Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-08-04 / 31. szám

okféleképpen bosszanthatunk egy fiatal lányt. Akár így a ... A lány a gyepet locsolja a Gellérthegy keleti oldalában, a nagy homokozó alatt. Nyár van, sűrű, forró kora délután. Három fiú lépdel felfelé a kavicsos sétaúton, Az egyik nagyon magas, kékesfekete a haja, és egy összerántott szatyrot lóbál a jobb­jában. A második himlőhelyes, cigaret­tázik. A harmadik folyton nevetgél, s egy-egy pillanatra füléig hasad a szá­ja. De ezeket о megkülönböztető jegye­ket a lány csak később osztályozza. A három fiú már percek óta áll a víz­csapnál, azután a fekete fiú rálép a gu­micsőre. Az ezüstösen villanó sugár rög­tön lekonyul. A lány forgatja az öntö­zőfejet — hiába, víz csak nem jön. Bosszúsan hátrafordul, látja a három fiút. Már sejti, mi történt, és rájuk kiált. A himlőhelyes fújja a füstöt, a másik kettő dúdol, oda sem pillantanak — pam-pam, pam-pam — mintha nem is nekik szóltak volna. Mit tehet a fiatal lány? Lecsapja a gumicsövet, és odamegy a fiúkhoz. Egyenesen a feketéhez fordul. — Ne tréfáljon ... Nem lopom az időmet! A fekete fiú csodálkozva ránéz, mint­ha álomból ébredne. I — Mi az? Mit akar? Bal lába még mindig a csövön. A himlőhelyes kedélyeskedik: — Nézd csak, nézd, milyen jó kis orra van I A lány homloka csupán elráncolódik. A himlőhelyest és a fülig száj szőkét észre sem veszi, neki csak a feketével van dolga. — Szálljon le a csőről! A fekete lepillant. — Ja ... Bocsánat, nem láttam. A lány szó nélkül visszafordul. A cső­ből már sustorogva ömlik a víz, szét­folyik a fűben. A három fiú most a közeli padra ül, hátradőlnek, elvetik magukat; mind a hárman hangosan, hamisan fütyülnek. Előbb csak fütyülik a dalt, azután dú­dolják, majd halkan éneklik is: Magammal viszem a mozdulatod, Ahogyan ölelsz, ahogyan karolsz. Magammal viszem a szíved lázas ritmusát, * Nékem dobogjon egy életen át. De amikor ideérnek, a lány már to­vább vonszolta a hosszú csövet, éppen eltűnt egy bokor mögött. A himlőhelyes feláll, int a másik ket­tőnek: csak folytassák... — ő a víz­csaphoz guggol, és erélyesen, gyorsan elforgatja a kis kereket. Amikor a lány előjön a bokor mögül, mind a hárman a pádon ülnek, és áhí­­tatosan énekelnek: A pohár szélén az ajkad nyomát, Csókjaid ízét, A két szemednek fénylő mosolyát. A lány tekintete végigsiklik a gumi­csövön: a cső szabad. Hátrafordul: a víz mégsem folyik. Elszántan megindul, és megáll a pad előtt. — Mondják, mit akarnak? Azok felpattannak, és egyszerre mond­ják: Jöjjön velünk a Hullámba! A fekete fiú még hozzáteszi: — Tudniillik éppen oda igyekeztünk. A kicsi szőke a szavába vág: — De megláttuk magát és elhatá­roztuk . . . A lány nem kíváncsi ‘a folytatásra. A csapról lecsavarja a gumicsövet, kar­óráját közben odaveri a vashoz, az üveg eltörik, de rá sem pillant — a cső­vel megindul fel a hegynek. Keservesen húzza, és a cső lomhán, lustán követi, mint egy óriási szelídített fekete sikló. — Csoda melle volt! — hallja még a háta mögött. — De a feje sem rossz! Ezt vajon ki mondta — a fekete? Persze, nem fordul hátra. Két hét múlva a fekete fiú és a lány egy másik budai hegyen sétál. Már együtt járnak. Még mindig nyár van. Ismét sűrű és forró a délután. A várat­lan zápor beveri őket az idegeneknek fenntartott szálló teraszára. Idegen alig ül az asztaloknál, annál több az öreg nő. Mind hazaiak. A legörgetett pony­ván csattog a zápor, de a ponyva alatt háborítatlanul kanalazzák a fagylalto­kat, isszák a szörpöket és a habos ká­vékat. A fiú körülnéz, és vörös bort ren­del, kisüveg vörös bort, mert úgy érzi: minden hab és édesség csak megcsú­folná a szép pillanatot. Kitölti a bort, az asztal fölött meg­fogja a lány kezét, szinte sóhajt a bol­dogság súlyától: — És neked akartam belapátolni azt a buta szöveget... Emlékszel még rá? A lány mosolyog, bólint: mindenre emlékszik, a gumicsőre, az énekre, a hegyre, a délutánra. — Nem is volt szöveg — mondja az­után feloldozó szeretettel. — Csak buta voltál, és szemtelen voltál. Néhány percig hallgatnak. Nincsen egyetlen használható, értelmesebb sza­vuk. Két hét alatt mindent elmondtak egymásnak. A fiú már tudia, hogv a lány nem is a Fővárosi Kertészetben dolgozik. Akkor délután csak helyette­sítette a barátnőjét, aki a közeli fod­rászatban ült. Különben ötvös; a Pénz­verde ötvösműhelyében dolgozik. A sza­badsága holnap letelik. A neve Éva. És a fiú? Ő Laci. Az elmúlt napokban a lány kétszer is próbálkozott a „Lász­lóival, de a fiú leintette: „Ugyan, ne cirkuszolj . . Laci egy kis dzsesszzene­­karban játszik. „Ha finoman akarod mondani — a gordonos vagyok." A himlőhelyes ugyanott a trombitás, A szőke a dobos. Laci akkor is szabad­napos volt, amikor a hegyen locsoló Évát meglátta. Ma is az. övék hót a délután és az este. Évával tulajdonképpen nincs semmi baj: fiatal, legfeljebb húszéves, nagyon sima a bőre, sugárzik belőle az egész­ség, a szeme jó, megbízható szürke. Szalmaszín haja fiús, rövidre vágott. A füle teljesen szabad. Talán csak azt kifogásolhatná valaki, hogy a szeme kissé nagy és előredől. De a fiú ezt is szépnek látja. Éva nagy szeme állandó­an belemosolyog, belekémlel, belenevet a világba. Mintha sosem lett volna morcos. Azon a gellérthegyi délutánon talán csak a hivatal szigorította olyan határozottá és keménnyé. Rövidujjú, fekete pulóvert visel. A le­barnult bőre még így is jól érvényesül. Illés Endre Hetenként kétszer kosárlabda edzésre jár, ezenkívül két távon futással is pró­bálkozik, a százassal meg a négyszá­zassal. A fiú a Gellérhegy óta nagyot válto­zott. Valami érthetetlen történt vele. Megszerette ezt a lányt. Mit csinálnak itt a teraszon? Isznak. De nagyon óvatosan, mert mindketten tudják, hogy a másiknak nincs pénze. Egy-egy korty után hosszú szünet követ­kezik. Később feketét rendelnek. És állandó kézjáték, kézjáték az asz­talon, a szék karfáján. A kezük beszél­get. A pincérek már a vacsorához teríte­nek, kiosztják az esti étlapot is. Éva komolyan tanulmányozza. Majd kieme­li a papírlapot a bőrmappából, táská­jából cseh ceruza kerül elő — rófirkant valamit az étlap hátára. Már nyújtja is a fiúnak. Laci olvassa: Champignon á la Pay­­san. A szemöldöke felhúzódík. Megfor­dítja az étlapot és megállapítja — gombafejről van szó, amit parasztosan készítenek, az óra este tizenkettő húsz. — Gombát akarsz? — kérdi aggódva. Éva nagy szeme csupa nevetés, és a mutatóujja csak mutogat rá: te, te, te! A fiú végre megérti: a kézjátékról át­tértek a kedveskedésre és a becézésre. Egyszerűbben: ő a paraszti gombafej. Neki is van ceruzája. De mielőtt vá­laszolna, komoran tanulmányozza az étlapot. Végül megírja feleletét — Éva rögtön elrántja. Ezt olvassa: Oison róti. Vajon mi le­het? Pillantása végigfut a francia étel­soron, majd amikor az oison-hoz ér, át-ARDAMICA FERENC (11 ) — Wem tetszik? — szólal meg háta mögött Tolón. Bántja az öreg hangos morfondírozása. — Igenis, nem tetszik! — No, akkor holnap majd teszünk róla. Jolán el volt készülve a barátságtalan fogadta­tásra. Hiszen mehetett volna a sajátjába is, de nem akarta az öreget teljesen magára hagyni. Tört a fejét makacsul, mígnem eszébe jut az egyetlen, ésszerű megoldás. Másnap bemegy a faluba, az elnököt keresi. — Traktor kéne, elnök elvtárs, két-három for­dulóra. Kivinné a fiamékat a pusztára, engem meg behozna Zélöbe. — A traktort csak a szövetkezet tagjainak ad­hatom kölcsön. — Akkor sem adja, ha megesküszöm, hogy egy hónapon belül visszajövök dolgozni a szövetke­zetbe, sőt, még egy új tagot hozok? — Adom én, hogyne adnám, ha így áll a do­log. Miért nem ezzel kezdted mindjárt? A kíván­csiság majd kifúrja az oldalamat. Ki legyen az az új tag? — Majd megtudja kend, idejében! — Azután miért nem a fiadnak szóltál? — Mert nem szeretem a fekete fuvarokat... — No még ilyet! — hahotázik az elnök, comb­jait csapkodva. — Nem bánom, rendben van. — Dehogy van rendben! Most már adja kt pa­rancsban Palinak! — Hogy-hogy? ö még nem is tudja, hogy köl­tözködni fog? — Nemi — Es ha szabódna? — Azt bízza csak rám! A nagyapai örökségbe megy lakni, az öreg ráíratta a pusztai házat. A zélői meg az én nevemen van, én fizetem rá az adósságot. Nem lehet ttt ellenkezni, elnök elv­társ! Pali sem, a menyecske sem tudja mire vélni a váratlan költözködést. A nagyhasú asszonyka ide-oda szaladgál, félti a részletfizetésre vásárolt bútordarabokat. — Co to deláte? — csicsereg értetlenül. — Ne félj, kislányom! Jó helyre kerülsz,I Tá­gas ház, friss pusztai levegő, kevés szomszéd. Pa­linak meg messzebb lesz a kocsma. Ha az első fájások jelentkeznek, üzenj az uraddal, majd kül­döm az orvost... No de erre még van idő. — Hé, vigyázzanak emberek, lehorzsolják a szekrény oldalát! Nem szükséges lenyúzni róla a furnírt. — Jaj, mit bámészkodsz tétlenül? Nem érted az egészet, ugye? Nem baj, én sem értem! Vén­­ségemre bolondultam meg. Van ez így, a rádió­ban is éneklik. Eredj, hozd ki az erős pálinkát, aztán kínálgasd a segítőket, különben tönkrete­szik a bútorokat. — Copak povídáte, maminko? — Copak, copak! Öh, miért nem fordul már magyar szóra a nyelved? Beszalad a házba, hozza a kisüstit, mindjárt másképpen megy a rakodás ... Félreráncigálja a menyét, valamit magyaráz­­gat.,. Pali félfüllel odahallgat, majd feldől ne­­vettében.

Next

/
Oldalképek
Tartalom