Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-04-14 / 15. szám
Blasco Ibánez WÚ ш Л öreg Tófol és a kislány sza- II у kadatlan robotban élt; kert- Н/ jiik rabszolgát voltak. Mint két fa, mint két növény ezen a darab földön — akkora, mint egy zsebkendő, mondták a szomszédok —, amelyen fáradságos munkával keresték a kenyerüket. Mint a giliszták, mindtg a barázdában turkáltak, és a vézna kislány Is úgy dolgozott, akár egy napszámos. Lelenckének hívták, mert a Tófol bácsi elhunyt felesége, hogy gyermekkel vigasztalja meddőségét, a lelencházból vette ki. Ebben a kertecskében lett tizenhét éves, de tizenegynek látszott: sovány testét még jobban elcsúfította előreugró, keskeny, hegyes válla, mely behorpasztotta a mellét és felpúposltotta a hátát. Csúnya volt. A szomszédasszonyokat és a piád kofákat folytonos és kellemetlen köhécselésével nyugtalanította. De mindnyájan szerették. Micsoda dolgos teremtési Már órákkal napkelte előtt kint volt a kertben, reszketett, fagyoskodott, epret szedett vagy virágot metszett. Legelsőnek érkezett Valendába, és ö foglalta el először helyét á piacon; éjszakánként ha öntözni kellett, serényen marokra fogta a kapát, és szoknyáját felgyűrve segített Tófol bácsinak megnyttni a gátat, hogy kiszökjön a csatorna vörös vize, amelyet elégedetten habzsolt magába a szomjas és szikkadt föld. Azokon a napokon pedig, amikor árut szállítottak Madridba, mint az őrült rohangált a kertben, kifosztotta a virágágyakat, nyalábszámra hordta a szegfűt és a rózsát a szállítók kosaraiba. Minden erejükre szükség volt. hogy megéljenek ebből a kis földből. Mindig sanyargatniuk kellett, ráncba szedni, mint a csökönyös állatot, melynek ostor kell. Egy tágas kert egyik parcelláját művelték, haldan a barátoké volt a kert, de a forradalom fölosztotta. A terpeszkedő város bázözöne elnyeléssel fenyegette a kertet, és Tófol bácsi, noha folyton szapulta földecské*ét, reszketett, ha arra aondolt. hoay a kapzsiság meakísérti a gazdát, és eladta a kertet házhelynek. A vére van benne; hatvan év munkáin. Minden tenyérnyi földet megművelt. és bár a kert ktcst volt, a közepéről nem látszott a kerítés; eltakarta a fák és a növények kusza szövevénye; naspolyafák és magnóliák, szegfű vlrágáayak. rózsabokrok, a aolgotavlrág és jázmin sűrű kúszónövényzete; mtnd hasznos dolgok, pénzt hoznak a házhoz, a sok bolond várost jó pénzt ad érte. Az öreg nem törődött kertle szépségével, csak a mennyiségre adott. A m Kéveszámra szerette volna kaszálni a virágot, mint a füvet; egész szekeret megrakni finom gyümölccsel. A kapzsi telhetetlen öregnek ez a kívánsága gyötörte a szegény Lelenckét, akt, ha elfogta a köhögés, alig pihent egy pillanatig, márts csőstül kapta a szitkot, vagy mint durva figyelmeztetést — göröngyöt a hátába. A szomszédos kertekben tiltakoztak az asszonyok. Megöli azt a lányt! Egyre lobban köhög. Am az öreg mindig ugyanazt váíaszolta. Meg kell fogni a dolog végét: a gazda Jánosnapkor meg karácsonykor nem ismer se Istent se embert, ha az árendáról van szó. A lány csak megszokásból köhög; hisz megvan a kenyere, meg az a kis rizse; néha még csemegét Is kap, például hagymás véreshurkát; vasárnap elengedi szórakozni, elküldi a misére, mint valami úri hölgyet, és még egy éve sincs, hogy három pesetát adott neki szoknyára. Különben ts 0 az apja. Tófol bácsi, mint minden latin paraszt, úgy értelmezte az apaságot, miként a régi rómaiak: élet-halál urának érezte magát a gyermek felett, de szereteteket a lelkűk legmélyén őrzik, csak összeráncolt szemöldökkel vagy alkalomadtán bottal juttatják kifejezésre. A szegény Lelencke nem panaszkodott. Benne ts égett a vágy. hogy sokat dolgozzék, hogy soha el ne vegyék tőlük ezt a darab földet, amelynek ösvényein méa látni vélte annak az öreg kertésznének foltos szoknyáját, akit anyjának hívott, ha arcán érezte kérges keze slmogatását. Itt van minden, ami kedves neki a víláaon: a fák, amelyek gyermekkorától fogva ismerik őt. és a virágok. amelyek fölkeltették ártatlan elméjében az anyaság homályos képzetét. A lányai voltak, a gyermekkora játékbabát, és minden regael elfogta a csodálat a bimbóikból festő út virágok láttán, aprólékosan megfigyelte növekedésüket, kezdettől fogva, mikor méa félénken szorították össze szirmaikat. mintha szégyellnének előbúint. eaészen addig, míg hirtelen merészséggel szét nem pattantak, mint szín- és illatbombák. A kert végnélkült szimfóniát dúdolt fülébe, s a színek harmóniáia a fák susogásával és az Iszapos ebihalaktól nyüzsgő csatorna egyhangú csobogásával keveredett; a csatorna ott csörgedezett, mint a csermely a sűrűben. A rekkenő forróság óráiban, amikor az öreg pihent, Lelencke Ide-oda kószált a kertben, csodálta az évszak tiszteletére díszbe öltözött családjának szépségeit. Milyen gyönyörű tavaszI Isten alighanem otthagyta a helyét, és közelebb került a földhöz. A fehér selymes liliomok kissé aléltan emelgették fejecskéjüket, mint a báliruhás kisasszonyok, akiket képeken gyakran megcsodált szegény Lelencke; a húsos színű kaméliák langyos meztelenségre, hanyagul fekvő szép nőkre emlékeztettek, akik selymes bőrük titkait mutogatják; a violák kacérkodtak, elbújtak a levelek között és illatukkal adtak életjelt magukról; a százszorszépek sápadt aranygombként díszelegtek; a szegfűk, mint vörös sipkák forradalmi lavinája, elborították a virágágyakat, és megostromolták az ösvényeket; fent magnóliák himbálták fehér hajtásukat, mint elefántcsont színű füstölőt, mely kellemesebb tömjénszagot áraszt, mint a templomi; az árvácskák — álnok kísértetek — kidugták zöldjük közül lila bársony sapkájukat, és szakállas arcocskájukat ftntorgatták, mintha így szólnának a leányhoz: — Lelencke, kicsi Lelencke... eltikkadunk. Az isten szerelméreI Adj egy kis vizeit Igen, ezt mondták: ő hallotta, nem is a fülével, hanem a szemével fogta fel, és bár csontját sajogtak a fáradságtól, a csatornához szaladt, megtöltötte a kannát, és megöntözte ezeket a kis nebulókat, akik hálálkodva köszöntötték a hideg zuhany alatt. Ha a virágok szárát vágta, keze sokszor reszketett. Szerette volna, ha mindig ittmaradnak, amíg csak el nem hervadnak; de kellett a pénz, s hogy legyen, teli kosarakat kellett Madridba küldeniük. Irigyelte a virágokat, amiért elutaznak. Madridi... Milyen is lehet az? Káprázatos várost látott, pompás mesebeli palotákat, csillogó porcelánszalonokat, ezer színben csillogó tükröket, az 6 virágaival díszelgő gyönyörű hölgyeket; képzelete annyira elragadta, hogy azt hitte, már látta mindezt, valamikor régen, talán még születése előtt. Ott, Madridban él az úrft, a gazdáék fia, akivel gyermekkorában sokat játszott, s akt elöl a múlt nyáron, amikor az délceg ifjúként megjelent a kertben, szégyenkezve elmenekült. Csintalan emlékekl Elvörösödött, amikor azokra az Órákra gondolt, amelyeket együtt töltöttek gyermekkorunkban az árokparton, és ö Hamupipőke történetét hallgatta, a megvetett leányét, aki-ELSŐ TALÁLKOZÁS Gyanakszom, hogy mindenkinek az életében akad egynéhány olyan „első találkozás“, amelyet nem tud, vagy talán nem is akar elfelejteni. Nos, ilyenforma ez is, amikor először találkoztam Vele. Minivel! Frissiben elmondom, nehogy mégiscsak elfelejtsem. Mini, ne legyen félreértés, nem azonos a Mininek becézett Herminnel, akit bűn volna igazi, komoly nevével illetni, hiszen olyan karcsú kislány. Még kevésbé azonos egy szintén karcsú — minarettel, pedig mindenesetre hasonlóság van köztük, az hogy szintén nem élőlény. Mindössze csak — szoknya. Mini-szoknya a nemzetközi szóhasználat szerint. Különös ismertetőjele: annyira rövid, hogy nem is tudni, honnét kapta a nevét. A minimumtól-e, vagy kissé csapongóbb logikával: onnét, hogy egészen közel esik a nullához és a mínuszhoz. És itt beismerem hibámat: kissé blöff kifejezés, hogy „közel esik“, hiszen aligha lehet esése ily apró öltözékdarabkának. Ne tessék csodálkozni, régente is volt meglepő rövidség ezen a ruha-területen. Aki, mint jómagam, illetlenül régóta van forgalomban, annak csak a zsebe lehet üres, a feje nem. Sőt annyira csordultig van emlékkel, hogy alkalomadtán elő is buggyan egyik-másik. Például az, hogy 1920-ban tévedésből született meg Pesten a térden ujjnyival felül befejeződő szoknya divatja. Tévedésből, mert valami francia képes újságban látták meg néhányan és prompt leutánozták. Hisz akkoriban nem volt közkincs a nyelvtanulás, Így azt hitték, ez a legújabb párizsi sikk. Pedig a szöveg azt magyarázta el, hogy ilyen takaros és takarékos ruhát hord néhány kiskokott, amint a Place Pigalle és környéke éjszakai forgatagában „kacéran prédájára vár“, ahogy szavakba öntötte egy operett apacs-száma. Annyira elterjedt aztán ez a divat, hogy egy idős hölgy „nemes felháborodásában“ társadalmi akciót akart szervezni ellene, de nem talált hívekre, így egymaga akarta megállítani a világ folvását: az utcán jól összeszidta a legrövidebb szoknvájúakat. A legrövidebben közölte e véleményét, de olyan szavakkal, amelyek mindegyike nagyobb szemérmetlenség volt a szoknya és, egyéb ruhadarabok teljes mellőzésénél. De elárulom, nemcsak idős nénike, hanem középkorú férfi is háborodott fel akkoriban. Mellettem ült a villamoson. A szemközti pádon egyszerre ürült meg mindkét hely. Ügy látszik, erre várt egy menyecske. Nem tudom, hol állt addig, de bizonyos, hogy úgy zuhant le a padra, mint aki hosszabb nekifutással fokozta az ugrás lendületét. A pad fájdalmasan nyikordult, a menyecske boldogan szuszogott, de bájai a két helyen sem akartak megférni egymással. Elég magas azonban a magas ég: ha vízszintesen nem boldogult a két comb, hát az egyik magasan feltornyosult a másikra, amely mozdulat nem remélt távlatokat nyitott meg látáslehetőségeink előtt. A boldog szuszogást ordítás harsogta túl: szomszédom lamentált, hogy ebédelni igyekezett haza, de elment az étvágya három hétre. Talán hasonló esete volt egy távoli köztársaság elnökének, hogy aztán sommásan intézte el a minit: újsághír szerint televízióban publikálta, hogy betiltotta. Sőt rendőrség fogja ellenőrizni, térden alul émek-e a szoknyák. Ha jól tudom, mindenütt felszámolták már az arab nők arcának eltakarását. Egybevetve most ezzel a térdeltakaráskampánnyal, attól félek ennek is a statisztika az oka. Megbízható adatok lehetnek rá, hogy több a gyönyörű arc, mint a gyönyörű térd. Első pillantásra meghökkentő ez az arány, hisz többnyire egy arcot és két térdet visel mindenki (ne beszéljünk most arról, hogy az az egy arc is lehet merőben más és más, aszerint, kivel, mikor, miért, milyen körülmények közt néz szembe), Megtaláltam azonban a nyitját. A kozmetika egyelőre inkább arcokra pazarolja művészetét és bűvészeiét, térd-vonalon tán nem mutatkozik anynyi fantázia. Lehet, hogy senkit sem érdekel, de a teljességre törekedve ide kell iktatnom az én szerény és nem mérvadó véleményemet is. A műbírálat szemszögéből nézve akár a fügefalevelet is otthon felejthetné, akit ebben az esetben is csak a szép iránti ájtatos meghatottsággal tudna csodálni mindenki, beleértve a prüdéria megszállottját éppúgy, mint a pornográfia bálványozóját. De hát ilyesmi csak elvben lehetséges, a gyakorlatban viszont némelyik testalkat azt juttatja eszünkbe, volt valami ráció abban is, hogy a krinolin söpörte a földet. Mindez a történelmi, külpolitikai és tudományos keveredésű szószaporitás azt az emberbaráti célt szolgálta, hogy kellő tapintattal készítse elő az olvasót annak az én első találkozásomnak a meghallgatására. Azt is megígérem, hogy távol tartom magamat az izgalomkeltő dramaturgiai fogások igénybevételétől, hisz többektől hallottam már, hogy krimiolvasás közben a tüzes végével dugták szájukba a cigarettát A találkozás úgy zajlott le, hogy valóban zaj ébresztett fel ebéd utáni szendergésemből. Az előszoba csengője képében jelentkezett a végzet. Rohantam ajtót nyitni. Lehajoltam a kulccsal bíbelődni, és még akkor sem tudtam visszaemelni a helyére az álmosságtól nehéz fejemet, amikor már nyitottam az ajtót. így aztán nem nézhettem az érkezőnek az arcába, hanem csak olyan tájaira, amelyek alacso-
