Nő, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-03-08 / 10. szám
ÉNEKESEK ORSZÁGOS FESZTIVÁLJA Megkezdődött a csehszlovákiai magyar nép- és táncdalénekesek első országos fesztiválja. A magyar lakta vidék járásaiban nagy érdeklődéssel és izgalommal figyelik fiataljaink országos fesztiválját, amelyet a Csemadok Központi Bizottsága, a CSISZ SzKB — az Új Ifjúság szerkesztősége, a bratislavai Népművelési Intézet magyar osztálya és о Csehszlovák Rádió magyar szerkesztősége rendez. Nem lesz könnyű kiválasztani és megállapítani az ország legjobb népdal- és táncdalénekesét, mivel több mint 780 jelentkező vetélkedik az elsőbbségért. A dunaszerdahelyi járás fiataljai körében nagy izgalmat idézett elő a járási táncdalénekesek döntője. Nem volt könnyű feladata a zsűrinek, hogy kit javasoljon az országos elődöntőre, amit Füleken tartanak meg, A dunaszerdahelyi járás egyik győztese, Horváth Magda lett. Kérdéseinkre válaszolva elmondotta, hogy három éve foglalkoztatja a táncdal. Rendszeresen nem énekel, de nagyon kedveli és szereti hallgatni. Megkérdeztük, hogy érzi magát a döntő után? Válaszában elmondotta, hogy nemigen számított a továbbjutásra, mert több mint 80 jelentkező volt. Végtelenül örül az eredménynek és nagy szorgalommal készül az országos elődöntőre. Horváth Magda a dunaszerdahelyi Dunaj hotel bárjának mixernője. Kollégái megértéssel támogatták a versenyzések közben és örültek eredményének. A füleki országos elődöntőre szeretne változtatni énekszámán. Egyelőre annyit árul el, hogy két számmal készül, amit a közönség még nemigen hallott. A nyugati államokban a bár dolgozója helyenként énekel is. — Gondolt-e arra, hogy a kettőt egybekapcsolja, van ilyen elképzelése a jövőre nézve? — Magda válasza az volt, hogy erre még nem gondolt, de szeretne továbbra is énekelni. Sőt mi több, arra a kérdésünkre, ha esetleg férjhez menne addig, amíg Füleken sor kerül az elődöntőre, énekelne-e tovább? Azt válaszolta, énekelni tovább akar, de férjhez menni még nem szándékozik. További sikereket és eredményeket kívánunk, hogy minél jobban megállja helyét a füleki országos elődöntőn I D. J. dost készül о hetedik... Karol Kupka osztravai zeneszerző szobájában alacsony, hosszúkás asztalon irdatlan nagy kottafüzet. A tónusok őserdejét foglalja magába. Mnaáko: „És egész szívemből szeretlek" című műve J. Havlú szövegkönyve alapján kerül kottapapírra, formálódik dallammá, de ez még sokáig fog tartani a szerző bevallása szerint. Legalább két-három évet vesz igénybe. — S a többi, amelyet eddig alkotott, fiókjában nyugszik? — Csak részben. — Be kell vallanom, nagy hibám, hogy túlságosan őszinte vagyok. Magam vallom kárát. Mert a karriernek nagy ára van. A nagy igazságok forrásához- hosszú utak vezetnek. Arany középutakon nem lehet hozzájuk jutni. Én nem érvényesülni, alkotni akarok. Voltak és vannak sikereim. Nem panaszképpen mondom, hogy műveim nagy része mégis fiókjaim alján fekszik. Ez azonban nem szomorít el. Én magam hiszek bennük. Az ilyen apró késések nem mérvadók. Ellenkezőleg. Csak a mű előnyére válik, ha akkor lát napvilágot, amikor ideje elérkezik. Még a közelmúltban is az osztravai vasművek kéményeire és tárnáira hívták föl Prágában a figyelmünket. „Erről énekeljetek, ez hálás téma. Osztravában nincs témahiány." De engem, kérem nem érdekelnek. Tehetek róla? Nem. S nem is fájlalom. Pedig idevaló vagyok, vagy tán éppen azért. — Bányászcsaládból származom. Kisgyermek koromban vödörbe gyűjtöttem a szenet a szénrakásból. Télen földhöz fagyott a széndarab, amelyért le kellett hajolnom. Később műszakra jártam. Apám szigorú ember volt. Iránta való tiszteletből dolgoztam, amíg otthon voltam. Természetesen azért is, mert a sorsunk kényszerített. A protektorátus ideje alatt el kellett hagynom szüléimét. Tesínből Ostrava-Privozra költöztem öreg nagynénémhez. Fönn kellett tartanom magam. Délelőtt iskolába jártam, délután dolgoztam, éjjel tanultam. így végeztem el a középiskolát. Apám ügyvédi pályáról álmodott. Lélekben egy új, naposabb bányászélet labirintusát építette, újonnan fogalmazott paragrafusokból, ahol a munkásnak és a cseh nemzetiségűeknek is jogaik vannak. Úgy képzelte, majd egyszer a fia fogja behajtani a múlt adósságait. Megcsaltam az apámat. Titokban zenét tanultam még a gimnáziumban. Én a hangjegyek labirintusában kóvályogtam. Két külön világgá váltunk, s apám ki akart tagadni, amikor rájött. Lenézte a muzsikusokat. Úgyszólván gyermekkorom óta alkottam. Még zenéből is négyesem volt, mezt a pad alatt komponáltam. Tizenöt-tizenhat éves koromban azonban templomi karmesternek neveztek ki. Ez a hivatás még a felnőttek által is irigyelt rang volt. Karmester létemre mégis megbotránkoztattam az áhítatos, öreg néniket, valahányszor átléptem a templom küszöbét, mert az utcán ott várt futballcsapatom, vagy kerékpár-partim. S abban a pillanatban már rúgtam is a labdát, az öreg nénik pedig morgolódtak és a fejüket csóválgatták. Szerettek volna megfúrni, de nem sikerült. — Hat misét írtam abban az időben. Tesinskóra csak a főiskola elvégzése után tértem vissza, mint az ottani zeneiskola tanítója, valamint későbbi igazgatója. Most és már évek óta az Operaház karmestere vagyok. Megírtam közben néhány operát, klasszikus alakokat hozok színpadra, klasszikus milliőben. Operáim stíluselemei azonban merőben ellenkeznek az opera megszokott formáitól. Mindig bámultam a görögös derűt, az isteni egyensúlyt, azt a végső harmóniát, amely a nagy mesterek műveit jellemzi. Kompozícióm minden részletének igyekeztem magam is megadni az arányos, megbékülő teljességet, egyetemes igazságot, bár mi, a kor úgynevezett „modern" művészei, mindannyian kissé szétszaggatottak, kissé meghasonlottak, de egyben lázadók is vagyunk. De álmunk benne szunnyad a kor lelkében. Ennek ellenére a szelleme nem foglalható történelmi kategóriákba, mert az igazi művész műveiben minden koron túl mutat, merészen szárnyal. A humanista zenefilozófiának igaza van: — Soha egyetlen gondolat sem vész el, csak helyet és színt változtat. Szándékok, stílusok visszatérnek, mert atomjai egy általános körforgásnak, amely azonban mégsem ismétlés. Pillanatnyi csend telepedik a szobára. A kicsi, alacsony asztalra, a kottafüzetre . . . Mintha az állandóan rohanó idő megállt volna, mint az óra a falon, amelyet a mester talán nem is egy szeszélyes pillanatában széjjelszedett. Minden porcikája ott ül a falon, műanyagba foglalva, illetve rögzítve, szimbolikusan, beszédesen, megállított és elnémult mutatójával. Karol Kupka zeneszerző „szabad" idejében képzőművész. Egy másik alkotása: Egy fa messze lenyúló gyökerei és levágott koronája. Filozofikusan szimbolikus. A falakon és a polcokon sokhelyütt a szokványos bútordarab helyett hasonló alkotások árulkodnak a mester egyéni életfilozófiájáról. S amíg odakint a gyárkémények fekete kormot hánynak az utakra, íróasztalának fiókjaiból bőbeszédűen lépnek elő operáinak: „Taslaf", „Lüszisztráté", „Amikor táncolnak a rózsák", „Varázslatos éjszaka", „Hirosima, én szerelmem", „Szókratész halála" figurái. És most készül a hetedik . .. Lüszisztráté és Szókratész alakja mellett halkan mint maga a művész álmodása, lép be az ajtón gyönyörű asszonya, Karla Diváková, az osztravai Operettszínház énekesnője. MOYZES ILONA
