Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-05-17 / 20. szám
^irókongresszus ünnepélyes recepcióval végződött és Érdi Gusztáv csodálkozva állapította meg magáról, hogy furcsa, bonyolult érzések kavarodnak benne most, amikor a világ minden tájáról Montreálba összegyűlt Írókollégáktól búcsúzik. Mindig Is avval dicsekedett maga előtt, hogy soha, semmi körülmények között sem befolyásolták a világrészek, nemzetek, fajok közötti különbségről nagyhangon propagált szólamok. Szinte ridegnek tetsző objektivitással ítélt meg mindent. Gyakran mulatott magában, mikor afrikai vendégeknek úgy mutogatták a citadellát, vagy a hortobágyi csárdákat, mint a világ közepét, annak ellenére, hogy a szerény és mindent udvariasan megcsodáló négerről tudták, hogy Cambrldgeben végezte a Jogot és nehezen található a térképen olyan hely, ahol a mosolygó gentleman már ne Járt volna. És most mégis meglepetten tapasztalta, hogy valami baj van az ő állítólagos tisztánlátásával. Keserűen vallotta be magának, hogy megsértődött ettől a kitárulkozó, szinte gyermekes nylltságú vendégszeretettől, amit az ősz elnöktől kezdve a sok házigazda Írótárstól tapasztalt. — Hát Igen — bólogatott befelé — azt tudtam, hogy sok magunknak vindikált jótulajdonság csak az összehasonlítás hiányában fejlődött ki hazámflal kebelében beképzeltséggé, de azt magam Is mélyen hittem, hogy vendéget fogadni csak ml tudunk Igazán. Mert ebben ml tényleg nagyok vágunk, etetünk, Itatunk, odaadjuk ha kell az utolsó gatyánkat Is. De ezek Itt minden megerőltetés nélkül, egyszerűbb eszközökkel, ugyanolyan felejthetetlenné tették az Ittlétet... a fene egye meg, bizony ez fáj. De úgy kell neked, Érdi Guszti, most megint tanultál valamit... A külföldi vendégeknek még három teljes nap állt rendelkezésükre. Ezalatt clceronék vezetésével megtekinthették a környéket, a kiállításokat, a nevezetességeket. Érdi csak az első napot töltötte a csoporttal, aztán önállósította magát. Térképpel a zsebében nekivágott a forgalmas utcáknak és egy fél nap alatt teleszlvta magát az idegen világváros színeivel. Benyitott az áruházakba, az eldugott műhelyekbe, megnézte az Idegen Ízű nőket, a görkorcsolyán repülő fiúkat, a lerészegedett koldusokat épp ügy, mint a vlkendház nagyságú superluxus autókat. Aztán egyszerre sok lett neki az ldegenség. — Fuj, mondta magának, nem haragosan, Inkább megértő szeretettel. Felcsillant a szeme, mert meglátott egy borcégéres butikot, rajta nagy betűkkel: „Restaurant Hongrols“. Alatta magyarul: „Magyar étterem“ — Fuj — mondta még egyszer, mikor belépett az ajtón, és nem titkolt élvezettel szívta magába a paprikás, a füstölt oldalas meg UL ш l/l N О —n 8 <5 >IMKO MARGIT a karcos szivet dobogtató szagát. — Fu) — mondta harmadszor is, mikor leült a kockás abroszú kis sarosasztalhoz — na, a birka befutott a karámba. Körülnézett. Füzérekről paprikák lógtak le, az ablakokban műmuskátlik virultak. Az asztaloknál Jobbára rezes orrú öregek borozgattak, egy árva magyar szót sem hallott. Odalntette a pincért. Beszél magyarul? — Hogyne kérem, nálunk tudni kell, sok magyar Jár ide. Ebédet tetszik, vagy valami drinket? Ennék valamit, mit ajánl? — Tejfeles paprikást, galuskával, ez a specialitásunk. Maga már régen Itt él? Itt születtem, még a nagyapa jött ki. Hogyan hogy ilyen Jól beszél magyarul? — Nem tudok — nevetett Jókedvűen a fiú — amit mondok, be van tanulva. J’al école francals, de grand pére sir, ha nem tudok magyarul... én vagyok Jó fiú. Más asztalokhoz Is hívták a gargont. Érdi rendelt. — Hozzon akkor paprikást. A fiú az ajtó felé fordulva hajlongott, és leslmltotta a szomszéd asztal térítőjét. — Bon Jour, monsieur le dlrecteurl Érdi önkéntelenül odafordult. Az ú] vendég ősz halántékú, nem amerikai értelemben elegáns úr volt, aki kalapját mindjárt a belépésnél levetto. Leült a rendbe hozott asztalhoz és csak aztán felelt: Szervusz Rlki, a szokottat A fiú elrohant. Az új vendég szemüveget vett ki a szlvarzsebőből és szétteregette az újságját. Érdi le nem vette róla a szemét. Olyan szuggesztlvan nézte, hogy az új vendég önkéntelenül rápillantott az íróra. Tekintetük összekapcsolódott olyan szorosan, hogy még akkor sem szakadt szét, mikor Érdi felállt és lassan megindult a szomszéd asztal felé. Hogy melyik tárta ki előbb a karját, azt nem lehet megállapítani. Egyszerre ölelték át egymást, mélyről Jövő férfi hehezéssel, hátbaveregetéssel, ami olyan jól palástolja a zokogást. Gusztlkám Ferkóm Mire a fiú hozta az ételt, már együtt ültek az asztalnál és a legfontosabb kérdéseken már túl voltak. Szóval befutottál? — Hát Igen, nekem sikerült. Kiverekedtem a Jólétet. Tulajdonképpen, enyém a textilgyár, de részvénytársasággá alakítottam, különben agyonnyomnának az adók. Család? — Amerikai lányt vettem el az Egyesült Államokból, nagyszerű asszony, van egy fiam és egy gyönyörű kislányom. Múlt héten lett nyolcéves. Nézd, ilyenek — húzott ki a tárcájából egy fényképet. Érdi. Ez a ház Is a tied, amit Itt látok? — kérdezi Enyém. És te Gusztlkám, hogy élsz? — Hát firkálok, összeírtam mór négy regényt, három színdarabot, magam sem tudom hány noe Én meg visszahúzódtam szokott helyemre, az ablakba, mint egy mániákus, és szememmel kísértem el a vendégeket az udvarra. Erzsiké többször hátranézett, de nem mosolygott, nagyon bánatos volt az arca. A koporsót már elhozták a városból, bele is fektették a halottat. Elővettem az énekeskönyvet, készültem a temetésre, amelyre nem került sor... Másnap délben nagy szaladgálásra és zűrzavarra lettem figyelmes. Nem tudtam mire vélni, mivel magyarázni a riadalmat, de amikor Barabás ktborotválkodva, legszebb fekete ruháidban megjelent a tornácuk lépcsőjén, ijedtemben majd leestem a székről. — Édesanyám! — kiáltottam na. gyot. — Na mi a bal? — ugrott be hozzám anyám könyökig feltúrt ingujjban, lisztesen. — Oda nézzen, a Barabásék udvarára, és fogódzkodjék megI — Szent isten! — szakadt fel anyám ajkáról a döbbenet. — Feltámadt? Ha a szemünk nem csal, bizony Barabás feltámadt! Ott áll a lépcsőn, és dörzsöli a szemét. Mintha sokáig aludt volna. Akik körülötte állnak, mind szaladásra kész. Elég lenne egyet dobbantania, és mindenki hanyatt-homlok menekülne. — Még Barabdsné asszony is úgy simogatja a karlát, mintha halottat simogatna. Nézze csak, édesanyám! — Ez nem jó lel. Meglásd, valami nagy baj ért a falunkat! Miből gondolja? — Hát ebből a feltámadásból. ]ó nem lesz belőle. — Miért? — Akt egyszer elindult, az ne térjen vissza. Nem lesz szerencséje. Elég az embernek egyszer meghalni. Barabásék udvarán sokan tolongtak. Mindenki a gazdát nézte, senki nem akart hinni a szemének. Ha mozdult Barabás, Ok ts mozdultak, ha néhányat lépett, Ok is léptek néhányat. Az idősebb asszonyok meg összekulcsolt kézzel imádkoztak. A gyerekek riadalommal a szemükben bámultak. Néhány perc múlva utat nyitott a csődület, és Domonkos Károly holtsápadtan, összetörtén támolygott kt a szomszédja és a felesége karján. El sem tudtam képzelni, ml történhetett vele, 6 is velünk tartott azon a btzonyos reggelen a városba, akkor még nem volt semmi baja. JÓ étvágya volt. Az tstápolnoki kútnál az uraságéból tíz holdért korgott a gyomra. Hétholdas klsparaszt volt, tavasztól őszig a földjét dolgozta, télen meg napszámos munkát vállalt. Szeretett pénzkölcsönöket kérni. Könnyen kérte, nehezen adta vissza. Barabáséknak máig ts tartozik. Harminckilenc tavaszán kérte, de máig sem adta vissza. Harag lett belőle. Segítették, támogatták kifelé Domonkos Károlyt, aki nagy bajában sem feledkezett meg róla, hogy megigazítsa a sapkáját. Felesége bal oldalról karolta, súlyos, vastag lábszárú asszony volt és mulatságokon nagy kacér. Mindig haraggal távoztak a bálteremből, mert Domonkos betegesen féltékeny volt. Szóltam anyámnak, jöjjön újra az ablakhoz és nézze meg, mi történhetett. Barabás, a halott, a lépcsőn áll, Domonkos Károlyt meg támogatják ki az udvarból.- Ml lelte? — csodálkozott anyám. — ö a halottkém, 0 állapítja meg a halált, ö engedélyezi a temetést — világosított fel úgy lisztesen, feltúrt Ingujjban, majd kiszaladt és elvegyült a nép között. Anyámtól tudtam meg aztán, hogy Domonkos Károly, harag Ide, harag oda, hivatását teljesítve odaállt a koporsó mellé, és a zsebébe nyúlt. Mindig hordta magával a jól bevált ténymegállapítót, a Itbatollat. A halott orrához dugta, és várta a hatást. Remegnek-e majd a plhék? A toll megcstklandozhatta Barabás orrát, mert felnyitotta a szemét. Ránézett a halottkémre. Domonkos Károly meg visszahőkölt, de csak egy pillanatra. Ugyanis a halott megint becsukta a szemét. A halottkém erre megint odadugta a tollat. Barabás újra felnyitotta a szemét, és akkor már el Is mordult. — Te mit keresel itt? Az én házamban? — mondta és felült a koporsóban. — Meghoztad a pénzem? — Meeeg — makogta a halottkém, és hőkölt vissza a koporsótól. Ekkorra Barabás ts észbe kapott, hogy nem a legfőbb helyen fekszik. Kiugrott a koporsóból, ö felállt, megropogtatta a derekát, kihúzta magát, Domonkos Károly meg Ijedtében ájulton dőlt el. A faluban mindenki Barabás feltámadásáról és a halottkém ájulásáról beszélt. A pap alkonyaikor harangoztatott a másvilágról megtért tiszteletére. Magam ts ünneplőt öltöttem és mentem. Tódult a nép a templomba. Nem volt üres a pad, nem volt üres a szék. A többieket a csodával határos esemény vitte az isten házába, engem Erzstke vidámabb arca vonzott. Barabás a szokott helyén, az első padban ült, tőle ttsztes távolban az emberek. Erzsiké a lányok közt fog lalt helyet. Az orgona btllentyútre helyeztem ujjaimat, és mind a hat váltóval kezdtem az éneket: Tebenned bízunk eleitől fogva! Felzúgott az ének. Erzstke hálásan nézett rám. Fejből tudtam a kilencvenedik zsoltárt, így állandóan viszonozhattam Erzsiké pillantásait. Boros Gézu messzebb ült. Erzsiké egyszer se nézett arrafelé. Velem volt elfoglalva. Én meg vele. Istentisztelet után a templom előtt, az utcán, meg a kapukban ismét szóba jött Barabás feltámadása és a halottkém ijedelme. Azon csodálkoztak, ezen nevettek. Mert olyan ez a falu, hogy ha kell: együtt sír, ha kell: együtt neveti Egymást kergették a napok, a hetek. Mint felhő a felhőt erős szélben. Betakart mindent a tavasz, sarjadt és duzzadt a vetés, zöldült a határ, a fák
