Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-11-24 / 47. szám
CT s uló d ct j* — Hal? — kérdezte Sebők és nem várt választ. A felszolgálónő mondott valamit, de nem lehetett érteni. Am a válasz úgysem változtatott volna sokat a helyzeten. Sebők saját gondolataival volt elfoglalva. Négy porciót! — rendelte Sebők. Talán két kicsi és két nagy porció? . . -— Lehet? Nagyon kedves felszolgálónő volt. Fiatal és kedves. Sebők rajta felejtette tekintetét. Utánanézett. Felesége roszszallóan sokallni kezdte a dolgot, de Sebők idejében feleszmélt. — Kedves népek. Igen — mondta az asszony csak kár, hogy nem értjük őket. — Én értem — dicsekedett Sebők. — Én nem egészen. Valahogy ez a dalmát kiejtés . . . vagy tájszólás Egy kicsit szokatlan. — Igen, igen, szokatlan, de láttad, milyen kedves volt. Hol találsz te ilyen kedves pincért? Nálunk? Nálunk még azt is hozzák, amit nem rendeltél, nem hogy lebeszélnének. Hiába, ez már nyugati vonás. — Más a levegő — mondta az asszony. — Igen. A tenger. Csak ne lenne ilyen messze Akkor nem lenne érdekes. Gondolod? Tudom. Minél távolabb van a tenger, annál vonzóbb. Kicsit hallgattak. A gyerekek is. A felnőttek is. A kikötőváros legforgalmasabb utcáján szüntelenül zúgtak a járművek. A vendéglő előtt százados platánok feszítettek, mint a szolgálatban megvénült tarka ruhás testőrök. — Apu, milyen fák ezek? — kérdezte a kisfiú, aki egész idő alatt a nagy, tágas ablakot figyelte. — Platánok — mondta Sebők. Ilyenek mifelénk nincsenek szólott- a kislány fontoskodva, miután alaposan megfigyelte a nagyok beszélgetését. — De vannak — mondta az apa. Hol? — szólalt meg az asszony is. — Palicson. Nem láttátok a palicsi platánokat? — Tényleg! — ámult el az aszszony. — Milyen érdekes . . . Ezért találtam én olyan ismerősnek ezeket. A felszolgálónő ment el az asztaluk mellett. — Nagyon kiváncsi vagyok, milyen a tengeri hal — mondta az asszony. — Mindjárt meglátod. Az asszony a terítő szélét babrálta. Sebők pedig tekintélytartón maga elé bámult. Néhány másodperc telt el Így. Az asszony szólalt meg először. — Sebők Kérlek. — Jól értetted te . . . amit ez a nő mondott? Én?! — Bocsáss meg, nem akarlak idegesíteni, de . . . — Ide hallgass szívem — kezdte hevesen — nekem, van egy elvem: ha valamit nem értek, azt háromszor is megkérdezem. Különben sincs a szerb és a horvát nyelv között akkora eltérés, hogy ilyesmit félre lehetne érteni. Megsértődtél? Nem. Dehogy. Nekem úgy tűnik . . . — Nekem úgy tűnik, mintha te nem halat rendeltél volna. Nem volt idő a veszekedésre. A rendelés befutott. Paradicsomos étel volt. A paradicsomszószban olyan hosszú húsféleségek úsztak. Hosszú, fehér húsféleségek. Sebők nyelte le az első falatot. Sokáig a szájában tartotta. Forgatta, Ízlelgette. Egyszer, évekkel ezelőtt, egy hűvös őszi estén, már volt szerencséje tengeri halhoz ebben az észak adriai kikötővárosban . . . De, mintha annak a halnak más ize lett volna . . . mintha egy kicsit... de megerőltette magát s lenyelte a falatot. Az elsőt, a másodikat ... * Elvégre nagy a tenger, sokfajta hal él benne! A nyaralási előkészületek hosszú délutánjain a lexikonban is tanulmányozta a tengeri halakat. Mégis igyekezett elhitetni magával, hogy valami rendkívüli, különös halfajta került elébe. Bort rendelt és minden második falat után kortyintott. S mivel az étel és bor ize összekeveredett a szájában, kissé megnyugodott, másra akarta terelni gondolatait. Semmi pénzért sem árulta volna el, hogy nem Ízlik a hal. Közben azért fél szemmel a felesége tányérját is figyelte. — Nem Ízlik? — kérdezte. — De. ízlik. Csak nem vagyok éhes. A gyerekek sem? — Ügy látszik, nem. Aggódni kezdett családfői tekintélyéért, érzése szerint a család passzív magatartása ellene irányult. De nem szólt. Még buzgóbban evett. — Most jólesik — mondta. — A bor, vagy az étel? — A bor is, meg az étel is. — Nem gondoltam volna — próbálta megmagyarázni az asszony — hogy ilyen a tengeri hal. . . Mintha, egy kicsit rágós volna . . . Nem? — Ez nagy hal volt. Mikor a harmadik poharat is kiürítette, eldöntötte, hogy befejezi az étkezést. Aztán rágyújtott. Forró júliusi nap volt. — Nem akartok egy kis tésztát? — Szólt háza népéhez megenyhülten és fölényesen. Mindjárt hívom a pincérnőt . . . Akartak. — Mondja csak kedves — állította meg a lányt — milyen étel volt ez . . . amit ettünk? A lány először elcsodálkozott. Amilyent rendeltek. Mi halat rendeltünk, igaz? — Halat? — tűnődött. — Tudtommal nem. Nincs is a konyhán. — Nincs? — merevedett meg Sebők tekintete. — Akkor mit ettünk? — Pacalt — mondta a lány s feleslegesnek vélve minden további eszmecserét, elsietett. PETKOVICS KÄLMÄN И оду apuskám mit mondhatott abban a pillanatban, nem tudom, talán megnémult örömében. Anyuskám, szegényke, legföljebb segített neki a megnémulásban. Csak a bába, név szerint Kacena Syrinková asszonyság, nem vesztette el a szavát, s miközben belemerített a langyos vízbe, állítólag így szólt: „Na de ilyen cigányt!" Én magam, mint mondják, éktelenül ordítottam, ám ha megfeszítenek, ma már akkor sem tudnék visszaemlékezni, hogy miért. Történt pedig e számomra eléggé jelentős esemény az újezdl kaszárnyában, a Malá Stranán, lévén apuskám tüzér, csaknem harminc esztendőn keresztül. Minekután az ő segítségével sikerült legyőzni Napóleont Lipcse alatt s Franciaországot egészen Lyonig elfoglalni (bizonyl), jutalmul házmesterré, illetve kantinossá lépett elő a kaszárnyában, ami oly pompás megélhetéshez juttatta szegény becsületes fejét, hogy eleven, tettrekész anyuskámnak százfelé Is el kellett Járnia szolgálatba a mindennapi kenyérért. Ezenközben az én testi fejlődésemre kellő gond fordíttatott: nem volt olyan tüzér, aki ne dajkált volna, s ha üvöltöttem, bedugtak egy facsöbörbe és körülhurcoltak az udvaron. Még ma is lúdbőrözlk a hátam, ha erre gondolok. Szellemi téren Is szokatlanul gyors fejlődést mutattam. Még a második életévemet sem töltöttem be, s máris fánkot ettem. Anyuska egyszer épp a pufók remekművek sütésével foglalatoskodott, s a kész süteményeket bevitte hűlni a szobácskába. Valahogy nekem is sikerült utána surrannom, odaólltam a tepsi elé és tömtem, tömtem a fejemet! Mikor anyuska végül rám talált, már messziről így kiáltottam felé: „Anyuska, én máj nem kéjek többet!" — E fölöttébb érdekes eseményt anyuskám később számtalanszor elmesélte nekem Is, másoknak Is, de mindig leplezetlen anyai büszkeséggel. S még valamit el szokott mesélni. Valahányszor megkérdezték tőlem: „Hány éves vagy?", én meglepő gyorsan így feleltem: „Hétévesz, hétévesz, hétéveszl" Anyuskának gyakran el kellett mennie hazulról. Hogy ne féljek egyedül, beeresztett hozzám a konyhába egy élő libát; e hizlalandó jószág különben odakint tanyázott valami hordóban. A magány érzése idővel mégiscsak erőt vett rajtam: odatipegtem a libához és átöleltem a nyakát. A liba ordított — nem: bőgött — mégsem: gágogott, úgy van, ez a helyes kifejezés; én voltam az, aki ordított és bőgött. E libahistória egyébként a legrégebbi élményem, amelyre magam Is vissza tudok emlékezni. Most Is oly világosan látom az egészet, mintha csak ma történt volna. Otthonunk Magam előtt látom egykori otthonunkat: anyuska elment valahová napszámba, hogy estére hazahozzon egykét falatot, s mi kettesben gazdálkodtunk apuskával. Volt egy alacsony kis kályhánk, ezen mértem magam, hogy növök-e: emlékszem a boldogságomra, amikor apuska éppen csak a pereméig ért, s én már fölébe nőttem I Régi, alaktalan főzőkályha volt ez, egyik oldala fekete, a másik meggypiros — a kályhások „tapsinak" hívják az Ilyet: talán azért, mert két régi kályhából van összetapasztva. Mintha ma Is látnám: a fal mellett a főzőlapja, azután a cserepei, s a cserepek között az agyaggal kitapasztott sütő, rajta sima tolóajtó — az ajtó jobb alsósarka már kitöredezett. S a főzőlap alatt micsoda pattogás, sziszegés, duruzsolás, zümmögés, muzsika! Akkoriban még mindenütt fával fűtöttek, apró rőzsével gyújtottak be és görcsös hasábokat raktak a tűzre. Nem győztem hallgatni ezt a kályhát, nem tudtam betelni vele. S a sütőben apuska almát sütött nekem. Mindig engem állított oda őrnek. De meg ne feledkezzem a tűzhelynek még egy fontos alkatrészéről: a besüllyesztett kis üstről, amelyben vizet melegítettünk. „Látod," mondogatta apám, „Csehország is éppen olyan, mint ez az üst: körülötte hegyek, benne meg főnek a rákok." Nem értettem a szavát, s valahogy nem is tetszett. Igaz, őszinte jó barátja voltam apuskának, a legőszintébb jó barátja; de azok a mondásai, azokkal nem tudtam megbarátkozni, olyan furcsák voltaki Kiváltképpen télen I... „Most legalább havat száríthat a nép a kemencében," mondotta. De hisz én tudtam, hogy a havat nem lehet kemencében szárítani, hát akkor miért mond Ilyeneket? „A kályha jó tanácsadó." Miért? „Ablakból látsz eleget, kályha ád jó meleget." Hát persze — mi van ebben érdekes? Mi több, én úgy éreztem, hogy télvíz Idején apuska nem is elég jó hozzám. Amikor odakünn a leggyönyörűbb volt az Idő, az égbolt úgy lógott fölöttünk, mint egy zsák, a „paraszt" hó táncolt, kavargott, tombolt, engem ki se eresztettek a szobábóll A folyóhoz se mehettem le, ha úgy tetszett — legföllebb Jan Neruda é i A ЩI Születtem 1834. július 10-én hetenként egyszer, s akkor is csak valami idősebb személy társaságában. Istenem, a december, de gyönyörű volt is az a ml Prágánkban I Mikor anyuskám kora reggel felköltött, hogy menjek vele „rorátéra", s én egy csupor kávét kaptam templom előtt s még egy csuporral templom után! Prága elvidékiesedett, a nehéz szekerek alatt csudaszépen csikorgott a hó, az utcákon sárga citrom-sármányok ugráltak a kocsi után, s a tengellcék leröpültek о Petfínről egészen a mi kis kertünkbe, és ott csipegették az ezüstös bokrokat! Mi pedig tejberizst ettünk fahéjjal, a borsófőzeléket töpörtyűvel, májashurkát káposztával és véreshurkát — de mennyit, de mennyit — s az a májashurka valami mesés volt — egészen másféle, mint amit most kapni Prágában — most az ember egy tízest is szó nélkül megadna egy jó májashurkáért, egy aranyat egy jó virsliért — ó, azok az idők, azok az idők! Gyónni megyek Hét esztendős lehettem, s az elemibe jártam. Ott ugyan egy fikarcnyi hasznomat se látták: németül folyt a
