Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-02-10 / 6. szám
едргоад*. futólag örök Egyiptom . . . Bármit is olvasunk ennek a távoli országnak szépségéről, történelméről, titokzatosságáról — a személyes élmény mindent fölülmúl. Ha valaki csak egyszer is látta műkincseit, vagy a varázslatosan zöld Nílus-parti tájakat, menthetetlenül visszavágyódik. Jómagam hat évvel ezelőtt jártam utoljára ebben a csodálatos országban. Akkor, a búcsú pillanatában, vágyam jeléül — a régi szokáshoz híven — egy piasztert dobtam a tengerbe . . . Most hűvös őszi napon hagytuk el Prágát egy IL-18-ason. Az út nem tartott soká. Alattunk csupán gomolygó felhőket láttunk. De mire Kairó fölé értünk, a kitisztult égbolt úgy borult fölénk sötét csillaghímes bársonyával, mint a mesebeli királynő palástja. Lassan leereszkedő gépünk alatt pedig a kivilágított Kairó, ez az 5 milliós világváros, gyémántos ékszerként tündöklött. Egy pillanatra az volt az érzésem, mintha az Ezeregyéjszaka kellős közepébe érkeztem volna Kairó Alig vártam a reggelt. A Continental szálló vendégei még az igazak álmát aludták, amikor jó korán kiléptem a kapun. Az utcákon alig lézengett egy pár ember. Ezek is többnyire utcaseprők voltak, akik az elmúlt nap szemetétől tisztították meg az utcákat. Fekete szemük csillogása, széles, nyílt mosolyuk, határozott mozdulataik, mintha a Ma jelképe lenne: Egyiptom népe ugyanilyen erőteljes lendülettel söpri félre útjából az elmúlt évezredek minden szennyét, s rázza le a sötét hagyományok béklyóját. Érdekes, mosolyt keltő látványa a reggeli utcáknak a sok piacra siető asszony. A fekete és kávébarna apróságok magasról tekintenek le a világra: anyjuk egyik vállán foglalnak helyet, kényelmesen megkapaszkodnak a nyakában, míg a mama lelógó kis lábukat fogja biztos kézzel. Itt ugyanis sehol sem látni gyerekkocsit. Még valamit az egyiptomi nőkről: az arcot fedő fátylat már csak nagyon kevesen hordják. Elsősorban a városokban vetették le, vidéken persze lassabban enged a jég. A nők különben már részt vesznek a közéletben, bekapcsolódnak a . gazdasági életbe, főleg a középső nemzedék asszonyai és természetesen a fiatalok, akik mostanában kerülnek ki a szökés főiskolákról. Ami pedig a divatot illeti, semmivel, vagy alig maradnak el az európai nők öltözködése mögött. Persze ezen a téren is a városiak tették meg a nagyobb utat. Kairó nem volt utam végcélja, csupán állomás volt Alexandria előtt. Az idő rövidsége miatt sok mindent elmulasztottam, de egyet nem: hogy legalább egy pillanatra be ne kukkantsak a híres-neves Khalili bazárba. Ez a bazár tulajdonképpen kitesz egy kisebb városrészt: sok-sok szűk utcácskából áll. Sőt vannak olyan kis utcák is — ezekben főleg az arany- és ezüstművesek dolgoznak, — amelyeket éjszakára egyszerűen lakatra zárnak. Lárma, dalfoszlányok, kis kalapácsok finom, érces bongása, a tarka-Ьогка öltözékek, kirakatok és mini-kirakatok, a puszta földön szétrakott áruk tömkelegé, arany, ezüst és elefántcsont, tevebőrök és szőnyegek — igazi, hamisítatlan keleti zűrzavar. A színek tobzódása és a hangzavar közepette az ember úgy érzi, mintha itt évszázadokkal ezelőtt megállott volna az idő. Persze tudom, már nem sokáig, mert mind Kairóban, mind az ország egyéb részében lassan, de biztosan hódítják meg a teret és az időt a korszerű áruházak, amelyeknek bőséges választéka, csillogó, nagy kirakatai miatt egyre több vásárló válik hűtlenné a bazárokhoz. Alexandria Itt úgy mondják Iszkandria. A város neve alapítójának, Nagy Sándornak emlékét őrzi. Rendkívül kedvező fekvése és pompás éghajlati viszonyai miatt a világ legkellemesebb városai közé sorolják. Páradús levegője, csodaszép plázsai nemcsak az európaiakat vonzzák, de Kairó lakosságának zöme júniustól szeptemberig itt tölti a kánikula heteit. A „párkány“ azaz a „Comiche" Alexandria büszkesége. Ezt a parton végigfutó műutat az egyik oldalról fényűző szállodák szegélyezik, magánvillákkal tarkítva, míg a másik oldalán húzódnak a szebbnél szebb plázsok és kaszinók. Több mint 20 kilométer hosszú, sétánynak ugyan kissé több a kelleténél, de a látvány megéri a fáradságot. Múlt és jelen Alexandria partvidékét természetesen nemcsak luxusszállói teszik híressé, de talán történelme méginkább. Azt hiszem illő, hogy Abukirral kezdjem. Nelson tengernagy ennél a kis halászfalunál szórta szét 1789-ben Napóleon hadiflottáját. E döntő győzelem következtében a franciáknak 1801-ben végleg ki kellett vonulniuk Egyiptomból. A dicső csatának ma már nyoma sincs, a kis falucska halászai langusztokat és apró tengeri sünöket fognak hálóikba (az utóbbit majdnem élve fogyasztják el), és vajmi kevéssé ismerik a nagy hódító és a nagy admirális nevét. Egészen másképpen fest a közkedvelt nyaralóhely, Mamourah. Nem messze Montazahtól, a volt királyi palotától, az utóbbi két-három év alatt alakult ki csupa modern, színes és ötletesen felépített villából. Egyébként a csehszlovák turistacsoportok is rendszerint itt vannak elszállásolva. A fürdőhely figyelemre méltó építészeti remeke a Palestine szálló. Amikor elmerültem szépségében, úgy éreztem, a piramisok és a fantasztikus templomok építőinek késői utódai mégis sokat örököltek elődeik oly fejlett szépérzékéből. A „Szerelmesek szigetétől" az esküvőig A nagyszerű plázsok között bájos, meghitt, nem nagy földnyúlványt vesznek körül a locsogó habok. Ez az El-Silsila, a „Szerelmesek szigete". A félsziget sűrű látogatottságát alaposan kihasználják a virág- és a frissítőárusok. Amikor leszáll az alkony, s vele együtt megjelennek a szerelmespárok, odasereglenek az árusok is, és ki-ki szebbnél szebb jázmin nyakékekkel, vagy csokorral, esetleg hűs, ízes frissítővel lepheti meg partnerét. Datolyasziiret V. Pfibil felvételei Kairó — a halott város. A forró déli órákban megáll az élet A kairói Hilton szálló; a háttérben a kilátótorony Jellegzetes arab boltok Ha már szóltam a szerelmesekről, nem mulaszthatom el, hogy meg ne emlékezzek az esküvőről is. Az ünnep előestéjén a násznép ötletesen feldíszített autókon, harsány tülköléssel körülszáguldja az El- Silsil-t, s csak azután indulnak a feltűnő, kivilágított, füzérekkel feldíszített lakodalmas ház felé. Viszontlátásra Utoljára hagytam a partvidék legszebb élményét. A Ras el Tin nevű palotától nyugatra mintegy 30 kilohnéternyire fekszik a meseszép Agami. Fehér homokját mikroszkopikus kavicsok alkotják, amelyeket szünet nélkül mos az eléggé erős hullámverés. És ott, ahol a fehér homok és a mély, türkizkék tenger találkozik, halvány, megdöbbentően rózsaszínű pára lebeg. Ez a lenyűgöző látvány volt az utolsó nap felejthetetlen élménye. Aztán még egyszer végigrobogtunk a Corniche-on. Ez volt a búcsú Alexandriától. „Viszontlátásra napsugaras, új Egyiptomi" — suttogtam magamban és — ismét bedobtam egy piasztert a tengerbe. Erna Sarvasová
