Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-02-03 / 5. szám
ben elégedetten távozik, az örökkévalőság kapujától átlép a hétköznapok ajtajához. Ebbe a házba került Rézlke. Tiszteletteljesen, de önérzetesen köszön, hiszen jól megjegyezte, milyen érdeklődéssel fogadta orvostársalval együtt a professzor. Rézi fontos személyiség lett, azzal is kitűnt a többiek közül, hogy jobb ellátást kapott, és nem kellett dolgoznia sem. Parancsolgatott, szeszélyeivel kínozta környezetét. Az is megzavarta a fejét, hogy állandóan keresték, vizsgálták, csodálkoztak rajta. — Rézike, gyere fel a műtőbe, a professzor úrnak szüksége van rád. Rézike ragyogott. Szánalmasan eltorzult kis teste remegett az örömtől. Vékony ujjaival sietve megigazította a haját és kisimította kötényét előreugrő hasán. — Kezét csókolom, nagyságos úr! próbált meghajolni a tanár előtt. Jó reggelt, Rézike, hogy vagy? — Köszönöm kérdését, nagyságos úr. Csak megint vizet öntöttek ma a boromba, kérem. — Kitépem a fülüketl A tanár nem kelt félelmet. Csak munkaszenvedélye és merészsége félelmetes. ö maga Jóravaló, derék bácsi. Sikeresen operál, és Rézivei is megkockáztatta a dolgot. Elmagyarázta az esetet az orvostanhallgatóknak. Rézi szégyenkezés nélkül levetkőzött, parancsszóra emelgette kezét, lábát, feküdt, állt, amint parancsolták. Szemlátomást örült a csinos fiatalemberek érdeklődő tekintetének. Miért is szégyenkezne! Igaz, hogy púpos, de az arc szép. Annak a kedves fiúnak, aki első éve dolgozik a klinikán, csupa részvét a szeme! Végre eljött Rézike nehéz órája. Egyszerre megszelídült, a nővérekhez olyan volt, mint a cseppentett méz. Ebben a percben azok Is mindent megbocsátottak neki: teste az ágyon csupa púp, sípoló lélegzete betöltötte a szobát. Lázban égő szeme a faliórára tapadva számolta a másodperceket. Majd ismét belezuhant a fájdalom szakadékába, cserepes száján újra felszakadt a sokszoros ismételt kiáltás: öljenek meg inkább, nem bírom! Felvitték a szülőterembe. Rézi számára kínzókamrává változott pokoli szerszámokkal és kínok tisztítótűzével. Egész nap és egész éjjel leírhatatlan fájdalmakat szenvedett, a professzor csak ezután tartotta elérkezettnek az időt, hogy Rézit kés alá vegye. A gyerek már nem élt. Rézike halálra kínozva, összetörve, kizsigerelve mindent kibírt. Operáció után elaludt, és tizennégy nap múlva gyógyultan hagyta el a kórházat. — Isten vele, Rézike — búcsúzott tőle a professzor. — De hozzánk már nem jön többet, ugye? — Ég óvjon, nagyságos úr! — vetett keresztet Rézi. Azt elhiszem. Nem is tanácsolnám magának. Rézi a felfedezés örömével nézte a várost: elveszett és újra megtalált kincs! Most megtalálja az otthonát is, a színes függönykét, az ugráló csízt, az édesanyját... De ahhoz előbb át kell Jutnia a szomszédok kíváncsi pillantásainak kereszttüzén. Persze, a házmesterné épp az ő küszöbük előtt súrolja a folyosót. — Isten hozta, kisasszony, egészséges már? És mije született, fia vagy lánya? — Egyik se, Kotasné, holtan jött a világra — mondta Rézi és gyorsan bement a konyhába. A konyhában hideg volt, a tűzhelyen garmadában állt a piszkos edény. Anyja a pamlagon ült, meggörbült ujjal közt rózsafüzér, arcán hüdéses mosoly. — Anya, már itt vagyok — mondta Rézi bizonytalanul. Üresen kongó hang válaszolt: A szülészeten van, már viszik! Mit beszél, anya, hiszen itt vagyok, visszajöttem. Méghozzá gyalog. Mit csinál itt? Hol a pénz? A szülészeten van, már viszik! Rézi kirohant a folyosóra. Kotasné, mi történt anyámmal? A házmesterné előbb felmosta a küszöböt, csak aztán törölte meg a kezét: — Miért szaladt úgy a kisasszony! Már az imént el akartam mondani. Mikor maga elment, az édesanyja egy mukkot sem szólt senkinek. Egy hét múlva azonban megfeküdte agyát a dolog. Bejárt hozzánk, sokáig üldögélt nálunk, és sírt. Mintha csak magamat látnám, mondogatta, és az ő gyereke is éppilyen lesz. Vigasztaltam, hébe-hóba kitakarítottam a lakást, egy kis kávét is adtam neki, hiszen a kisasszony majd meghálálja! Az öregasszonyt egy hét múlva kivitték a temetőbe. Rézi átköltözött ZiZkovba, hogy közelebb legyen az édesanyjához. Ott lakott az országút mentén, ahol a bérházak málladozó vakolata a rozsföldre hull. Vasárnaponként özönlöttek a kirándulók, és a körhinta csinnadrattája kellemes hangulatba hozta. Jó hangulata tavasszal vállalkozó kedvvé fokozódott. Rézi eleinte csak megízlelte a mezsgyék illatát. Tízre hazament, hogy otthon legyen, mielőtt a házmesterné becsukja a kaput. A kis púpos lány becsvágyó volt. Meg akarta őrizni a tisztességes kisasszony jó hírnevét. Ezért később ügyes cselfogást eszelt ki: este tíz előtt elment hazulról és csak reggel tért haza, mintha épp akkor Jönne a tejcsarnokból. Zlükovból hosszú az út Karlovba, akár gyalog megy az ember, akár villamoson. Rézi gyalogszerrel tette meg az utat, villamoson nagyon hamar érkezett volna a piros tetős házba. De akármilyen lassan ment, mégis csak odaért. Fényes nappal volt még, a vásott utcakölykök utána szaladtak és csúfolták. így Rézi végül is megkönnyebbült, mikor meglátta a rettegett ház piros cserépfedelét. Az Intézet kapuját zárva találta. Arcába húzta fejkendőjét és becsengetett. A portás minden különösebb érdeklődés nélkül elvezette a professzorhoz, mert Rézi azt állította, hogy odarendelték. A portás előtte ment és hátrafont kézzel csörgette kulcsait. Kopogásukra a tanár válaszolt. Rézi megtántorodott. Hangja felidézte benne a szülőteremben töltött iszonyatos órák emlékét. A professzor megfordult. Rézi rémülten megkapaszkodott az ajtóban, mert a jól ismert, barátságos hang elszörnyedve rivalt rá: — Rézike, hát maga már megint itt van? CSERES TIBOR FEKETE 18. folytatás W ® 26. Okos asszony vagy, anyukám Nem vagyok én okos. — De az vagy. Soha nem szidtál engem fölöslegesen. Anna tudta, hogy a házban mindenki részeg. Gudullcs Géza leheletén, ott érezte az áporodott és a frtss bor szagát s ahol Gudullcs részeg, ott mindenki leitta magát. Nem mondta el harmadszor, amit kért, amit meg akart értetni Gézával. Ogyts elfelejti. Es teljesen reménytelennek látta egyszerre mindazt a képzelődést, amit Gudullcs Géza személyéhez kitalált. Ennek vége. Akt így tudja feleint, hogy: nemi annak többet semmit nem érdemes mondani. Futni kezdett, de nem a főtér felé, a lába tudta elébb, hogy miért, aztán a feje. Emmuskának mondani kell valamit, soha máskor azt nem lehet megmondani neki. Másnak meg Igazán soha, soha. Kifulladt. Csak sietett, amint a faluból kiért. Még világosabb volt, mint gondolta. A határban még nem volt olyan este, mint a faluban. Most már nem is kellett futnia, ismerte a kts állomás távolságát, negyedóra alatt lépésben odaér, marad legalább fél óra, hogy megmondja Emmuskának, amit senkinek nem mondhat el. Az előbb még Gézának gondolta, de most már elnök lett számára. Az elnök soha többé ne nézzen rám úgy, mintha tisztelne és azt kívánná egyszerre, hogy a nője legyek. Egyszer, még a tavaszon mondta: „Magát sokan bántják, a férfiak prédának tekintik, látom én. Pedig senkt se mondhat magára semmt rosszat. Maga inkább tiszteletet érdemelneГ S a szeme úgy perzselt, mint a parázs. Ezt ts el kell felejteni. A részeg ember kimondja az igazat: nem, nem, nemI A vasúiig ezt hajtogatta magában mégis. Hiszen ezt kell leghamarább elfeledni. A kis állomáson senkit nem talált. Bent most gyúltott Aladdin lámpát az elöljáró, azzal volt elfoglalva. Benézhetett az ablakon, az óra mutatta, fél óra van még a vonat érkezéséig. A mellékvágányon egy nyitott vagonban egy koros férfi hevert, ócska öltözetben, s bátran horkolt, mintha fizetett fuvar volna. Itt kellene lennie már Emmuskának, de nem aggódott érte. Leült a félszárnyú várakozóhelyiség padjára és sorra gondolta, miképpen folytak le találkozását Gudu- Itccsal. Ha nincsen felesége, meg három fia ... Azt soha nem mondta, hogy „szeretem", „szeretlek"! De mások hozták a hírt. Dtterné: „Egészen megváltozik a hangja, amikor rólad beszél." A nyáron, amikor a pincébe csalta az a három ember — az ő nevében — megkapták a magukét. — Nem kellett volna elnök úr, vagy hogy is mondjam. — Hogyan? Hát: Gézát mondjon. De nem tudta úgy mondani neki. Csak gondolatban. — En elmegyek innen, városba, ahol nem ismernek. Akkor kérdezte ő: — Es velem ml lesz? Arcukat összeszorították egy pillanatra. Ez volt a legtöbb. Azt is Géza merészelte. Milyen szép, hogy csupán ennyit merészelt. S milyen kár. S ezt a legnehezebb elfelejteniI Emmuska kényelmesen sétálva érkezett. Leült, csak akkor vette észre, hogy az anyja mellé ült. Megnézte az anyját. Nagyon megnézte. Elfogadta már, hogy kíséret nélkül szálljon vonatra, ha már Ilyen sürgősen vissza kell utazni Pestre. Őrülnie kellett volna, de most nem illett bele egyikőjük hangulatába sem. — Megváltoztál anyukám. Valami történt veled. — Valami! — Azért jöttél ki? Anna fejét ingatta. — En nem magam miatt! — Nem kellett volna kijönnöd. Jobb lett volna úgy. Ahogy útnak eresztettél. Tudod, ml járt a fejemben, amíg sétáltam? — Te sétáltál? — Sétáltam, mert tudtam, van időm. Azt gondoltam, milyen okos asszony vagy te. — Nem vagyok én okos. Bár az lennék. — De az vagy! Gondoltam Is és mondtam is: mert olyan kevés szóval beérted. Engem soha se szidtál fölöslegesen. — Mert szeretlek. Azért. — Szidhattál volna mégis, de nem szidtál. Még ma sem. Pedig ma megtehetted volna. — Ha egyszer megértettem a valót, minek. — Igen, de milyen hamar megértetted! Csak annyit kellett mondanom: nem akart lemondani rólad. Istenem! En nem ts erre gondoltam! Hát mire? Éppen most — lánya hasára tette kezét — rád. — Ö persze. — Valami van, amit nem tudsz. — Anyukám ne bolondítsál meg már! En belenyugszom mindenbe, amit határoztál. Láthatod! Azt határoztad, utazzak el, már indultam Is! De mért akarsz lelkizni! Azt nem szeretem! Egy pordkám se kívánja a lelkizést. — En lelkizek? En? Nekem ilyet mondani. Anyádnak. Tudod te mit mondasz nekem? — Kár volt kijönnöd anyukám. Most elrontasz mindent. Hallgattak. Anna, hogy ne rontson el mindent, a lány meg azért, mert már úgyis el van rontva minden. — Mondd kislányom — tört ki az asszonyból, majdnem sírásképp — mondd mit éreztél közben? Amíg tetted? — Jaj anyukám, jaj. Ezt én még egy korombeli barátnőmnek se ... szégyellném. Még Lacival se beszéltünk erről soha. Pedig... De őneki eszébe sem jut. — Laci, Laci, Laci! En nem Laciról kérdezlek! — kiabált Anna, pedig nem akarta. Lejjebb ts fogta hangját nyomban. Súgta, amikor kés volt a kezedben! A leány úgy tett, két kezét arcához emelve, mintha csak most térne vissza hozzá ennek a gondo-
