még sokáig nem lesz kocs— Lesz, csak kt kell várni — mondta Brenkus, és törölgette a poharakat.

— Majd ha már mt nem élünk — mondta széles taglejtésekkel a sógorom,

— Adt nekünk feketekávét — rendelkezett a borbély.

— Azzal nem szolgálhatok.

Na látod — húzta el a száját és

megtapogatta a szemölcsét. Nagy lapátfogai voltak.

— Adjon akkor virslit, éhesek vagyunk — Utögetett a gyomrára a sógorom.

Azzal sem szolgálhatok.

— Bezzeg Csehországban? Minden faluban adnak feketét a kocsmárosok — mondta a borbély.

— Bugrts parasztoknak jó csak az ilyen kocsma. Mi Ilyenben nem érezzük jól magunkat. Igaz, Pepko? — tehénkedett az asztalra a sógorom. A borbélyt Pepkónak szólította, talán maga sem tudta, miért.

— Bugrts az apád, aki már nem él meg a Pepkód — fortyant fel Domonkos Károly, és jobb híján megtgaz gáttá a kalapját.

— No nézd, megsértődik a semmiért. Ha te nem vagy bugrts, minek veszed magadra. Neked nem adtak földet, kimaradtál a földosztásból — enyhített szavain a sógorom.

— Azok a zenekarok! — sóhajtott a borbély. Nem hegedűn clncognak, mint nálunk. Trombitálnak

— Mindenki trombitál? — lovalta a borbélyt Háncs Gyula,

— Lehet, hogy mindenki. Annyi trombitát soha életemben nem láttam,

mint azon a vidéken. Ott talán még a templomban ts trombitálnak.

— Voltatok templomban ts? — álmélkodott Méhes sógor. Bujtor Laci fölényesen mosolygott, ő már átesett ezeken a dolgokon.

— Minek mentünk volna oda? — rántott a vállán a sógorom. — Nem azért rándultunk kt Pepkóval Csehországba, hogy imádkozzunk. Imádkozni Itthon ts tudunk. Még jobban, mint ott, mert Itt meg Is érti a jóisten a fohászunkat.

— Nem beszélgetsz te Itthon se a jóistennel — szólt közbe Domonkos Károly, s a többtek nevettek. — Ezzel ne hencegj. Azokról a trombitákról mondjatok még valamit, az érdekesebb. Igaz, Brenkus úr?

A számból vette kt.

— Mit lehet azokról annyit beszélni? — csodálkozott a borbély és újra töltette a poharát. — Nem láttatok még trombitát? Réztölcsér, billentyűk, és kész. Azt még megértem, hogy este cipeltk valahová és játszanak rajta. De hogy délután hová vihették azokat a trombitákat? Ezt mostanáig sem tudtam megfejtent.

— Cintányért készítenek belőlük jegyezte meg Háncs Gyula.

— Egy kis kopasz ember, akt ferdén tartotta a fejét, olyan kürtöt cipelt a biciklijén, hogy még Lehel kürtje se volt olyan, pedig az nagy lehetett. Nem ts láttam én mást az úton, csak a biciklit meg a kürtöt. Éppen Temesvár felé gyalogoltunk akkor Bélával... az ember hamar ráun a vonatra... és mondom neki; — Nézd már azt a kis embert azzal a nagy kürttel. Olyan a tölcsérle, mint a harangunknak. Mtt akar vele? Biztosan hegyet keres, fel akar szólni az égbe!

(folytatjuk)

11