Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-12-23 / 50-51. szám

ORDÓDY KATALIN и ш Csöngettek. Hallotta, amint nővére papucsban is lábujjhegyen az ajtóhoz osont, aztán Klári hangjára ismert. — Julika itthon van? — Tessék, ide a konyhába — sut­togta nővére — és előre engedte őket. Julinak egy pillanatra elakadt a lé­­lekzete, mikor a küszöbön megpillan­totta a két lányt, mert Klári mellett feltűnt Irén is. Mintha azokból a színes külföldi divatlapokból vágták volna ki őket, amelyekben annyit böngésztek. A szempillájukon, kabátjuk gallérjának prémjén még nem olvadtak el a hó­­pelyhek; amint rónevettek az ajtóból szép fogsoruk, szinte bevilágította a konyhát. — Miért kell itt suttogni? — kérdez­te Klári. — A sógorom — magyarázta Julis­ka, mialatt aggódva nézett a szoba­ajtó felé — éjszakás volt, és még alszik. — 6, a Dzsonni — nevetett Klári —, talán le Is harapná az orrunkat, ha fölébresztenénk? A lányok mór néhányszor találkoztak a sógorával, és ő valósággal meg­rettent, mikor a komoly Janit Klári le­dzsonnizta. Várta, mikor szakad le a plafon, de megrökönyödésére Jani mo­solygott és olyan előzékenyen viselke­dett, amit szótlansága, darabos termé­szete után ítélve fel sem tételezett volna. — Tudod miért jöttünk? — fogta hangját halkabbra Irén. — Majd megmondjátok — vonta fel vállát Juliska. — Itt vannak a fiúk. Csakhogy még egy barátjukat is magukkal hozták. Este csörögni megyünk, de hát ötösben semmiképpen se jön ki a lépés. Velünk kell jönnöd Juli, már csak baráti szí­vességből is, no, meg te tudsz is vala­mit németül. Neked sem fog ártani különben, ha német szakos létedre egy este gyakorlód magad a társalgásban, Hirtelenében nem is tudta, mit felel­jen. Még sohasem volt csörögni a más­fél év alatt, amióta itt van. Csak kuk­sol a konyhában, tanul, hangosabban még szólni sem szokott. Néha moziba ment Toncsiékkal, vagy sétálni vasárnap délután. Mikor tavaly összetalálkozott a falujukbeli Antival, aki mór ötödéves medikus volt, megörültek egymásnak. Vele volt néhányszor színházban, egy majálison, meg öt órai teákon táncol­tak is, de már régen nem jelentkezett, biztosan sok a tanulni valója. Vagy akadt más lány, aki jobban érdekli. Egy ideig bántotta a gondolat, de már túl van rajta. Most Toncsira nézett, mit szól ő. v Hát csak menj, mondták nővére sze­mei. Mintha egyenesen biztatták volna: szórakozz, amíg fiatal, független vagy, most van itt az ideje. Látod, rám már csak a gond és a kötelesség vár. Le­het, hogy nem egészen ezt mondták a szemek, de ezt olvasta ki belőlük. Szí­vében örömmel hajlott az új élmények­kel kecsegtető meghívásra. — Mennék szívesen, de tudjátok, hogy nincs olyan ruhám ... — Ugyan, Julika — a lányok szinte egyszerre kiáltottak fel — természetes, hogy majd kölcsönzünk valamitl Este hatra légy nálunk az intriben. — De biztosan! — tette hozzá Klári, aztán már csak az illatuk maradt a konyhában. Eleinte nem szerette, ha meglátogat­ták, mert kínos volt, hogy az ételszaqú konyhában lakik, ahol a cső fölött füstös a fal, s fekhelye a hepehupás, színehagyott terítővei leborított dívány. De sógora minden fillért a foqához vert, szövetkezeti lakásra spóroltak. Méq szép tőle, hoqy átengedi neki a konyhát és nem kér semmi bért érte, pedig néha éjfélekig éqeti a villanyt. A lányok akkor szoktak rá, mikor segített kidolgozni Irén évfolyammunká­­iát. Sikerült is méa az utolsó pillanat­ban beadniok. különben Irén búcsút mondhatott volna a főiskolának. Pénzt is kínált neki érte, de a fene eave meg, nem volt képe elfogadni, pediq de iól iött volna. Toncsi meg azt mondta: No, Juliska, nem viszed sokra, ha egész életedben ilyen buta ma­radsz. Délután már ötkor ott ült a lánvok internótusi szobájában, Irén szűk feke­te szoknyája és fehér fekete flltterrel díszített pulóvere volt rajta. Lehunyt szemű fejét hátrahajtotta, hogy Klári könnyebben húzhassa végig a tust a szemhéján. A harmadik ágyon végig­dőlő szobatárs egy könyvbe mélyedve almát rágcsált s csak egy-egy megvető pillantást mért rájuk néha vastag szem­üvege mögül. A tükörbe nézve, Julika bármennyire is szokatlannak találta az új frizurát, kikészített szemét, érezte, hogy nem fest rosszul. Egy másodpercig még azon is eltűnődött, hogyha Anti így látná ... Csak mikor a télikabát már rajta volt, fintorította el az orrát Klári. Pilla­natnyi gondolkodás után az ágyon he­verő szemüveges, kancsal lányhoz for­dult. Magdi, kölcsönözhetnéd a fekete félbundádat. — Négy csomag Smart — volt a la­­konikus válasz. — Harpagonl — horkant fel Klári és táskájából odahajított egy csomag cigarettát. — A többivel jövök. Künn hullott a hó, de nem volt hi­deg; lábuk nyoma nedves, fekete fol­tokban rajzolódott ki az aszfalton. Nem kellett sokat gyalogolniok, a második saroknál bécsi jelzésű Renault várt rájuk. — Frédiéket már felvittem — fogad­ta őket egy harminc körüli fiatalember, aki csak Kürtként mutatkozott be. Ez egy kicsit feszélyezte Julit, de igyeke­zett könnyed és elfogulatlan lenni. — Hová megyünk? — érdeklődött, miközben beült a kocsiba. — A várba — felelte Kurt és udva­riasan plédet borított a lányok selyem­­harisnyás térdére. — Bízd csak magad a fiúkra — ne­vetett Irén — ők már tudják, hová vigyenek bennünket, hogy jól mulas­sunk. Juli még sosem beszélt Irénékkel a „fiúkról”, csak elejtett szavaikból tudta, hogy időnként fel szokták keresni őket COLETTE _ Műhelytitkok A darázs a ribizlilekvárt ette le a süteményről. Módszeres és falánk sietséggel szorgoskodott, fejjel lefelé, odaragadt lábakkal, félig belebújva egy rózsaszínű, áttetsző falu barlangocskába. Csodálkoz­tam, hogy nem hízik a szemem láttára, hogy nem duzzad kerekre, mint valami pók... S csak nem jött a barátnőm, az én torkos barátnőm, aki oly szívesen jár hozzám uzsonnázni, mert én dédelget­tem az ő kis bolondériáit, mert meghallgattam a fecsegését és mert soha nem vagyok vele egy véle­ményen ... Ha más barátnőinél pletykálnak rólam, ő elhall­gat, sőt még az is megesik, hogy felkiált: „Gyere­kek! Colette talán hóbortos, az lehet, de igazán nem olyan komisz, mint mondják!" Szóval szeret. Ahogy nézem őt, valami szánakozó és csúfon­­dáros örömet érzek, ami tulajdonképpen a barátság egy fajtája. Szőkébb, elegánsabb, fehérebb bőrű, jobban ondolált nő nincs a világon I Hajának, már mint igazi hajának színe kényeskedve tétovázik az ezüst és az arany között, úgy, hogy Svédországból kellett meghozatni egy hatéves kislány bodros fürt­jeit, mikor barátnőmnek kedve támadt a mai kalap­divat miatt elengedhetetlen „huncutkákra". Arcbőrét nehogy sárgásnak hasson e ritka csillogású korona alatt, rózsaszínű púderrel élénkíti az én barátnőm, festékkel sötétített szempillái élénk, borostyánszinű tekintetre borulnak, kicsit talán barna is a tekintete, amely oly hízelkedőn, oly kérlően pihen meg a hízelkedő, kérlelő férfiszemeken. Hát ilyen az én barátnőm, s mindent megmond­tam, amit csak tudok róla. „Elfelejtette" — gondoltam magamban türelme­sen. A darázs meg vagy elaludt, vagy gutaütést kapott: fejjel lefelé, egyre mélyebben süppedt a gyönyörbarlangba ... Már már ismét felnyitottam könyvem, mikor parányit szólt a csengő s barátnőm megjelent. Egyetlen perdüléssel lába köré csavarta hosszú szoknyáját s máris mellettem ült — nap­ernyője a térdén keresztben — színésznők, próba­kisasszonyok, már-már artistanők látványos mozdu­lata ez, mely neki mindig oly ragyogóan sikerül. — Ilyenkor szokás uzsonnára jönni? Mit művelt mostanáig? Semmit, édesem! De érdekes maga! Nyugod­tan él a kutyája, a cicája meg a könyvei között és azt képzeli, hogy Lelong próba nélkül csinálja nekem azokat az isteni ruhákat?l — Jó.., jó ... egyék szépen és hallgasson ... Ez? Ez nem utálatos, ez darázs. Képzelje, ő maga ásta ki ezt a kis barlangotl A szemem láttára evett ennyitI Huszonöt perc alatti — Es maga nézte? Jaj, azért maga olyan rémes egy teremtési Nem, köszönöm, nem vagyok éhes. Nem, teát sem kérek. — Csöngessek pirításért? — Nekem még azt sem ... Mondom, nem vagyok éhes. Maga máshol uzsonnázott, maga kis gonoszt Istenbizony nemi Jaj, úgy odavagyok, nem is tu­dom, mi van velem .., Csodálkozva néztem barátnőm arcába, melyet valahogy még nem is különítettem ei bolondos ka­lapjától, ettől a szétnyílt tollbokrétával ékített, nap­ernyő nagyságú, óriásnőnek való kalaptól, ettől a tűzijáték meg versailles-i vízi ünnepély kalaptól, mely barátnőm kis tejét váltig roskasztotta volna ama bizonyos svédszőke huncutkák nélkül... A ró­zsásra púderezett arcból, az élénk és festett ajakból s a merev szempillákból valahogy most is összeállt a jól ismert, friss arcocska, mégis úgy tetszett, hogy a kendőzés alatt valami megváltozott, kialudt, nincs jelen. S a szeme alján, ahol kevésbé takar a púder, a kékes árnyék még friss könnyek gyöngyház­ragyogását őrzi... Hirtelen úgy megkapott ez a kendőzött bánat, ez a derék-kislány bánat, hogy gyöngéd mozdulattal önkéntelenül átfogtam barátnőm vállát, pedig ilyes­mi köztünk nemigen fordult elő. Egy perccel később már sirt és szeme sarkát — de csak belülről — egy kis szalvéta csücskével törölgette. Szerényen sirt, csak arra vigyázott, hogy könnye foltot ne ejtsen krepdesin ruháján, hogy el ne mázolja a festést az arcán; gondosan és tisztán sirt a kendőzés e kis vértanúja ... — Nem tudnék segíteni valamiben? Nemet intett, remegve sóhajtott, felém nyújtotta csészéjét s én töltöttem neki a hűlő teából. — Köszönöm — rebegte — nagyon kedves. Ké­rem bocsásson meg, olyan Ideges vagyok. — Szegény kicsikém... Nem akar elmondani valamit? — Jaj dehogyis nemi De hát nincs itt semmi rejtély. Már nem szeret. Vagy úgy ... A szeretője I Erre nem gondoltam. Szeretője? Neki? Mikor? Hol és ki? Ez az eszményi próbababa délutánonként levetkőzik egy szerető kedvéért? Fura képzetek keltek — sőt feküdtek — bennem, s hogy elhessentsem őket, felkiáltottam: — Már nem szereti magát? LehetetlenI — De még mennyire, hogy lehetséges... Bor­zasztó jelenet volt.., (Kinyitotta arany tükröcskéjét, bepúderezte magát, megnedvesített ujjhegyét végig­húzta szempilláján.) Borzasztó jelenet volt, teg-I Féltékeny? ö és féltékeny? Annak nagyon is örül néki Utálatos ... Olyanokat vág a fejemhez ... Pedig nem is tehetek rólal Duzzogott, ál lát gallérjára szegte: — ítéljen ma­ga! Olyan édes fiú, s fél év alatt egy árva szó sem esett köztünk, egyetlen összezördülés, ennyi sémi... Néha ideges volt, de hát ő művész.., — A .,. művészi — Festő, édesem, és milyen tehetséges festői Nagyon meglepődnék, ha megmondanám a nevét. Van rólam vagy húsz krétarajza, kalapban, kalap nélkül, valamennyi ruhában... És micsoda lebegő könnyedség, micsoda báj... Tűzbe jön, a kozmetika már kissé lazult rajta, finom orrocskája cimpáján könnyek nyoma, s ki­tágult hajszálerek rózsállanak ... Szempilláiról el­tűnt a fekete festék, ajkáról a kármin ... A tökéletes és nevetséges kalap meg a hamis fürtöcskék alatt most fedeztem fel első ízben a nőt: nem különöseb­ben szép, nem is csúnya, talán jelentéktelen, de megható, szomorú és őszinte ... — És... mi történt? — kérdezem végre. — Hogy mi történt? Hát semmi! Igazán semmi, édesemI Tegnap olyan különös képpel fogadott... mint egy orvos ... és akkor egyszerre csak kedves lett: „Vedd le a kalapod, cicáml" — mondta. — „Velem maradsz vacsorára, jó? ... Az egész éle­tünkre, ha akarok!" Éppen ez a kalap volt rajtam, és tudja, ezt olyan rettenetes nehéz levenni meg föltenni... Tudni nem tudom, de meggyőződéssel bólintok. — Egy kicsit kérettem magam, ű makacskodott, végre engedtem és kezdtem kiszedni a tűket és az egyik huncutka beleakadt a kalap csatjába, ebbe, latja ... Nem számit, hiszen van nekem saját hajam, ő aztán csak tudhatja, igaz? Mégis ő pirult el, még el is fordult. Én meg visszatettem a huncutkát, sem­mi az egész, aztán a nyakába borultam, megcsókol­tam, s fülébe súgtam, hogy térjem a dieppe-i vitor­lás versenyen van és hogy... hiszen érti... 6 nem szólt semmit, aztán egyszerre csak eldobta a ciga­rettáját és akkor kitört. Miket mondottI De miket! — Hihetetlen dolgokat mondott, édesem I Az ele­jén még fékezte magát, és akkor egyszerre csak járkálni kezdett... „Nagyon örülök, kedvesem, ha magával tölthetem az éjszakát (a szemtelen), de

Next

/
Oldalképek
Tartalom