Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-01-20 / 3. szám
Ä repülő emberrel Borandovban találkoztam. Éppen útra készült. Két világhírű rendező foglalatoskodott vele: a csehszlovákiai Martin Fric, és a francia Max Ophüls ma már ugyancsak nagynevű fia, és természetesen az egész stáb, amely éppen ezekben a napokban fejezte be nyugatnémet—francia—olasz koprodukcióban készülő, de Prágában forgatott művét, a népszerű „Till Eulenspiegel" legújabb színes, széles vásznú filmváltozatát. Mint köztudomású, a kalandokban részt vállaló, népszerű hős legutóbbi feltámadása a korán elhunyt Gerard Philipe és az elsősorban dokumentaristaként ismert Joris Ivens nevéhez fűződik. A film bejárta a világot. Sikerén felbuzdulva, francia producerek 53 részes televíziós filmsorozatot forgattak az Eulenspiegel-mese epidzódjaiból, s miután ez is jelentős sikert aratott, elhatározták, hogy kereken egy évtizedes szünet után, ismét filmre viszik Till mester derűs kalandjait. Sokáig keresték a kalandok színhelyét, végül is a teljesség igényének valóra váltása érdekében úgy határoztak, hogy a barandovi stúdió hatalmas szabad térségein építik meg Eulenspiegel városát. így került azután Till mester mesebeli városa a „Limonádé Joe" vadnyugati A REPÜLŐ díszleteinek közvetlen szomszédságába. Hát igen, Barandov a csodák városa, itt a világrészeket, sőt a világokat, csak lépések választják el egymástól. De a nagy csodák mögött kisebb csodák sora húzódik. Ezek egyike most a repülő ember. Akik ismerik a De Coster összegyűjtötte Eulenspiegel-történeteket, azok tudják, hogy miután Till túlesett nevezetes jégkalandján az őt üldöző huszár- és az őt váró alabárdos-századdal — miután ügyes csellel sikerült felbuktatnia valamennyi huszárlovat, s egy málhásládán szánkózva kikerült, illetve elsöpört minden ráleső alabárdost — az üldözők az éjszaka leple alatt körülveszik búvóhelyét, egy falusi kovács házát és hajnalban arra ébred, hogy, ha csoda nem történik, — vége van. így azután lázas tempóban kezd valami fegyver után kutatni, de fegyver helyett csak két hatalmas, vörös sertéshólyagot talál. Ez adja az ötletet a meneküléshez. A kovács fújtatójával léggömbbé tölti fel a hólyagokat, köteleket erősít rá és feloson velük a háztetőre. Előbb óvatosan felereszti a ballonokat, majd, amikor a zsoldosok rátörik a ház kapuját, az elképedt emberek szeme láttára a magasba emelkedik s'a szelek szárnyán elsodródik más, még izgalmasabb kalandok felé. A téli délelőttön, amikor éppen sárrá olvadt a vastag hótakaró, s a felhők mögött bágyadt derűvel pislákolt a nap, — vastag kabátokban, s magas szárú csizmákban topogtak az operatőrök, asszisztensek, világosítók és kellékesek a díszletváros udvarán, hogy felvegyék a nagy kalandot, Till repülését. Till vékony trikóruhát viselt. Fele, hosszában sárga, másik fele tűzpiros volt, lábán fekete harisnya, fekete cipő, s fején a ruha anyagából sárga-piros, fülét is védő sapka, derekán vastag fehér öv, kezében fehér kesztyű. — Ha egy filmhős — ráadásul olyan ügyes, mint Till — repülni indul — mondja Martin Fric — legyen mindig tiszta, nett és elegáns ... A hólyagballonokat ezúttal tűzpiros nylongömbök helyettesítik, a fújtatót meg gyorsan dolgozó sűrített levegős palackok. A két tűzpiros léggömbre ráerősítik Till-mestert, s hátul az övéhez erősített, igen erős fehér nylonkötéllel igyekeznek őt helyes irányban tartani. Megkezdődik a próbarepülés. Till, testét lazán eleresztve, lebben a magasba, s a ballonok játékszereként ide-oda dülöngél, inog a szélben ... Azután kígyóinak a reflektorok, beállnak a pisla neonfényt erősíteni igyekvő, úgynevezett „blendék", az alumínium-tükrök, és elhangzik a vezényszó: Felvétel I Betartják a csapót, s Martin Frlő intésére forogni kezd a kamera. Ugyanebben a pillanatban megjelenik a házak felett a két léggömb, szinte felugranak a magasba, s feltűnik a háztetőn Till Eulenspiegel. Lent a zsoldosok éppen betörik a ház ajtaját, és nagy kiáltásokkal Till után vetik magukat — Till pedig ezalatt méltóságteljesen a levegőbe emelkedik és száll, száll egyre magasabbra ... Martin Fric hangja harson: Hozzák vissza a repülő embert! De a repülő ember megmakacsolja magát. Ráül a játékos szelek szárnyára, amelyek egyre magasabbra szeretnék emelni, s a lenti, hét emberből álló, segítőcsoport nem tud megbirkózni a szelekkel. Bár húzzák-húzzák a köteleket, az ember a levegőben marad. Erre azután egyikük beszalad az egyik díszletházba, légpuskát hoz, és megcélozza a léggömböket. Lélegzet-visszafojtva figyelek. Gyors egymásutánban két lövés. A két piros gömb hangosan durran a magasban — a sárga-piros ruhás repülő ember pedig sebesen zuhanni kezd lefelé. Felkiáltok. A repülő ember ebben a pillanatban a földre csapódik és szótlanul elterül. Futni kezdek felé. Köröskörül harsány nevetés. Till Eulenspiegel, a repülő ember, ezúttal bábu volt csupán Irta és fényképezte: Fenyves György Szerelem — ALBÉRLETBEN (3) Gondoltál-e már arra, hogy mi az erősebb: vérünk lobogó vágya, testünk gyönyört követelő igénye — vagy az ész hűvös, mérlegelő hatalma? Gondoltál-e már arra, hogy az idealista filozófusok, régi költők szerint előbb volt a szív és csak később lett az agy, hogy a szív hangjait felfogja? Gondoltál-e már arra, hogyan lesz egy lányból, egy asszonyéletre, anyaságra szánt emberből, meddőségre kényszerített „harmadik" — titokban öleit szerető? A lány huszonkét éves volt, a férfi harmincnyolc. Néhány apró, futó flört volt a lány életében, testét féltve őrizte, hogy átadhassa valakinek, aki a férje lesz, érintetlenségére úgy vigyázott, mint gondos sáfár a kincsére, hogy elszámolhasson vele, amikor a nász óhajtott és félt óráján egy férfi vallatja testét. Ebben a szellemben nevelték. Es a belénk nevelt nézeteket még akkor is nagyon nehéz levetni, ha néha bilincsnek érezzük. Huszonkét éves volt, amikor a férfi keresztezte az útját. A bemutatkozás pillanatában már érezte, hogy ez a férfi a végzete ... és azután? Azután jött az ostrom. A céltudatos, a gyakorlott férfi ostroma. Szavak, amelyek simogattak és gyötörtek, finom, lágy simogatások, amelyek órák múlva édes-tüzes kínként égették, halkan elsuttogott mondatok, a férfivágy ősidőktől fogva ismert, szinte már kottázható dallama. Igen — feleségnek kérte a férfi — csak egy kis várakozási időt kért, mert előbb lakást akar, meg berendezést, meg egy fokkal feljebb akart jutni a fizetési létrán, hogy majd több pénzt vihessen haza az „otthonba", a „fészekbe ..." „Kettőjük fészkébe." ... és egy délután felzendült a forte . . . lázas szavak verték a tudatát, őrjöngő csókok kábították, sóhajok morzsolták fel az ellenállást és úgy tárult a férfi mohó vágya elé, ahogy pünkösdi rózsák kelyhe fogadja az áldott napfény aranyesőjét. Hat hosszú hónapon át tartott az önfeledt boldogság. Még az sem tűnt fel a lánynak, hogy a férfi csak estefelé jött hozzá egy-két órára, hogy soha egyetlen éjszakát sem töltött nála. . . szerelmes volt . . . halálosan, bolondul, agyával, szívével, érzékeivel.. . . . . aztán megtudta az igazat: a férfinek felesége és “égy gyermeke van! Gondoltál-e néha a szerelmi maratóni futókra? Rohannak, futnak a cél felé, nem látnak és nem hallannak, szemük már homályos a megerőltetéstől, tüdejük zihál, szívük már alig bírja a megterhelést . . . aztán a cél előtt megtudják, hogy ők még el sem indultak, amikor valaki már elérte az első helyet. Jól vigyázz — ne érts félre! Nem a kalandvágyó kis pillangókra, a nemi őrjöngőkre gondolok, hanem a lányra, aki egy férfinak adja a szívét, a lelkét, hitét, gondolatát, aki bízik, aki szerelmes és akit mindezért a férfi hideg, józan számítással egy ízléstelen kalandba sodor. Persze a megoldás látszólag nagyon egyszerű: kidobni a férfit, szakítani kíméletlenül. Nem szabad vállalni a „harmadik" szerepét, mert az erkölcstelen, a harmadik mindig „romlott nőszemély", akinek neve helyett csak egy jelzőt szoktak emlegetni a tisztesség és erkölcs koszorús bajnokai. A lány szakítson? Ez a parancs! Vonuljon vissza! Hogy kihasználták, becsapták, megalázták, kifosztották, elégették a hitét? Az nem számít! A férfit, a csábítót, a fosztogatót nem lehet büntetni, mert annak „felesége és négy gyermeke" van és különben is hová jutnánk, ha egy ilyen „kis félrelépésért" büntetés járna, ha az ilyen élemedett Don Juánok nevét nyilvánosságra hoznánk, ha felpofoznák, vagy szemenköpnék őket?! Gondoltok-e néha arra, hogy a lány, a hazugságokkal elhódított, vad férfiostrommal asszonnyá ölelt lány mindezek ellenére szereti a férfit! Gondoltok-e arra, hogy mit érezhet egy ilyen lány, amikor megtudja, hogy a férfi minden szava hazugság volt, hogy ő csak „harmadik" lehet? Vajon mire gondol az első percekben? A Duna mindent elnyelő és mindent feledtető hullámaira? Talán az altatóra, vagy az ötödik emeletről lezuhanó test látványaira? . . . vagy letörlik könnyeit, és néhány nap múlva már egy másik férfi előtt nyitja ki óvatosan kis szobája ajtaját! ? Ki tette azzá, amivé lett?! Péterfi Gyula
