Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-08-04 / 31. szám
ugrik a magyar hasábra: ropogós fiatal liba. Na megállj! Ha tél volna, most hógolyókkal dobálnák egymást. De itt csak egy rongyos étlapjuk van, csak ételneveket vagdoshatnak egymáshoz. A vaskos sértéseket a francia fogalmazással enyhítik. Laci megkapja, hogy — szegedi tokány. Évára rásújt a válasz, hogy — bevert tojás. Mire Laci: főtt marha. Éva meg: velős szűz (a „szűzérmék"-ből egyszerűsítve). És mint a pingpongasztalon a labda, ide-oda röpköd a rántott borjú, a tejszínes bárány, a becsinált csirke, az aszalt szilva, a birsalma felfújt, a forrázott fogas, a sonkás gombóc, a marhanyelv. És végül kifulladnak. Nincs többé étel, nincs tovább. Azzal végzik, hogy Laci kelvirág leves, Éva meg rákmeridon. Ennek már semmi értelme, de nevetni lehet rajta. Fizetnek. Amíg a fiú a számlájukat rendezi, Éva a púdertokjáért nyúl, de az is lehet, hogy az utolsó tízesét kaparássza — hátha be kell dobni. Amikor a főpincér elmegy, és ők magukra maradnak, kicsit még huzakodnak az étlapon. Éva győz. A kemény papírlap az övé marad, gyorsan összehajtja, és a táskájába csúsztatja. A fiú mond valamit, a lány a kezére üt. A szomszéd asztaloknál figyelik őket. Felállnak. Még mindig esik. Laci leveti a kabátját, és a lány vállára borítja. A lépcső alján már kint állnak a zuhogó esőben. Ekkor Éva gyorsan visszadobja a fiú vállára a kabátot, és mint a szarvasok, eliramodnak a fogashoz. Főtt marha! — mondja futtában Éva. Velős szűz! — vágja rá Laci. Hogyan lettek házasok? Egyszerűbben, mint mások. Szinte észre sem vették. A legegyszerűbben. Éváéknál volt egy különálló szoba, az lett az övék. Jobb, mint az albérlet. S mégis ... — rosszabb is. Nem, nem a szülők miatt. Azok viszszahúzódtak, eltűntek. Csak akkor voltak, amikor kellett. Máshol jelentkezett a zavar. Éva ezután is „otthon" élt; körülötte minden ismerős maradt, minden fal és bútor és kopás a régi volt. És ebben a meghittségben, otthoniságban Laci idegensége nehezebben oldódott. Ha rögtön egy ismeretlen szobába kerülnek, mindketten elölről és ugyanúgy kezdik. De Éváék régi lakásában Laci úgy élt, mint egy kívülről jött, fél év múlva is maradt benne valami rejtelem. Valamilyen meghökkentő, idegen anyag. Ezt az alattomos bajt a karóra körüli bonyodalom egyszerre brutálisan kimondta. Ügy kezdődött, hogy Éva leejtette a karóráját. Eltöri a rugója, elfordult a tengelye. Csuklója helyett ezentúl a táskájában hordozta az órát. Naponta elhatározta, hogy megcsináltatja, s napról napra megállapította: a javíttatás sokba kerül, s az a sok pénz éppen aznap hiányzik, Azután az óra eltűnt. Éva aznap nem is akarta elővenni, mégis megérezte: az óra nem lapul többé a táska mélyén. — Kirántottad — mondta Laci közömbösen. — Nem ránthattam ki! — erősködött Éva felindultan, a könnyeivel küzdve. — Akkor kitetted valahová és otthagytad — ajánlotta ismét Laci. tva idegesen, harmadszor is kiborította a táskáját. — Hová tettem volna? Mindig velem voltl Talán a műhelyben hagytad. — Nem hagyhattam ott, mert nem vettem ki. A férfi vállat vont. — Több tippem nincs. Éva könnyei csurogni kezdtek a részvétlenségtől. Nagyon . szerette az órát. Francia gyártmány volt. Pontos, jó és megbízható. Hermes. Valaki azt mondta: a ,,h" néma, nem kell kiejteni. Ezért a különösségért még a nevét is szerette. Az óráról aznap nem beszéltek többet. Éva és Laci között az is baj volt, hogy alig látták egymást. Éva délelőtt és délután dolgozott a Pénzverdében, Laci este játszott a zenekarban. Tíz nap múlva a Krisztina körúti kis órás kirakatában feltűnt egy Hermes. „Eladó" — hirdette a kis cédula. Éva úgy vette észre, hogy aznap gyalog ment haza. Friss hó esett, kedve támadt a hóban járkálni. Sokáig állt a kirakat előtt, később bement a boltba is. Izgatottan rohant haza, a férjét még otthon találta. — Lacii... Wagner kirakatában láttam az órát! — Hol? — Wagnernél, az órásnál. — Ne bolondozz. — Mondom, hogy láttami — Talán köszönt neked? — Csak emlékszem rá! Francia márka. Hermes. — És mit gondolsz? Budapesten csak neked volt Hermés-ed? — De ez a Hermés az enyém! Úgy mondja, gyengéden, bizalmasan, há nélkül: Ermesz. — Szóval mégis köszönt neked. A felelet gúnyos. És az asszony egyszerre nagyon komollyá válik. — Miért mondod, hogy az óra nem az enyém? A férfi ingerülten feleli: — Mert nem a tied! — És ha be tudom bizonyítani, hogy az enyém? — Butaság! Éva most kinyitja a táskáját, mintha keresne a mélyén valamit. — Annak az órának a kirakatban csorba volt a számlapja. És te is jól tudod, hogy az enyém is kicsorbult. Ugyanott, a kettesnél. — Honnan tudjam? — csattan fel a fiatal férfi. — Már elfelejtetted? — Éva hangja elnehezedik. — A Gellérthegyen vertem be . .. a vízcsapnál... Ingerült tiltakozás a válasz. Nem emlékszem, nem fontos! És különben is, mit akarsz vele? — Csak azt, hogy az óra az enyém. ■ Jó, a tied. És mit tehetek még érted? Éva hangja makacs, csendes. — Hallgasd tovább, Laci... Bementem Wagnerhoz, és megkérdeztem tőle, ki hozta be azt az órát? — Ez is butaság volt! Egy órás nem adhatja ki az eladót. — Először ő sem akarta megmondani, ki volt. Azután mégis megmondta. A magas, fiatal férfi elhallgat. Magára rántja kabátját. Eddig csak otthoniasan, kötött mellényben vitatkozott. — Nem érdekel! — mondja szokatlanul mélyen, mint akinek egy porszem tévedt a gégéjébe. — Különben hagyjuk az egészet, jó? . . . Még elkések az órád miatt! — Érdekelni fog ... — lép hozzá az asszony. És most kiveszi táskájából, amit eddig keresett. — Tudod, ki volt?... — Az előkotort céduláról leolvassa a nevet. — Várhidi Lajos. Ű vitte be az órát. A férfi megáll. — Ki az? — kérdi hamisan. Éva csak most kiált rá. — így tudod kérdezni? — Néhány pillanatig farkasszemet néznek. — Pincér nálatok! — Nem igaz! — kiáltja vissza Laci. — Te mondtad. — Nem igazi — A barátod. — Nem igaz. Egy akna becsapódás után telik meg ilyen elviselhetetlenül a fül. Fénnyel, csattanással és csenddel vannak ők is teli. Mind a ketten. — Nem igaz! — kiáltja utoljára a fiatal férfi. Tíz, húsz, harminc másodperc múlva kiáltja. Egy örökkévalóság után. Pedig Éva már nem mondott semmit. Nem kellett cáfolni semmit. És még egy csattanás. Az ajtó becsapódott. Éva egyedül maradt. Fekszik az ágyon, sötétben fekszik. Később felállna, de mozogni sem tud. A feje helyén kőgolyó — rögtön kettéválik. így nyit rá az anyja. — Alszol, fiam? És kegyetlenül meggyújtja a villanyt. Ne aludj, mindjárt vacsorázunk Figyelmesen megnézi a falnak forduló fiatal nőt. — Veszekedtetek? Éva hallgat. Hallottad? — kérdi végül Éva. — Csak a végét... Amikor kiabáltatok: „Igazi", „Nem igaz!" „igazi", „Nem igaz!" ... Ne veszekedj vele, fiam. Rettenetes fiú, de szeret téged . . . Nézd .. . nem volna szabad megmondani, de ha már így vagytok, legalább tudjad ... Ez a gyerek súlyos százasokért vásárolt mindenféle haszontalanságot a születésnapodra ... Nálam rakta le tegnap, hogy ne találd meg előre . . . Rémes dolgok!... Egy kalapot vett neked... meg egy arany szandált... meg egy olasz kardigánt, legalább két számmal nagyobbat... Éva most felül az ágyon. Kőgolyó-feje ijesztően sajog. Azt érzi Nem! Semmit nem érez. Csak tudja már... hogy nagyon nehéz elkezdeni. Hogy nagyon zavarosan, keserűen kezdődik minden. A boldogság is. — Mtladkal? Izé ..., daj pozor, az öreg Kormos amolyan rámenős férfi, huhul Megkergeti Ne hadd magad, vágjál a fejére a molnárkalács sütő-vassal, tudod, amit neked ajándékoztam, jaj, nem érted, amivel azt sütjük, amit annyira szeretsz .,. Kolácsik, ham, ham, dobre? Dobrel Aztán ha bántani merészel, sikítsál! Tattnku, zselezóval bum po hlave. — Minden jót, édes lányom, majd csak elleszel valahogy, mégis csak te vagy a fiatalabb, én már megöregedtem, most készülök férjhez menni másodszor, de két férfivel már nem bírnék. Ktjárogatok én hozzád, légy nyugodt, már több időm lesz, visszajövök a szövetkezetbe, helyben leszek, nem kell ide-oda utazgatnom ... Pali begyújtja a Zetort, lépésben távolodnak A bolondos áprilisnak is vége. Két lélek halad a községháza felé, Jolán és Marci. Ugyancsak kicsípték magukat. Jolán felvette az új fekete kosztümjét, amit erre az alkalomra varratott. Marcin is tisztességes fekete ruha van, nem olyan ágrólszakadt már. Zsebében kotorászik, kicsiny, bársonnyal bélelt tokot húz ki, női karóra lapul benne, Jolánnak vette, nászajándékul. — Mard, Marci, ezt igazán nem kellett volna. Most szégyenbe hoztál. Mit adjak érte cserébe? Hanem egy meglepetést azért tartogatok számodra. Beszéltem a falusi pártszervezet titkárával. Megkértem, vegyenek fel a tagsági könyvecskékre várakozók névsorába. Azt mondta, személyesen kell elmenned, hétfőn lesz a gyűlés ... A két tanú, Józsi, meg az elnök türelmetlenül várakoznak. Amíg az esketés folyik, odakint megered az eső, bolondos áprilisi idő járja. — Rossz jel — gondolja Jolán babonásan, de mire mint férj és feleség lépnek ki az épületből, a futó zápor elvonul. — Csak a port verték el az esőcseppek — állapítja meg Marci. — Milyen tiszta, jó szagú utánuk a levegő , Amt volt, elmúlt... Egyetlep pajkosan kibukkanó napsugár vakító világossága elfeledtette velük hányatott életük sötét, komor emlékeit. Kilépnek ... Jolán hegyesen halad férje oldalán. Büszke és elégedett. Hiszen megmentett egy embert. Vége.
