Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-03-03 / 9. szám
to IU D Z ш CL CL < ... Most mondd meg, mi értelme van annak, hogy sebészeti kiselőadással untassalak? Dobálózzak latin szavakkal, hogy azt képzeljed: az újdonsült doktor úrnak máris fejébe szállt a gőz? ... Inkább magadról mesélj, hiszen hét éve nem láttalak. Az érettségi bankettről Is úgy eltűntél, mint a kámfor. Csak annyit tudtam meg rólad, hogy a műszakin tanulsz. Semmi többet. Most végre látlak, teljes életnagyságodban ... Persze! Sejthettem volna öregem, hogy semmit sem segít rajtad a diploma. Ugyanolyan önfejű vagy, mint régen, a IV/A-banl... Mit akarsz? Mit rágod a májamat? Én a srácokról szeretnék hallani, Lapátról, Fülesről, meg a kis Makiról, te pedig folyton az első operációmmal nyaggatsz . . . Nézd, az már olyan régen volt. Két éve. Talán nem is emlékszem rá ... Nem nagyképűsködöml Tényleg régen volt. Gyújts rál... Beszélni sem érdemes róla. Csak egy vakbél volt. Közönséges és egyszerű appendicitis. Tudod te, hogy mit jelent manapság a sebésznek lecsípni azt azt a kis vacak nyúlványt az ember hasában? Semmit. Nullát! Itt minden dobás hatos. A prof hat perc alatt szokott végezni vele. Két vicc között. Az egész hamarabb megy, mint egy hőmérőzés. Akkor már az egész környék „doktorkámnak" titulált, — az újságárus nénitől a házmesterig — de a bemutatkozáskor még nem mertem a nevem elé mormolni azt a bűvös szót, Délutánonként az utcára vittem — megsétáltatni — orvosi táskámat, s csak azért evett a méreg, mert messziről lerítt róla, hogy milyen új, milyen ropogós . .. A kórház sebészeti osztályán dolgoztam. Az egyetem küldött ki gyakorlatra. A betegek doktor úrnak szólítottak, az orvosok kis bikficnek néztek! Talán azért, mert a műtőt magam is egy kicsit úgy tekintettem, mint valami szentélyt, s még feszengtem a fehér köpeny alatt. . . Tudod, amíg az ember nem érzi, hogy szilárd a talaj a lába alatt, addig ne várja, hogy mások komolyan vegyék! W1ESLAW BRUDZINSKI A léggömbárus — Mondd, nem untatlak? ... Jó, folytatom ... Egyik este én maradtam benn ügyeletesnek. Csendes éjszakának ígérkezett. Az orvosok mind hazamentek, csak Pista — a másik gyakorló orvos — horkolt a pamlagon. Én nem tudtam aludni. Olvastam. Fülledt, kora nyári éjszaka volt, sejtelmes mennydörgések elmosódó zajától terhes. Hirtelen, rajtaütésszerűen kinyílt az ajtó. Mária, a mindig puhaléptű nővérke surrant be rajta, s a világ legtermészetesebb hangján mondta: — A mentők behoztak egy lányt. Azt mondják: appendicitis . . . Azonnal operálni kell . . . Elhallgatott, s egy kicsit félrefordította a fejét, úgy figyelte kaján képpel: hogyan fogadom a hírt? Egy pillanatra megdermedtem. Elérkezett az, amit olyan régen vártam ... Pedig nem először szaladt végig rajtam ez az áramütésszerű érzés. Ugyanígy kezdtem hozzá a néma viaskodáshoz akkor is, amikor abban a vidéki bányászvárosban mentőztem, s eqy szülő asszonyhoz hívtak. Kórházba vinni már nem lehetett. A mentőkocsiból felvittem a lakásba egyetemi, szülészeti tankönyvemet, fellapoztam, s pontról pontra megelevenedtek a betűk. Kisfiú lett! — Gyújts rá!... Hol is tartottam?... A dermedtség egy másodperc múlva felengedett. A nővérkét már higgadt fejjel utasítottam. Megvártam, amíg becsukódik mögötte az ajtó, s aztán nekiestem az alvó Pistának. Egyedül nem operálhatok . . . Segíteni kell I Először csak morgott álmában, hogy minek zargatam, de amikor megértette kétségbeesett szavaimat, akkorát ugrott, mintha kígyó csípte volna meg. Érdekes! Azóta sokszor elgondolkoztam rajta, hogy miért nem hívtunk fel telefonon egy közelben lakó orvost? Eszünkbe sem jutott ez az egyszerű megoldás. Talán úgy éreztük: nem szabad elszalasztanunk az alkalmat, most leszünk csak igazán orvosok .. . Éjfél után egy óra lehetett, amikor hozzákezdtünk. Behozták a lányt. Sápadt volt és szőke. Ezt a vöröses szőke színt nem tudják kikeverni a fodrászok. Vértelen arca még fehérebbnek tűnt a műtőlámpa fényénél. Pistára néztem. Mondani akartam neki valamit, de egy hatalmas csattanás elnyomta a hangomat. Eleredt az eső. Az utcákon végigvert a zápor nedves ujja . . . Tudod, soha nem voltam szentimentális lélek, de akkor valami fojtogatni kezdte a torkomat... Verte a zápor az aszfaltot, megnyílt az ég ... Én beleváqtam a rózsásan remegő élő húsba, s valami hallatlan nyugalom ömlött végig ereimen. Élet és eső. Eső és élet. Azután éreztem, hogy verejtékcseppek ülnek meg a homlokomon. Pistára pillantottam, eqy villanásra találkozott a tekintetünk. Odakint döraött és villám- 11ott, idebent hangtalanul folyt a küzdelem. Úgy tűnt laz egész, mint egy film operáció-jelenete . . . 1 Negyven percig tartott: örökkévalóságnak tűnt. JAmikor levetettem magamról a fehér páncélt, a lábam felmondta a szolgálatot. Megkapaszkodtam egy székben. A város felett csend ült. Ha a tócsák nem verik vissza az utca képét: álomnak tűnik az előbbi lidérces_ látomás. Újra nyílt az ajtó. Mária nővérke óvatoskodott be raita, s arcáról sugárzott az elismerés. Életemben először megkérdezte tőlem:- Doktor úr! Ne főzzek eqy jó erős feketét? . . . Persze, a többi operációra nem emlékszem ilyen pontosan, csak a leqkomplikóltabbakra. De az első.. . Nagy szó az, komám I... Az első ember, akinek visszaadtam az életét, az egészségét. A lány? . . . Már férjhez ment. Van egy kéthónapos kisfia. Akarod látni a fényképét? A papa ugyanis én vagyok. SOMOS AGNES „Léggömböt tessék, parancsol a hölgy léggömböt? Kéket ajánlanék...“ Htszen olyan szép aranyszöke haja van — Klementina haja éppen így göndörödött, mikor először mentünk együtt a bálba. Nagy pelyhekben hullott a hó, mesebelinek tűnt a város. Minden olyan volt, mint az álom, a hó, az utca, a bál, s az, hogy Klementina szeret... a fejem szédült a bortól és a kerlngötól... Klementina kezében éppen Ilyen kék léggömb volt és aranyhala minden lépésnél könnyedén a homlokomhoz ért. Яду, kettő, három ... egy, kettő, három ... Milyen gyönyörű ts a léggömb, ez a színes golyó, amit egy darab gumiból és a leheletünkből teremtettünkl Eltettem a fiókba a szalaggal átkötött levelekkel és a hervadt rózsacsokorral együtt. „Léggömböt tessék, parancsol egy szép léggömböt a kisasszony? A zöldet ajánlanám ..." A kisasszonynak olyan titokzatos, zöld szeme van. Csodálatos tüzecskék égnek benne. Éppen olyanok, mint Klementináéban, amikor már második éve Ismertük egymást és elmentünk a bálba. Ugyanilyen léggömböt vettem neki, talán még szebbet. Mennyi odaadás volt akkor a tekintetében. Es ígéret. Azt a léggömböt Is eltettem emlékül a fiókba. Az ember már gyermekkorától, léggömb után vágyik. Könnyűre és csillogóra, amely a gyenge szélben felfelé száll. De egy'k léggömb. mint az már lenn< szokott —- felszáll, a másik a földre ereszkedik, vagy elváltán már a kézben... BummI és oda az élet. Bocsánat, a léagömb ... ..Léagömböt parancsol a kisasszony? Legjobb lesz a rózsaszín — a kisasszonynak olyan szép rózsaszín ruhácskája van ...“ habár Ilyen alakon m'nden ruha szép. Klementinának Is Ilyen ruhácskála volt. amikor húshagyó kedden érte mentem. Máig sem tudom elfelejteni, milyen ktváaása volt. „Mtért pirult úqy el?" kérdezte. „Talán csak nem haragszik rám?" Istenem, talán úgy látszik? Nagy. rózsaszín léagömböt vettem neki. Azt Is eltettem a fiókba. A kék és a zöld mellé. A levelekhez. Meg a száraz rózsákhoz. Bocsánat abba kell hagynom. Ott jön nz a vén Klementina. Ellenőrzi a pénztárt. Nagyszabású ünneplés Március nyolcadika a NyÉKEDLI (Nyél nélküli késeket elosztó, daraboló és leltározó vállalat) dolgozói számára minden évben alkalmat ad arra, hogy tan új elét adják a nők iránt érzett megbecsülésüknek. Ebben az évben akkora tanújelét adtuk, hogy még mindig zúg a fejem tőle. Mi férfiak már az ünnepet megelőző napokon felfüggesztettünk minden munkát és csak az ünnepléssel kapcsolatos kérdésekkel foglalkoztunk. Ez ugyan többletmunkát jelentett a nőknek, akik kénytelenek voltak minket is helyettesíteni, viszont helyes hozzáállással mindent vállaltak, mert tudatában voltak, hogy mindez értük történik. Néhány rövid értekezleten rögzítettük a programot és ennek megfelelően Gizi néni (a takarítónő) már március 7-én, a műszak befejezése után, feldíszítette az üzemi étkezdét. Moholyos néni (a küldönc) bevásárolt és hazacipelte a nyersanyagot, bort, tömény italokat stb. Krampfencsák néni (a kapuőr) az ünnep napján kezdett működni, hét óra helyett már négy órakor bent volt és arcán az ünnepelt boldog mosolyával készítette hajnaltól késő délutánig a szendvicseket, rendezte az asztalokat. Bogolya néni (a telefonos) reggel öt órakor hat unokájával, három menyével és két sógornőjével kiment az erdőbe hóvirágot szedni és ízléses csokrocskákkal jelent meg az ebédlőben, ami nagy izgalmat okozott nekünk, férfiaknak, mert nem tudtuk, mi van a virággal. A diri meg is mondta Bogolya néninek, nagyobb lelkesedéssel kell foglalkozni e fontos nappal, politikailag is jelentős ünneppel. Munkaidő után mindnyájan az étterembe vonultunk és lelkes tapssal kö-MEGOLDÁS Két évi ismeretség után rájött, hogy már nem szereti a Nőt. Szakítani akart vele. Csakhogy már voltak közös ismerőseik, nagymamáik egymásénak látták őket, igyekeztek lakást szerezni és néha az esküvőről beszéltek. Későn ment el a megbeszélt találkákra, vagy kibeszélte magát, hogy nem ér rá, nem vette fel a telefont és azt mondta, nincs ideje. De az ügyes és tettrekész asszony mindenre rájött idővel. Felkereste otthon és a munkahelyén, úton és szórakozás közben és így csakhamar kiderült, hogy hazug és képmutató. Magyarázott és kibeszélte magát, de végül is ő volt az erkölcsileg vesztes. Panaszkodni kezdett, hogy beteg, s hogy gyönge. De a Nő megértő volt, elment hozzá, ápolni. Nem mozdult mellőle, úgy hogy inkább meggyógyult. Elhanyagolta magát, nem borotválkozott és piszkosan járt. Még jobban törődött vele, a régi ingeit kimosta, s újakat vásárolt neki. Máshova akart költözni, de a Nő elintézte neki a cserét és ő maga rendezte el a bútorokat az új lakásban. Várt rá, ha túlórázott, a munkahelyére vitte neki az uzsonnát, hogy meg ne éhezzen. Ha nem akart enni, vele együtt böjtölt. Beköttette a telefont is, hogy állandó kapcsolatban lehessen vele. A férfi végül megpróbált durva lenni. Húzódozott, megsértődött minden kicsiségért, veszekedett és nem beszélt. De a Nő megbocsátott neki és tűrt, mint egy mártír. Lehetetlen helyzeteket teremtett, sokszor férfibüszkeségét kockáztatta, hogy a nő maga hagyja el. Alkalmazkodó volt, mint egy anya és semmi sem választhatta el tőle. Egyszer a kávéházban táncoltak egész este, amikor észrevette, hogy a nő kék szoknyája alól egy ujjnyira kilóg az alsószoknya csipkéje. A ruhatárban figyelmeztette. „És te hagytad, hogy egész est? így járjak? Nem szégyelled magad, te... te!" és a nő örökre otthagyta. Bohumil Karas
