Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1967-02-24 / 8. szám
„Ha későn, ha csonkán, ha senkinek, írjadI“ ARANY JÁNOS 1817. március 2 - 1882. október 22. VANNAK NEVEK, amelyeket magyar ember csak fedetlen fővel ejthet ki és e nevek egyike: Arany János. A nagyszalontai kálvinista földművelők tizedik gyermeke nem üstökösként robbant a magyar szellemtörténet világába, mint Petőfi Sándor, nem kavart forró vihart, mint Ady Endre, nem fáklyaként lobogott, hanem fehér izzással világította meg a magyar költészet, a magyar nyelv jövő évszázadok felé vezető útját. A pápista magyar világban a kálvinizmus szembenállást, „népi vallást" jelentett. A feudális Magyarországon földműves ember tizedik gyermekének lenni egyenlő volt a nyomorsággal, a reménytelenséggel, a kiszolgáltatottsággal. Aki ilyen körülmények között kezdte életét, arra göröngyös, tövises út várt, annak Arany Jánosnak, zseninek, kellett lennie ahhoz, hogy megalkossa halhatatlan életművét, hogy az „úri lócsiszárok" világában a szellemi ranglétra legfelsőbb fokára kerülhessen. Ez az indulás: predesztináció, törvényszerű elkötelezettség volt, ezért lett Arany János a szó legtisztább, legnemesebb értelmében népies. 1817. március 2-án érkezett meg az új élet a nagyszalontai Aranyportára. Két év múlt el a Waterlooi csata óta, Németország és Ausztria az édeskés biedermeier stílusnak hódolt, Goya valahol Spanyolországban „A háború borzalmai" című rézkarcsorozatán dolgozott, Pétervárott Montferrand megkezdte az Izsák székesegyház építését . . . talán megremegtek a nagyszalontai füzek, talán erősebben dobbant az eke fölé görnyedő szántóvetők szíve . . . költő született! Áldott legyen a nagyszalontai tanító régen porrá lett keze, amely először írta le a gyermek-Arany okulására az ábécé első betűjét. Életének lexikális adatai ismertek. Tanulás, rendkívül szűkös viszonyok között Nagyszalontán, majd Debrecenben, utána a vándorszínészet keserű kenyere, majd a gyalogolás Mára marosszigetről Nagyszalontára. Segédjegyző és segédtanító, anyja meghal, apja megvakul. De az országban közben új szellemi áramlatok ostromolják a bárgyú maradiság, a császári zsarnokság bástyáit. A reformkorszak lelkesedése ihleti Arany János első művét „Az elveszett alkotmány" című hexameteres komikus eposzt. Kegyetlen realitással mutatja be a megyei „Űri világ" eltorzulásait, a lángelméjű kálvinista paraszt tévedhetetlen biztonságával rajzolván meg embereket, eseményeket és viszonyokat. De ez még csak a debreceni Csokonai-hagyomány folytatása; a halhatatlanság felé vezető út első igazi és nagyszerűségében örökéletű alkotása a népies-nemzeti költészet leghatalmasabb műve: a Toldi. Meseként — gyönyörű meseként — olvastuk, mert nem tudtuk, hogy valójában- két tragédia sommázása: a magyar nép és Magyarország sok évszázados drámája. Mert Toldi Miklós, az erős a dolgos, a becsületes magyar nép, amely szánt, vet és arat, hogy az udvarnál dőzsölő urai zavartalanul élhessék here-életüket. De Toldi Miklós ugyanakkor az egész ország, amely ereje tudatában nem alázkodik, nem lesz koronás vérebek szolgája és ezért mellőzés, megvetés, gúny és üldözés a sorsa. A gyermekkorban végzett mezei munkára, a diákévek nyomorára, saját osztálya, népe rengeteg keserűségére emlékezvén, a Toldival riasztott és láttatott. A reformkorszak vetése megérett és következett az 1848-as véres aratás. A nagyszerű példa visszhangtalanul maradt Európában. Két gyengeelméjű uralkodó fogott öszsze, hogy letiporja a zsarnokság ellen harcoló hősöket és a magyar vérrel ragasztgassák össze recsegőropogó, omladozó trónusaikat. Az „üstökös" ragyogott, szikrázott, gyújtott, majd kihunyt a segesvári csatatéren. A nagyszalontai parasztgyerek nem vetett lángot — csak izzott, de ez az izzás soha nem vesztett hőfokából, tisztaságából. A szabadságharc alatt Vas Gerebennel szerkesztette a „Nép barátja" című, a parasztság számára készülő kormánylapot és amikor a túlerő legyőzte az igazságot, kenyér nélkül maradt. Gesztre került a Tisza-családhoz nevelőnek, majd 1851-ben tanárként a nagykőrösi református gimnáziumba. De népe, fajtája ellenségeiről soha nem feledkezett meg. „Rachel" balladája a fájdalom! kiáltása, „Szondi két apródja" nemzetsiratás, „A nagyidai cigányok" keserű humora mögött lehetetlen nem látni a költő könnyes, fájdalomtól kínzott arcát. És amikor a gőgös koronás győztes, Habsburg Ferenc József körutat tett a bilincsekben vergődő országban, a „Walesi bárdok" dalolva mentek a halálba. Mérhetetlen tudását ma is csodálva értékeljük. Népies volt — saját szaval szerint —: „oka hajlam, ismerése saját erőmnek, s talán némi princípium is", de tudta, hogy ez nem jelenthet lokális elzárkózottságot, hogy ez nem lehet lírai program és tartalom. „Az igazi Arany-kép egyik legfontosabb mozzanata az európai kultúra" mondja tanulmányában Szerb Antal. És kell-e erre jobb és több bizonyíték, mint a Shakespeare és Arisztofanész-fordítások? Tudta, hogy a kultúra hatalmas, egész világot átszelő folyam, medre befogadja a nemzeti kultúrákat, hogy gazdagabbá, szebbé legyen az ember szellemtörténete, tudta, hogy a nemzeti kultúra nem lehet ejzárt tó, amely előbb, vagy utóbb egyszínűvé, langyos tócsává változik. De emellett azt is tudta, hogy a nemzeti kultúrát nem pufogó jelszavak erősítik és táplálják, hanem a nyelv védelme, ismerete, fejlesztése. Ismét Szerb Antalt idézem, aki azt mondta, hogy „Arany János és a magyar nyelv, valahogy ugyanazt jelentik".' A magyar nyelv költői lehetőségeit senki nem tudta úgy feltárni és felhasználni, mint Arany János. Juliska lánya halála csak növelte melankóliáját. A „Tamburás öreg úr" szakított a törtetők, a külsőségekben élők, a meghunyászkodottak társadalmával. Osztálya sorsáról hallgatni kényszerül, de a Margitsziget tölgyfái alatt is a falut idézi, a gyermekévek emlékei érezhetők a kapcsos könyvbe írt versekben, mert örök szerelme a búzatermő föld, a paraszt verejtékével öntözött rög. A „kálvinista földműves tizedik gyermeke" hű maradt a néphez, hű maradt a szántóvető ősök hagyományához és „barázda helyett szántván sorokat", volt a magyar nyelv gondos kertésze, népe sorsának halhatatlan tolmácsolója, nemes eszmék buzdítója és egy végtelenül tiszta humanista élet örökké világító példája. Születése százötvenedik évfordulóját ünnepeljük. Ne csak a nevét mondjuk ki, hanem olvassuk el műveit, idézzük fel emlékét... fedetlen fővel! PÉTERFI GYULA Ezerkilencszázharmincnyolc február hetedikén halt meg Weidmann néni. Nem szívesen tette, ami bizonyítéka annak, hogy az életigemlésnek semmi köze a korhoz vagy az ember testi kondíciójához, mert Waldmann néni nyolcvanhat éves volt, amikor egy évi keserves kínlódás utáin rákos megbetegedésébe belepusztult. Élniakarását azzal magyarázta, hogy „szeretné még megtudni, mi lesz a világból“. Ez a kíváncsiság azokban az időkben jogos és indokolt volt, de az „Örökkévaló“ — akihez Waldmann néni nyolcvan évig egyetlen napon sem mulasztott el fohászkodni, volt olyein kegyes és ezt a kívánságát nem teljesítette, ö tudta, miért! Waldmann néni tehát meghalt és eltemették nagy tisztességben, ahogy ez neki kijárt, és csak nagy férfiak koporsója körül tolonghatott volna több tisztelő, mint amennyien jelenlétükkel enyhíteni igyekeznek a kiterjedt és tiszteletreméltó hátramaradottak fájdalmát. A temetésen felsorolták az elhunyt „érdemeit“. — Tizenkét fiat szült és négy leányt. Adott belőlük — annak idején — királynak, hazának, csúnya járvány is ragadott el közülük, de még Így is tíz élő ivadék állja körül a nyitott sírt, hogy elbúcsúzzon a „legjobb anyától“, aki negyvenhárom évi özvegység terhét viszi magával becsülettel az örökkévalóságba. Azonkívül — mondta a gyászbeszéd — jó feleség volt és kötelességtudó hon— Hagydl Majd én kártalanítalak készpénzben. Miklós hagyta. Nehéz napokat élt át akkoriban (nemrégen árverezték kilencven kilogramm ezüstjét) így a készpénzmegváltásba készséggel beleegyezett. A gyertyatartók után az ezüstporral bevont, kézzel kovácsolt vas virágállványt vette szemügyre Laurácska ... — Ezt én ajándékoztam ezelőtt húsz évvel mamának, tehát ez — tulajdonképpen — az enyém. — És a testvérekhez fordult beleegyezésért. A szomorú gyülekezet újra összenézett, mint tette ezt olyan gyakran, mióta Laurácska a családba került, de mint huszonnégy éven keresztül soha... úgy most sem mertek vele szembekerülni. Ezen felbuzdulva tehát Laura még magához vette a selyem kabátot — amit két évvel ezelőtt csináltatott a húsvéti ünnepekre a megboldogult — az új fekete kézitáskát, amivel nyolcvanötödik születésnapjára lepte meg az öregasszonyt valamelyik unokája, a vadonatúj fekete antilop kesztyűket, mit régen őrzött, de sohasem viselt szegényke és azt a különös ötvözetű antik aranymelltűt is, amivel rojtos fehérselyem kendőjét tűzögette össze mellén a nagy ünnepeken, ájtatos imádkozásba feledkezve. ~TJaurácska azután görcsös zokogásba tört ki. Laura szereplése után pillanatokig dermedt mozdulatlanságba meredt maga éjé mindenki. De, miután a történteken már változtatni nem lehetett, belenyugodtak a DÁVID TERÉZ (9 ф & & ^ leány. Mint előbbi, híven megosztotta társával dolgos huszonhét esztendő gondját, örömét, de mint az utóbbi is meg tudott alkudni helyzetével. A szónoklat gyönyörű volt. Szem nem maradt szárazon, és a jelenvoltak mind azzal az érzéssel mentek haza, hogy a „boldogult“ szépen élt, és szépen halt meg. A temetés után a hozzátartozók fogadták a szívből jövő részvétlátogatásokat, ugyancsak szívből megköszönték azokat, közben pedig időjárásról, üzletről, politikáról, miegymásról beszélgettek .. .1 A szegény megboldogultról ekkor már egyre kevesebb szó esett. A gyászoló testvérek azután elkezdtek ... osztozkodnil Waldmann néni után nem maradt dús örökség, de maradt, amint már tudjuk, tíz élő gyermek, hét meny, két vő, huszonhét unoka, három dédunoka és bizonytalan számú testvér, sógor, unokatestvér, akik még igényt tartottak kis megemlékezésre a szeretve tisztelt nagyasszony után. A legidősebb fiú felesége, Laurácska, nyitotta meg az osztozkodás szomorú aktusát. Előlépett, fehér batisztkendőjét jobb kezével megilletődve ajkához szorította, míg baljával magához ölelt két darab sárga fényű, három ágú kínai ezüst gyertyatartót. — „Ez jó lesz Marikának — szipogta, ha férjhez megy egyszer ... Emlékeztet mindig boldogult nagymamájára.“ Azután meghatottan belefújta orrát a jobb kezében gyűrődő fehér batisztkendőjébe ... A kilenc gyermek összenézett, mindnyájan tudták, hogy az ezüst gyertyatartókat, — vagyonának legértékesebb darabjait, Waldmann néni utolsó óráiban kedvencére, Miklósra hagyományozta. Jakab is tudta ezt, Laurácska férje, ezért okosan, mindent megelőzve, félrevonta öccsét és odasúgta neki sors kifürkészhetetlenségének ismételt tanújelébe. A további azután már gyorsan ment. Fanny, akinek tulajdonképpen szerzett jogai is voltak a hagyaték körül, miután mint legfiatalabb gyermek férjhezmenetele előtt évekig élt közös háztartásban az elhunyttal — magához vette azokat a holmikat, melyeket — mint megjegyezte — házasságkötés előtt (ezerkílencszázhuszonháromban) használat céljából az öregnél hagyott. A kávés, étkező és befőttes készletek maradványait, az alpaka evőeszközöket (az ezüstöt már nászajándékul vitte el), a jobb karban levő ágy- és asztalneműeket, a nagy plüsszőnyeget a szoba közepéről és a szekrény tetejéről a kézzel festett díszes majolika vázát. Gina, a legidősebb lány, megelégedett ezek után a Waldmann néni alig hordott télikabátjával és egy-egy aprósággal a gyereket részére. (Ginának hat gyereke volt.) Azonkívül néhány jobb fazékkal, melyekről nem pattogott még le a zománc és a fülel sem voltak lecsorbulva. Eliz, a Zoltán felesége, a képeket szedegette le a falról. (Régi olajnyomatokat, kézzel hímzett értéktelen gobelineket.) Ilona, a Lajos neje magához vett két ruhát a jobbakból, Rózsika is kapott egyet — a Gáspár hitvese. — Még Szerénkének — a Jenő élettársának — már csak egy fekete foszladozó cslpkesál jutott. Jakab összecsomagolta az Imakönyveket, és Gáspár magához vette a vekkert. A többi jelenlevőt az ócska fényképalbumból egy-egy fotográfiával elégítették ki. Ami pedig még ezentúl is maradt, azt türelmes önfeláldozásáért és önfeláldozó türelméért, amivel éveken keresztül ápolta és kiszolgálta az öregasszonyt, a belátó testvérek egyhangúlag korban a harmadszülöttnek, a Jakab és Gtna után
