Nő, 1967 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1967-02-17 / 7. szám

Vidéki Kiskéri sikerek A lévai járás legkisebb szövetkezete a kiskéri. Dolgos asszonyok lakják ezt a falut. 1966 elején elhatározták, hogy a gazdasági eredmények jobbak lesznek az elő­zőeknél. A tavaszi, nyári és őszi munkákat időben vé­gezték el. December elején jelentették, hogy a marhahúst 118,6 százalékra, a sertéshúst 102,1 százalékra, a ba­romfihúst 114,3 százalékra, a tejet 111,6 százalékra teljesítették. Lám a kis szövetkezetben is gazdag és elégedett tagok dolgoznak. B. J. Dicséret illeti őket Л szetei asszonyok a múlt évben is dicséretre méltóan dolgoztak. Nyugodtan dolgozhattak, mert kicsinyeikről az óvodában gondoskodtak. Ebben az Ipoly menti kis községben eddig nagyon hiányzott a kultúrház, valamint az önkiszolgáló élelmiszerbolt. Mindkettőt nemrég adták át ünnepélyes keretek között. Ennek érdekében a nő­bizottság is sokat tett. A legnagyobb munkák ideje alatt is minden házból jött egy brigádos, aki segített az épít­kezésnél. Az új kultúrházat e télen alaposan kihasznál­juk majd, nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek is. os Van még becsület! Egy hideg novemberi délután bent ültem Szepsi egyet­len falatozójában, közel a pulthoz és autóbuszra várva nézegettem a vásárlókat. Egy 25 év körüli fiatalasszony törökmézet és zsemlét vásárolt öt korona értékben. Láttam, hogy 50 koronás­sal fizet. Amikor az elárusító lány visszaadott a pénz­ből, véletlenül az ötven koronást is visszadta. A fiatal­­asszony eltette a pénzt és elment. Gondolkoztam, vajon jól láttam-e? Már éppen szólni akartam, amikor az ajtó­ban újra megjelent az előbbi vevő. — Maga rosszul adott vissza a pénzből. A másik üzletben vettem észre a tévedést. Tessék, visszahoztam az ötven koronát. Nekem szinte kő esett le a szívemről. Vannak még becsületes asszonyok! . . . Ezúton köszönöm én is az ismeretlen fiatalasszonynak, hogy többre tartotta becsü­letét, mint a pénzt Teadélután nyugdíjasoknak Farkas Péterné, Aj A csatai HNB mellett működő nőbizottság tagjai a közelmúltban idős édesanyákat, ismerősöket, munkában megtört néniket hívtak össze teadélutánra. Édességek és tea mellett elszórakoztak, elbeszélgettek a régi idők­ről. Öröm volt hallgatni ezt az élénk tereferél, hiszen tele volt őszinteséggel, elégedettséggel. A nőbizottság tagjai ígérték, hogy gyakrabban rendez­nek majd ilyen összejöveteleket, mert ilyen vendégség­ben újra kitárulnak a szívek, felelevenednek a régi em­lékek. Belányi János Segítenek a vietnami népnek Nemes cselekedet vért adni egy másik embernek, aki erre rászorul, mert élete forog kockán. Járásunk több községében azzal fejezik ki szolidaritásukat a vietnami nép iránt, hogy önkéntesen jelentkeznek a körzeti orvos rendelőjében véradásra. Egy hónap leforgása alatt 114 véradó 39 liter vért ajándékozott, amelynek az értéke meghaladta a 15 000 koronát. Legtöbbet a nagyölvedi nők és férfiak adtak. Itt élen jártak az orvosok és peda­gógusok — őket követték a falu többi lakosai is. A vöröskeresztes szervezet mindent elkövet, hogy ezután is folytatódjék a véradás. Képünkön a szikincei véradók csoportja. J. B. Remehetnék a kulisszák mögé? — kérdez­tem. — Kivételesen igen, — hallom a választ, és máris a kabátom után nyúlok, de megtudom, hogy nincs rá szükség, mert kellemes meleg van mindenütt. VégigmegyUnk a folyósén, egy „Idegeneknek tilos a bemenet!“ feliratú ajtén óvatosan benyi­tunk, amikor figyelmeztető szavakat hallok: — Vigyázat, három lépcső van lefelél — Egy, kettő, három, megállók. Sötét van, nem iátok semmit. — Mindjárt megszokja a szeme a sötétet, — hallom kísérőm hangját, — villanyt nem gyújtha­tunk, mert folyik az előadás. Kicsit várok, majd kinyitom a szemem, amely éppen egy csomó, fejjel felakasztott emberkére esik. Ebben a pillanatban hozzám ugrik egy tel­jesen fekete alak, se a fejét, se a nyakát nem látom, és kedvesen felszólít, hogy fogjam meg a kezét, majd tovább vezet. Elindulunk. Mintha tojásokon lépkednénk, meg se merek szólalni. Hirtelen hangos nevetést és kiabálást hallok: — Ha, ha, ha, te akarsz engem megölni? Ak­kor előbb keltél volna fel, fiam. A bátoritó szavak hangjára, a fekete idegentől vezetve megyünk a hangok irányába, a szivem a torkomban érzem, szólni nem merek, nehogy meghallja a közönség. Egy nyitott ajtón keresz­tül világosság szűrődik felénk, a színpad kulisz­­szái mellett állunk. Kísérőm elengedi a kezem, egy mozdulattal leveszi a fekete csuklyát a fejé­ről és mosolyogva kérdi, hogy már Iátok-e? — Köszönöm elég, a harmadik sárkányt kérem újra, — hallom a rendező hangját. A színpadon a legújabb bábjáték, a „Popolvár“ főpróbája fo­lyik. A krimi-szerű Ismerkedés után, megszokva a sötétséget, először is visszasétálok megtekinteni a felakasztott alakokat. így már egészen más­képpen festenek. Az előadás bábu-szereplői vár­nak itt egy hosszú fogason a színrelépés pilla­natára. A valódi színészek fekete bársonyruhá­ban, vállig-érő csuklyában, kesztyűben ölelik ma­gukhoz művészetük megtestesítőit, a szép, színes ruhákba öltöztetett bábukat. A színpad sötétségébe egy reflektor fénysáv­­ja világit, ennek fényében mozgatják a színészek bábuikat. Ők láthatatlanná válnak a háttérben, amelyhez még hozzásegíti őket fekete öltözetük. A fekete-fehér technikával készült előadások a modern bábjáték-művészethez tartoznak. Itt a színészek hangját előre feljátszott magnetofon­szalag helyettesíti, mert a csuklya alatt nem le­het beszélni. Ez megnehezíti munkájukat, mert a mozdulatokat a hanggal egy időben kell végez­niük. A főpróba szünetében alkalmam nyílt a 18 tagú szinészcsoport közül legalább kettővel, a csoport legrégibb tagjaival, Kornosová — Szabó Terézzel és BISfák Annával elbeszélgetni. — ötéves lehettem, amikor először voltam Iiubomlr Feldek: Botafogö Ián KákoS: a Bndká £ik és Dubkáéik báb játék egyik jelenete ebben az épületben. Akkor a szüleim jártak ide, az akkori munkásotthonba, és mivel nem volt kire hagyjanak, engem is magukkal hoztak. Sok­szor szavaltam is, és igy kezdődött színészi pá­lyám, — meséli Szabó Teréz. Azután elvégezte a bratislavai Művészeti Főiskola színészi szakát és a üllinai színházhoz szerződött drámai színész­nőnek, ahonnan átjött az akkor alakult bábszín­házhoz. A bábjátékban találta meg élete értelmét. Három szigorú kritikus áll mellette fiai személyé­ben. BISt'ák Anna mint műkedvelő bábvezető került a bratislavai Bábszínházhoz, ahol annak megala­kulása óta dolgozik. Kérdésemre, hogy van-e gyermeke, mosolyogva válaszolja, hogy a nézőtér összes gyermeke az övé, nekik játszik, értük él, és nagyon szereti őket. Eddig talán vagy negyven darabban játszott. A „Popolvárba“-n az elátko­zott táltost vezeti. Csengetnek. — Folytatjuk, — hallatszik Chlebik Ján ven­dégrendező hangja, amely véget vet rövid beszél­getésünknek. Még mielőtt ismét sötét lenne, át­megyek a bábukészítők műhelyébe. A konyha nagyságú műhely Kveta ftihová és Lujza Berecová birodalma. A falakat Bohdan z ш ш ш I Ш I Z N m Hamar esteledett. Tömött, szürke felhők gyülekeztek az égbolton. Mindnyájan tudták, ebből havazás lesz. Mondták is egymás között: nemsokára kiszakad az angyalka dunnája!.. . S igy is lett. Mire befejezték a fejést, már nagy pelyhekben hullott a hó.- Akkor is ilyen hóesés volt. Előadás után alig tudtunk hazamenni. Még bősz­­szankodtam is, hogy minek mentem el, ül­hettem volna otthon a melegben. Nem is az az egy munkaegység — inkább a kíváncsiság vonzott. Nem tudtam elkép­zelni, mit mondhatnak a fejésről, takar­mányozásról olyat, amit mi még nem tu­dunk?! Milyen naiv is voltam akkor!... Azt hittem, ha az ember gyermekkorától fogva azt csinálja, ismeri minden forté­lyát. Dehogyis I Sosem tudtam volna meg mi az a mirigyszövet, kötőszövet, fehérjék, szárazanyagok — ha nem jártam volna rendszeresen a téli iskolázásokra — idézi emlékeit Szalma Erzsébet. Hét évvel ezelőtt bizony még minden­hogyan volt. Az embereket csak „kötél­lel" lehetett elvinni az előadásokra. S mi volt a legjobb „kötél"? A pénz! Egyetlen dolog, ami érdekelte őket. Ezt akkor még meg lehetett érteni. Sehol nagyobb szük­ség nem volt a pénzre, mint ebben a fa­luban. Mert itt csak a föld tartotta el az embereket. Ha termett: volt, ha nem: nél­külöztek. A tipikus, hosszú falusi házak­ban három, öt család lakott. Földes, ned­ves lakásokban éltek az emberek. Tíz év­vel ezelőtt csak a papnak és a tanítónak s volt padlózva a szobája. Építkezésre kel­lett tehát a pénz. A szövetkezet fizetett. Egy előadás — egy munkaegység. Vagy ha úgy tetszik, tizenhat korona. S az em­berek jöttek. Aztán akarva — nem akar­va sok mindent megtanultak. A negyedik évben már nem kellett fi­zetni. Anélkül is jöttek. Amit megtanul­tak, alkalmazták munkahelyükön. Az ered­ménye nemsokára megmutatkozott. Több lett a termelés — emelkedett a munka­egység értéke. Előbb két koronával, az­tán hárommal — s ma már a harmincket­tőnél tartanak. Mert a nagyölvediek tudnak dolgozni. A lakosság legnagyobb része kisgazda volt. Maguknak dolgoztak akkor is — mint most. Csakhogy „akkor" nem ter­mett úgy a föld. Ma már hektáronként átlagosan is megadja a hatszáz mázsa cukorrépát. De Berek Erzsébet, Macsadi Orsolya hétszázon felül termelt egy hek­táron. Ki merné velük felvenni a ver­senyt? . . . A lejönök egymás nyomába lépve ha­ladtak a gazdasági udvaron keresztül. Lábuk nyomán, szabálytalan egyenes hú­zódott a tejszinü hóban. Itt-ott megcsúsz­tak. A nedves betonút csalóka — könnyen el lehet rajta esni. De még igy is jobb mint enélkül. Ősszel már nem kellett a sarat gyúr­niuk — minden istállóhoz betonjárdán jut­hattak el. A környéken ezt sokan irigyel­ték tőlük. Pedig az utakat mindegyik sző-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom