Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-06-23 / 25. szám
CLARENCE DAY 1 i| i APA és a hajó Apa azt mondta, hogy a háztartási kiadások le-fel ingadozó görbéje a legnagyobb rejtély. — Az ember azt gondolná, idővel lesz valami rendszeresség benne, hogy előre tervezhessék, de így sohasem tudom, mit várjak a jövő hónapban. Anya kijelentette, hogy ő sem tudja. Ez már így van. — Dehát ez nem lehet így örökké, Vinnia — szólt apa — s ráadásul nem is tűröm ezt! Anya azt mondta, nem érti, mit tehetne. De kitartott amellett, hogy a nagy kiadás még nem jelenti azt, hogy szórná a pénzt. — De az biztos, hogy rengeteg pénzt eiköltöttél, — vetette oda apa. Anya duzzogva nézett apára. Nem tagadhatta, de megmondta, hogy ez nem fair dolog. Anya helyzete reménytelennek látszott, de azért sohasem tört meg. Nem félt apától, senkitől sem. Becsületes asszony volt, kész volt minden tirannusra lecsapni. Harci szellemét csak olyankor veszítette el, ha rossz volt a lelkiismerete. E téren apa fölényben volt, mivel rossz lelkiismeret sohasem gyötörte. S hogy ő tirannus, azt sohase tudatosította. Elnyomott embernek tartotta magát, aki kevéssel is beéri; igen nagy békülékenységet mutatott az olyan logikátlan lényekkel való összeütközésekben, mint anya. Anyának csak az volt az előnye, hogy rögtön mindenre kész volt a válasszal. Apa ama kísérletével szemben, hogy anyát a saját egyéniségére gyúrja át, anya rendkívül ügyesen védekezett. Amikor a háztartási kiadások felszöktek, apa megijedt. Aztán — amint anya mondta —, apa ordított, mint a tigris. Máskor is ordított, elvből; de amikor valóban megijedt, ordításából érződött szorult helyzete. A kiadások utána általában csökkentek, legalább pillanatnyilag. De megtörtént, hogy semmilyen lárma nem segített s a kiadások hónapról hónapra egyre csak növekedtek. S aztán, amikor apa már csaknem belenyugodott a rettenetes valóságba, s amikor már nem lármázott annyit és borúsan nézett a világba, a kiadások a legnagyobb ámulatára, nagyot estek. Anya nem kísérte figyelemmel, mivel örökké kicsiségekkel bajlódott, s apa sohasem tudta, hogy megmondja-e neki a kellemes újságot. De végül is mindig megmondta anyának, mivel a pénzből semmit sem tett el magának. De később okot talált rá, hogy e tettét megbánja. Az örvendetes újságot mindig szidás formájában tudatta anyával. Az ajtóban állva fenyegető arckifejezéssel hadonászott a számlákkal, s azt mondta: — Hányszor mondtam neked, hogy a kiadásokat csökkentheted, ha te is azon leszel. S íme, itt a bizonyíték, hogy igazam volt. Az ilyen támadás mindig meglepte anyát, de nem vesztette el önuralmát. Megkérdezte, mennyivel költöttek kevesebbet, kijelentette, hogy ez magától értetődő, ez az ő gazdálkodásának köszönhető, s a különbözetet apa adja oda neki. Apa ebben a pillanatban visszavonult, s a korholás, amivel elő akart huzakodni, elmaradt. Minél többet beszéltek erről, anya előtt annál világosabbá vált, hogy apa tulajdonképpen adósa neki. S apának szerencséje volt, ha anélkül hagyta el a szobát, hogy odaadta volna a megmaradt pénzt. Ez volt anya egyik olyan tulajdonsága, amelyről apa kijelentette, hogy az embert az őrületbe kergeti. Anya egy másik tulajdonsága a rendszertelenség volt, ami mindig új formában nyilvánult meg. Apa némelykor úgy nézett anyára, mintha először látná. Végül is kitalálta, hogy háztartási könyvelést fog vezetni. E munkáját tökéletesnek vélte. Mikor anyának pénzt adott, mindig megkérdezte, mire keli, s ezt a noteszába feljegyezte. Ügy képzelte, hogy a feljegyzéseket a számlákhoz csatolja, s így aztán megállapítja, hogy anya mire költi a pénzt. De semmit sem állapított meg. Apa a noteszába pillantott. — A múlt hónap huszonötödikén hat dollárt adtam neked, hogy vegyél kávéfőzőt. — Igen, — felelt anya — mivel öszszetörted a kávéfőzőt. A földhöz vágtad. Apa elkomorodott. — Erről nem beszélek — válaszolt apa, — Szeretném megtudni, ha megengeded . . . — Clar, hülyeség volt földhöz vágni azt a szép kávéfőzőt. Utolsó darab volt a francia gyártmányból. — Francia kávédarálót már nem tudok szerezni — folytatta anya, mivel abban a kis üzletben, amelyről Aufmordték beszéltek, már elfogyott. Állítólag magas a vám. Duval úrnak megmondtam, szégyellje magát, ha nekem lenne üzletem, azon igyekeznék, hogy a vám ellenére is árulhassak. — Dehát hat dollárt adtam neked az új kávéfőzőre, — ismételte apa szigorúan, — s most megállapítottam, hogy a Lewis és Conger cég számlájára megrendelted. Itt a számla; egy kávéfőző — ára öt dollár. Ez képtelenség! — kiabált apa. — Hát sohasem értjük meg egymást? — De kedves Clar, én már nem tudom, mire költöttem el a pénzt. Miért nem kérdezted meg mindjárt?! — Istenem, — sóhajtott apa. — Várj csak — szólt anya. — Négy dollár és ötven centért új esernyőt vettem. Hisz említettem neked, nagy szükségem volt rá. Apa elővette noteszát, s bejegyezte: ARDAMICA FERENC Utána a fehér hálóinges, elálló varkocsü, papucsos feleség, úgy húzván maga után a gyilkos szerszámot, mint gyermekek a madzagra kötött játékteherautót. Útjukat vércseppek jelzik ... Míg anyuska lefekteti Jolánt, mosdatja, ápolja, a baj okozója eltűnik. Bent járt a városban az orvosnál, kivéteti a golyót. A házbéliek csak másnap találkoznak vele. Ügyesen kifundált történetet mesél Andrisnak a tisztogatás közben véletlenül elsült fegyverről. Andris sohasem tudja meg az igazságot Anyuska úgy beszéli neki, hogy Jolán az istálló küszöbén botlott meg, hasraesett, ez volt a szerencsétlenség oka. Hét év telik el... Azt mondják, az ember hétévenkint gyökeres változáson megy át. Természete, szokásai, külseje átalakul. Persze, lehet, hogy ebből semmi sem igaz, csak úgy kitalálták az unatkozók. Palkó esetében nemigen hazudik a mondás. Tízéves, már nem hasonlít a hároméves gyermekre, aki hét évvel azelőtt bokáig érő vállongombolós ingecskében szaladgált. Súlya is, esze is gyarapodik. Anyuska fogy, egyre fogy. Nagy kínjai lehetnek, mégsem panaszkodik soha, jajszó nélkül tűr, szenved. Mindenki csodálkozik, hogy még egyáltalán él. Jolán felett szélvész gyanánt rohan el a hét esztendő. Látástól vakulásig hajszolja magát a dologban. Csodálatos, mennyi erő lakozik ebben a csupaszív asszonyban. Mindenre jut az idejéből. Ellátja az állatokat, odaadóan ápolja anyuskát, törődik Palkóval, Andrisnak segédkezik a mezőn, mos, vasal. .. Apósa mit sem változik. Többet tartózkodik az erdőben, mint odahaza. Szemrevaló férfi még most is. Tíz-tizenöt évet bátran letagadhatna életkorából, senki sem kételkedne igazmondásában. Andris ..., Andrissal valami nincs rendjén. Jolán régen figyeli, aggódik érte. Eleinte a temérdek munkának tulajdonítja észrevételeit. Mi mást gondolhatna, mint hogy férje túlfeszítette a húrt, kimerült, belefáradt a küszködésbe, aminek nem akar vége szakadni. Anyagi gondokkal nem viaskodnak, dolgos kezükkel megteremtik a mindennapit. Közöttük is rendben van minden, egyetértés, szerelem ... Igen, házasságuk fényesen kiállja az évtizednyi idöpróbát, és a szerelemnek is megvan az órája. Ilyenkor a legboldogabbak, csak egymással törődnek. A sors nem akarja, hogy Jolánnak még egy gyermeke szülessen. Ama emlékezetes szerencsétlenség óta minden igyekezet, kísérletezés hiábavaló, meddő marad. Palkónak bőven kijut az anyai szeretetből. Férje viselkedése azonban módfelett aggasztja. Gyakran maga elé bámul, ha szólnak hozzá, őszszerezzen, mint a csínytevésen rajtakapott suhanc. Tekintetében mindinkább helyet kap az a bizonyos mélabú, ami valamikor olyan vonzóvá tette. Vannak pillanatok, mikor Jolán úgy érzi, és ez szilárd meggyőződése, hogy férje nincsen egészen magánál. Andris nem panaszkodik ... Napok, hetek, hónapok követik egymást, Jolán nyugtalankodása lassan elcsitul. A nyár szokatlanul forró ... A falusi emberek zöme megpihen egy lélekzetvételnyire. A kapás növények termése már csak a kedvező, vagy kedvezőtlen időjárástól függ. Az emberi kéz megtett minden megtehetőt. Ez a röpke tessék-lássék pihenő meg arra jó, hogy újult erővel nézzenek szembe a hátralevő munkával. Mert az aratás egész embert igényel. — Holnap-holnapután már vághatjuk — állapítja meg Andris, tenyerén szétmorzsolva egy súlyos kalászt. Szeme csillog a megelégedéstől ... Szép, gazdag termés ígérkezik. A kalászok tömöttek, nehezen imbolyognak, ide oda bólogatnak, ha meglegyinti őket az álmos szellő. Körüljárják a búzatáblát, mellük dagadozik a büszkeségtől. Lesz bőven kenyérnek való. Igaz, meg is dolgoztak érte. A tábla alsó végénél megállnak ... — Itt megszenvedünk — mondja Jolán, s elnézi a vetés között mérgesen zöldellő, szúrós acatot. — Meg ..., már ugye, aki a markot jogja szedniI — tréfálkozik az ura. Jót nevetnek, összestmulnak. — Csak az idő tartson ki — komorul el Andris ábrázata. Rögtön az eget kémleli, de nem mutatkozik rajta egyetlen bárányfelhőcske sem. Mégis elsápad, minden csepp vér kifut az arcából. Megtántorodik, kezével a levegőben kalimpál.
