Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-11-24 / 47. szám
HANGVERSENY PETRARCA SÍRJÁNÁL Az idei bratislavai Zenei Ünnepségek keretében egy értékes baráti kapcsolat valósult meg a velencei Musici Cantori nevű madrigál-együttes és a Szlovák Filharmónia mellett működó bratislavai madrigalisták között. A Musici Cantori, élén a hires maestro Franco Pivával nagy sikert aratott zenei ünnepségeinken és méltó módon képviselte az olasz reneszánsz zenekultúrát. Piva karmester nagy érdeklődést tanúsított művészeink iránt és megígérte Ladislav Holásek karmesternek, hogy meghívja az együttest Rovigoba, ahol évenként megrendezik a középkori, reneszánsz és barokk zenei fesztivált. Meglepetésünkre a meghívás már az idei fesztiválra szólt és az együttes tagjai nagy örömmel fogadták a megtiszteltetést. Holásek karmester a fesztivál követelményei szerint állította össze a műsort és útnak indultunk Rovigoba. Nagy volt az izgalom. Hogyan fogadja majd az olasz közönség Monteverdi muzsikáját a mi előadásunkban, jól érthető lesz-e a kiejtésünk, vajon nem lesz-e nagy ritmusbeli eltérés a mi felfogásunkban az olasz kórusművekkel szemben? Első hangversenyünk a rovlgoi Accademia dei Concordi csodálatos, nagy holland gobelinekkel díszített hangversenytermében volt. A siker nagy volt. Ráadás ráadást követett, Így ért véget első hangversenyünk. Másnap a Rovigótól 24 kilométerre fekvő Arquá Petrarcába utaztunk, hangversenyünk második színhelyére. A kis városka terén egy 1200-ban épített templom közvetlen közelében van a nagy olasz reneszánsz költő, Petrarca síremléke és háza, melyben szerelmese — Laura töltötte utolsó éveit. A városka polgármestere szívélyesen üdvözölte művészeinket és itt, Petrarca sírjánál hangzottak fel mind szereplőink, mind a közönség számára felejthetetlenül Orlando Lasso, Palestrina madrigáljai. Ismét őszinte siker volt és a fesztivál vezetősége a jövő évi rovigói fesztiválra is meghívta énekeseinket. Egy szigorú velencei kritikus Így nyilatkozott művészeinkről: „Bratislavai vendégeink csodás hangversenye után szólnom kell arról a virtuóz és egyúttal elmélyült, eredeti felfogású teljesítményről, melyben a szlovák madrigalisták részesítettek bennünket. Nehezen találunk a mai Olaszországban hasonló színvonalú nagystílű együttest.“ Boráros József MEGVÉDI TOKIÓI ELSŐSÉGÉT ? Karina Balzer nevét az egész világon Ismerik. 1938-ban Magdeburgban született és már 14 év óta csaknem minden szabad Idejét a salakpályán tölti. Többször nyert országos bajnokságot a 80 m-es gátfutásban, kétszer az öttusában és egyszer 1963-ban a távolugrásban Is. Nemzetközi eredményei is kitűnőek. Remekül szerepelt az 1962 és 1966, évi Európabajnokságon, Tokióban pedig aranyérmet nyert. 1965-ben hónapokig nem hallottunk róla. Ekkor született kisfia, Andreas. De 1966-ban már Ismét „tokiói" formába lendül, és az idén Is csupán sérülése miatt nem képviselte az NDK színeit az EK elődöntőjében. Kijevben azonban már elsőnek futott a célba. Jóval az Európa-Kupa versenyei előtt találkoztam Karín Balzerrel. Beszélgetésünk fő témája a nő volt. Igen, a nő, aki családanya, háziasszony, feleség és nem utolsósorban sportember egy személyben. — Hogyan győzi mindezt? — A erővel nem lenne baj, csak az Időmből nem telik mindenre. Néha a nap 24 órája Is kevésnek bizonyul, Nagy szerencsém, hogy férjem nem csak edzői teendőit végzi kitűnően, hanem férjnek Is Ideális, mert sok mindenben segítségemre van. — Otthon? — Igenl Nemcsak a bevásárlásnál segít, hanem a házimunkából, a gyermeknevelésből Is jócskán kiveszi részét. Különben is Imádja a kis Andreast. Talán mondanom sem kell; atlétát szeretne nevelni belőle. — Olyat mint a mama, Balzer rendszerint már a rajt ntán az álra tör ás biztosan szerzi meg a győzelmet. Erről tanúskodik a budapesti EB-6n készült felvitelünk Is. Balról a második Balzer. A. Tóth felvétele ugye? ... aki pedig nem Is atlétikával kezdte sportpályafutását. — Nem bizony, hanem úszással még 14 éves koromban, amit mindmáig nem bántam meg, mert legalább nem félek a víztől, — Jó érzés lehet az a tudat, hogy a világ legjobb sportolói közé tartozik. — Igen is, meg nem Is. örülök a sikernek, a Jó eredménynek, de gyakran nyomasztóan hat rám az az érzés: váriák tőlem a győzelmet ,., első helyen kell végeznem... Jó eredményt kell elérnem és így tovább. Felkészülésemre azonban kétségtelenül buzdltálag hat. Milyen edzésekkel készül versenyeire? — Amennyit csak lehet, annyi Időt töltök a szabadban. Főleg salakon készülök, Elsősorban a gátvédelml technikát, a gyorsaságot gyakorolom, de sokat ugrok távolba is. Télen csaknem naponta ’ ott vagyok a tornateremben. Nagyon szeretem a fedettpályós versenyeket, melyek az utóbbi Időben Európában Is mlndnagyobb közkedveltségnek örvendenek. Ügy érzem, a tokiói aranyérem kötelez és a Jövő évi olimpián sem szeretnék csalódást okozni. Remélem, férjem segítségével sikerül megfelelően felkészülni e nagy versenyre. Kollár József Két korosztály „Ha a valóság rossz — csakis ml vagyunk W I nwwjun. Makszlm Gorkij Most, hogy a nyári napoknak már az emléke is megfakult, a hosszú őszi és téli esték alkalmasak a töprengésre, jobban, részletesebben vitatható korunk egyik „divatos" problémája: milyenek a „mai” fiatalok? Az idő végtelen medre felé három ág siet: a múlt, a jelen és a jövő: nagyszülők, szülők, gyermekek. A: elkövetkező fejezetekben két korosztály szembenállásál szeretnénk megvizsgálni, választ keresve a kérdésre milyenek a „mai" fiatalok? Tudom, igen sokan hirdetik, nagyon is hangosan jelentik ki minden meggondolás, alapos mérlegeié: nélkül, hogy a „mai" fiatalok: szemtelenek, tapintatlanok, erkölcstelenek, felületesek, fegyelmezetlenek ... Mi, szülők, természetesen mindenről nem tehetünk, hiszen mindent „megadtunk a gyereknek", érte igyekeztünk többet és jobban dolgozni, érte mondtunk le számos vágyunk teljesedéséről, és mégis ... Túlságosan egyszerű — és csak a valóság torz tükörkép lenne, ha a klasszikus tétellel magyaráznám meg a két korosztály problémáit, ha azt mondanám, hog) a mai fiatalok, a mi gyermekeink, örökölték a mi hibáinkat, negatív tulajdonságainkat. Azt hiszem leghelyesebb, ha a valóságot, az okol és okozatot konkrét példákkal szemléltetjük, rámutatunk arra, ami a két generációt átmenetileg elválasztja é: arra ami örökre összeköti. A nyurga kamasz áll az ablaknál és nézi az őszi alkony sötétedő színét. Nagyon egyedül van, nagyon fáj a szíve, pedig semmi különösebb oka nincs erre a mindent elborító vllágfájdalomra. Van meleg, szépen berendezett otthona, rendes étele, ruhája, zsebpénze, szülei dolgozó emberek és ő egyetlen gyermek... Azt számolgatja magában, hogy még hány évig kell tanulnia ahhoz, hogy saját lábára állhasson. Szeretne felnőtt, dolgozó ember lenni, saját keresettel rendelkezni és — szeretne megnősülni. Mert úgy érzi, hogy neki nincs senkije, őt nem szereti senki, Pedig a szülei szeretik, hiszen érte dolgoznak, ezt sokszor és erős hangsúllyal közük vele: „tanulj, hiszen érted küzdünk, légy jó, mert teérted hozzuk az áldozatot". Milyen áldozatot? Azt, hogy dolgoznak? Ha ő nem lenne, akkor nem dolgoznának? Miért áldozat az, ha a szülők felnevelik a gyermeküket? Anyu az előbb jött haza idegesen, siető mozdulatokkal tesz-vesz. Apu ebben a pillanatban lép be az ajtón, arca komor, mert valaki a munkahelyen azt mondta, hogy, . , vagy az a bizonyos dolog, amiben ma várt kedvező döntést, nem sikerült. Persze az nagyon szép lenne, ha apu most leülne és elmondaná neki — a fiának — a gondjait és ő is elmondhatná az apjának a saját kis, tizenhat esztendős életének bajait, problémáit... ha beszélgethetne apjával.,, vagy... vagy apu most egy viccet mondana és anyuval nagyot nevetnének. Az egyik osztálytársa azt mesélte, hogy az édesapja mindig csinál valamit, csak azért, hogy a gyerekek nevessenek . .. Az édesapa újságot olvas, Az előbb rövid mondatokban érdeklődött a házi feladatok felől, azt mondta: „na csak tanulj rendesen, ne okozz még külön idegességet, van abból elég" és leült újságot olvasni. Amikor hat esztendős volt, apu sakkozni tanította, Milyen jó lenne, milyen nagyon jó lenne, ha most apu elővenné a táblát és ők sakkoznának... vagy ha anyu most, amikor elment mellette, megsimogatta volna a haját, úgy mint azelőtt, amíg kicsi volt... A szegény kis kamasz áll az ablaknál. Olvasni kellene, de valami úgy feszíti őt, nem tudja mi az a vihar, az a furcsa vibrálás a belsejében, a tudatában, csak végtelen, kínzó nyugtalanságot érez. Agya lázasan dolgozik, amíg megtalálja a kellő okot, miért kell átmenni az egyik osztálytársához, aztán felszabadultan rohan le a lépcsőn, egyenesen a tér megszokott sarka felé, ahol a meztelenre vetkőzött vén gesztenyefa alatt már négy-öt vele egykorú társa várja, Egy tranzisztoros zsebrádióból szűrődő zenét hallgatnak. „Szia-szia" — köszöntik egymást, felnőttes komolysággal érdeklődnek, hogy mi újság, aztán legyintenek és kijelentik, hogy „rohadt ez az élet", Tizenhat évesek, otthonuk van, ételük van, ruhájuk van, zsebpénzük van és szerencsétlenek, egyedülállónak érzik magukat. Az egyik mond valami teljes értelmetlenséget és a többiek kacagnak, hangosan, erőszakoltan, nem jókedvből, hanem a nevetés kedvéért mert nevetni olyan jó, mert nagyszerű így együtt állni a gesztenyefa alatt a nyúlós őszi sötétségben és kirobbanó kamaszharsogással riasztani a felnőtteket, akik csak szidni tudják őket, akik soha nem kérdezik meg tőlük, hogy „kisöreg, miért vagy olyan szomorú, mi fáj?" Vergődő kamaszok állnak az őszi alkonyba burkoll gesztenyefák alatt, hangosak, szertelenek, hogy tudassák veflünk: vannak, élnek, vergődnekl Péterfi Gyulc
