Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-06-16 / 24. szám
Amit a fények eltakarnak Kóborgó tengerészek, zsákmányra vadászó nepperek, betörők, tolvajok, kerítek, zsebmetszők és nők, a világ minden tájáról: ez a hamburgi St. Pauli negyed, ahol a Reeperbahn csillogó neonfényei takarják el a szennyet és a szomorúságot, Száz évvel ezelőtt még színházi negyed volt, aztán a színházak bezárták kapuikat, a bárok, lokálok gombamódra szaporodtak. Koronás fők és sörhasú burgerek keresték itt a mámort, az élményt és a második világháború után jószimatú üzletemberek itt építették ki a világ egyik legnagyobb bordélykombinátját. A tengernagyi egyenruhába öltözött portások fizetése attól függ, hány vendéget sikerül becsalni a bárba, tehát érthető, ha minden lehető és lehetetlen eszközzel tombol a „palifogás“. Persze éjfélkor az elegáns hívogató-ember átalakul pofozó-emberré, aki szakavatott mozdulatokkal dobálja ki a részeg, vagy szűkmarkúnak mutatkozó vendéget. Jaj annak, aki tele pénztárcával, a hely és a helyzet alapos ismerete nélkül keveredik a Reeperbahn színes forgatagába. A bárban biztosan fejéhez vágnak egy söröskancsót és ha tiltakozik, megverik. Ha nem tiltakozik, akkor is megverik, mert a cél a verekedés, a dulakodás, miközben ügyes kezek megszabadítják a pénztárcájától. Vannak „humanisztikusabb" módszerek is, például amikor egy kedélyes mulatozó lép a tapasztalatlan vendéghez és megkínálja egy pohárka gyomorkeserűvel. Az italba kevert Noludar (gyorsan ható altatószer) álomba ringatja az áldozatot és mire valami kapu, vagy bokor alatt felébred, törheti a fejét, hogy honnan szerez legalább útiköltséget. „Aki zöldfülű, aki kísérő nélkül megy a Reeperbahn valamelyik mulatójába, az ne vitatkozzék“, ezt az aranyszabályt minden kezdőnek meg kell tanulnia. Tehát, amikor a pincér kijelenti, hogy a számla végösszege három márka tíz pfennig, vagyis „drei zehn“ akkor szó nélkül fizessünk ki tizenhárom (dreizehn) márkát, ha nem akarunk a kötözőhelyen magunkhoz térni. A „fehér árut" a szakemberek három csoportra osztják. Az első csoport a hivatalosan nyilvántartott prostituáltak serege. A második csoport tagjai különböző okokból félnek a rendőrségen jelentkezni, tehát „szabad művészként" tevékenykednek, míg a harmadik csoport tagjai alkalmi műkedvelők. Ezek többnyire „tisztes" feleségek és családanyák, akik a televíziót, a hűtőszekrény, vagy a gépkocsi árát akarják csupán előteremteni és a nyugatnémet „jólét társadalomban" ez a pénzszerzés leggyorsabb és legegyszerűbb módja. A hivatásos prostituáltak természetesen kíméletlenül harcolnak a műkedvelők ellen és ezen a téren az erkölcsrendészet legjobb segítőinek bizonyultak. Az erkölcsrendészet viszont nem morális, vagy egészségügyi szempontok miatt üldözi a titkos prostitúciót, hanem kizárólag anyagi érdekből. Ugyanis már 1964-ben megállapították, hogy a nyugatnémet prostituáltak évi jövedelme meghaladja az egymilliárd márkát és ezért a pénzügyminisztérium adót vetett ki a tőkés társadalom páriáinak jövedelmére is. Persze tévedés lenne azt hinni, hogy a Reeperbahn prostituáltjait csak kótyagos részegek látogatják. Ellenkezőleg: kereskedők, vállalkozók, orvosok és ügyvédek, törvényszéki bírók és pedagógusok, a jobbmódú polgári középosztály tagjai keresik a hírhedt negyedben a „kikapcsolódást". „Meztelen nők birkóznak a sárban" — „meztelen nők a dobogón" — „nyolc meztelen nő csodálatos produkciója a Tabubárban" — hirdetik' a Reeperbahn neon-reklámjai, ismételgetik sokatmondó kacsintással a reprezentatív bordélyházak portásai... „A homoszexuálisok intim szórakozóhelye" mellett a „Leszboszklub" fényei invitálják a látogatókat és a Davidswache, a híres reeperbahni rendőrőrszoba telefonja úgyszólván egész éjjel cseng, a riadóautó szirénája szünet nélkül süvít az utcákon. Aztán jön a piszkos, szürke reggel, gyárak és hajókürtök rekedt hangja száll a füstös város felett és a harangok szavára a templomok felé sietnek a hívők ... igen sokan egyenesen a Reeperbahnról. Tücsök A CADILLACBAN Mireille Mathieut ma már nemcsak Franciaországban, de Amerikában is Edith Piaf utódjának tekintik. A nagy képeslapok többet foglalkoznak vele, mint Brigitte Bardottal, fanatikus csodálóinak száma megszámlálhatatlan, több mint egy millió lemezét adták már el. Mireille Mathieu jelenleg olaszországi turnéra készül. Az olasz sajtó már jó előre megkezdte a hangversenykörúltal kapcsolatos hírverést. Az olasz tévé különműsort szervez számára és lemezei, melyeket Itáliában csak nagy néni akartam. Engedelmeskednem kellett Starknak, hogy valóra váltsam terveimet. — Mireille akkor 18 éves volt. Szüleivel és 12 testvérével élt Avignon egyik külvárosában. Apja, nagyapja, dédapja, kőfaragó volt. Anyjának — ahogy mondta — mindig volt egy kicsinye, akit szoptatott. — Anyám mindig akkor ment kórházba, ha kisbabát várt. Egyszer kivételesen, valami térdbántalma miatt három hónapig maradt ott. Akkor mint tanulólány egy gyárban dolgoztam, ahol borítékokat ragasztottam. Óránként hathezen tudtak eladni, egyszerre keresettek lettek. Ez a kis termetű fiatal lány, aki először a francia, majd az amerikai lemezpiacot hódította meg, ezúttal az olasz közönség rokonszenvét kívánja megszerezni. Mireille egy Johny Stark nevű producer felfedezettje, aki a francia tévé szokásos vasárnapi, a mi fogalmainkkal kifejezve — „Ki mit tud“ adásában igazi klinikai szemmel és füllel fedezte fel a nem mindennapi hangot és felajánlotta neki, hogy nagy énekesnőt formál belőle. A lemezgyártóknak az egész világon álladóan megújuló problémájuk az új sztárok, énekesnők felfedezése. Mireille mélyzöngésü hangjával, alakjával nagyon emlékeztetett Piafra. Mi sem volt kézenfekvőbb, mint Mireille Mathieut Piaf utódjának nevelni. A fiatal francia lány elfogadta az ajánlatot és a maga részéről nem kívánt mást, csak azt, hogy nagy karriert futhasson be. A kezdet annál könynyebb volt, mert repertoárja csaknem teljes egészében azonos volt Piaféval. — Nem természetem engedelmeskedni és szeszélyes vagyok — mondta egy alkalommal az újságíróknak — de mindenáron énekelezret. Minthogy testvéreim közül én voltam a legidősebb, ott kellett hagynom munkahelyemet és otthon maradtam anyámat helyettesíteni. Esténként rendszeresen vett énekórát. Már gyermekkora óta megrögzött vágya volt, hogy énekesnő legyen. Már nyolcéves korában a rádió mellett ült, ha táncdaloh, vagy népi dalok voltak műsoron. Szomszédai egyszerűen tücsöknek nevezték. Énekesnő akart lenni és biztos volt abban, hogy az is lesz, csak nem tudta, hogyan. Részt vett minden versenyen, melyet a megyéd ben rendeztek. Végül valaki azt tanácsolta neki, jelentkezzék a tévé vasárnapi tehetségkutató műsorába. Néhány hónapi várakozás után levél érkezett Párizsból, hogy jelentkezését elfogadták. A „La vie en rose“ c. dallal soha nem tapasztalt sikert ért el. A szavazóközönség csaknem egyhangúlag adta rá voksát és ezzel elnyerte az aznapi, „A közvetítés királynője“ címet. Ez volt az első lépés. A többit Stark intézte. Stark piacra dobta Mireille első lemezét. A franciák, akik sohasem szűntek meg Edith Piafot csodálni, gyorsan reagáltak. Heteken belül híres lett, a közönség csak úgy tódult oda, ahol énekelt. Ha a tévében szerepelt, a nézők milliói figyelték, lemezeit elkapkodták. Szívesen beszélt szegény származásáról, ezzel is rokonszenvet keltett maga iránt. Edith Piaf volt tehát a cégjelzés, mellyel Mireille „kiugrott“ és amivel megszerezte a piacot. Mireille fokozatosan növelte sikereit és egyben fokozatosan kezdett leválni a Piaf-mítoszról. Rájött, hogy ez, az „utód“ pozíció örökös tehertétel lenne számára, keretek közé szorítaná. Saját dalait kezdte énekelni, egyéni interpretálással. Ma így nyilatkozik Piafról: — Piaf felülmúlhatatlan nagy énekésnó, de szerencsétlen nő volt. Nem akarnék úgy élni, mint ő. Nem voltak gyermekei, nem volt állandó lakása, szállodából szállodába járt, mint egy hontalan. Csak férfiak voltak az életében. Számomra a férfi fogalma egyenlő a férjjel, gyermekekkel, otthonnal. Hogy mindez nem egyeztethető össze a foglalkozásommal? Butaság. Semmiképpen sem mondok le róla. Vidéki lány vagyok, csak rövid ideje élek Párizsban. Láttam anyámat, aki rendben tartotta az otthonunkat és egyik gyermeket a másik után szülte. Szerintem ez az élet rendje. Ha ettől eltér az ember, egyszer csak egyedül találja magát, jön az alkohol és a betegség. Én viszont erős vagyok és egészséges és az is akarok maradni. Nem akarok tovább Piaf árnyékában élni. Saját „testre szabott“ dalokat énekelek. Saját énemet akarom élni. Ennyi az egész.-AB-Ipi-apacs Münchenben Emlékeznek a kedves Olvasók a gyermekjáték kiáltására: ipi-apacs nem ér a nevem! Aki ezt kijelentette, az a játékszabályok értelmében „mentelmi jog"-ban részesül. Nekem ezt a jelszót a szudétanémetek idei müncheni nagygyűlése juttatta eszembe, ahol von Hassel nyugatnémet miniszter és Seebohm szudétanémet arkangyal szórakoztatták az egybegyűlteket. Ott volt természetesen a szudétanémet napok törzsvendége, Habsburg Ottó is, aki állítólag csak azért szeretné a koronát fejére tenni, mert módfelett restelli, hogy kopasz. Ebből adódik, hogy engem az egész revü untatott, mert nálunk családi hagyomány, hogy unjuk a Habsburgokat. Viszont ez a Seebohm-fiú mondott egy akkora hülyeséget, amit nem hagyhatok szó nélkül. Azt állította, ez az erkölcsi-szellemi fejletlenke, hogy a szudétanémetek kitelepítése az emberi jogok ellen elkövetett bűn volt, Csehszlovákia 1945-ben „annektálta” a határvidéket és a kitelepítetteknek egyrészt joguk van „hazájukra", másrészt a kitelepítésért járó „kártérítésre". Túlságosan komplikált ez az elmélet, le kell egyszerűsíteni. Van nekem egy kertes házam. Mellettem lakik egy szomszédom. A szomszédom elhívja külföldi rokonait, betör a telkemre, megöli a feleségemet, gyermekeimet, lerombolja a házamat, engem pedig fogságra vet és nyomorékra ver. Közben a barátaim segítségemre sietnek, kiűzik a szomszéd külföldi rokonait és ekkor én a szomszédot kidobom a telkemről. Ezek után eltelik húsz esztendő és a szomszéd „engem" vádol bűncselekménnyel, „tőlem" követel kártérítést és azt állítja, hogy neki „joga van" az én kertemhez és ami a múltat illeti: „ipi-apacs, nem ér a neve"! Tudomásom szerint a Német Szövetségi Köztársaságban is vannak elmegyógyintézetek — hát miért nem kezelik ezt a Seebohm-ot?! P. Gy.
