Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-30 / 39. szám
DICSÉRTESSÉK Öregember ül az udvaron. Tarkababot bont. Szakajtóba potyognak a szemek, a fonott kosárba hull zizzenve a száraz hüvely. De az is megesik, hogy a szakajtó mellett gurulni kezd a nagyhasú babszem lefelé az udvar parányi mélyedésein. Elnézi hullásuk, anélkül, hogy utánuk nyúlna. Az ő élete is így pergett el, pedig utána nyúlt néhányszor, hogy elfogja esésében. Külső erők mozgatták a sorsát, nem belső gyengeségek. Ha esett, nem az ő bűne volt. A felső tízezer atmoszférájában keringő csillagok vezették. Egyszer felkúszott a hegyre, máskor az éhségek szakadékaiba sodorta társaival együtt a hegyi gleccser. A kalpagját zsírral és izzadsággal itatta az idő. Nem sokkal lehet fiatalabb mint a gazdája, Péter Mihály, mert így hívják az öreget. Miska bácsi, kinek a természet olyan szép vonásokba faragta az arcát, hogy a régi grófok méltán megirigyelhették. Sasorra alatt nevet a bajusza. Ez az egyedüli víg része az arcának. A bajusza. Szemében az alkonyba hulló napsugarak meleg varázsa ül. Az arca felett lágyan ível a homloka. Érett lugas az agya, mely évtizedek emlékeit regisztrálta halálpontos dátumokkal. Ott görnyednek benne az emlékek túlzsúfoltan egymás mellé rakva. Csak akkor nyújtózkodnak ki a szeptemberi napsugárban, — amely forrón tűz háza kis udvarába, — amikor Miska bácsi gordonkahangján szabadon bocsájtja őket fogságukból. Emlékszem én mindenre. Mindenre emlékszem ... Hogye emlékezne, hisz nyolcéves korában már pásztorkodott. Számadó kondás volt az édesapja is. Ö maga hol pásztor, hol kocsis volt. Sőt, parádés kocsis is, de munkanélküli is. Sorolja az urak nevét, akiknél szolgált. Jó úr is volt köztük, akire szívesen emlékszik. — Én hoztam be négyfogatós hintón gróf Zichy Ludovikát és a férjét esküvő után az állomásról. Elsőnek ismertem meg őket a faluban... Közben nagyon szűkös viszonyok között felnevelte édes és mostoha gyermekeit. Derék ember valamennyi. János 33 éves, a feleségével együtt a fülekl Kovosmalt alkalmazottja. A régi kis ház helyett szép nagy ház sütkérezik a nap alatt. Miska bácsinak külön szobája van. Az új ház mellett ott a régi vaskereszt. Emlékezet óta ott áll. Csak az régi. Mert a János háza után emeletes villa következik. Józsi fiának a háza, aki traktoros az állami gazdaságban. Két gyönyörű lakás van a villában, mely a két kisfiú-unoka öröké... A kislányt úgyis elviszik a háztól, ha bekötik a fejét. Egyelőre még valamennyi kicsi. A villa kiskertjében őszirózsákat lenget a szél. Csodálatos őszirózsák. Ilyen teljesre csak Gömör földjén tudnak kinyílni. A villa nagy ikerablakai nem tudják, mi a sóhaj. Elégedett, egymást szerető halk nevetés fültanúi... Miklós István negyvenegynéhány éves ember. A füleki Kovosmaltban dolgozik. Nevetős kedve sohase hagyja el. Kiegyensúlyozott élete bocsátja útnak a jókedvét. Két szép leánykája, Szerényke és Irma Füleken járnak iskolába. Irma vegyész szeretne lenni. — Jaj, csak fölvegyenek a főiskolára. Magyar diáknak ki tudja jut-e hely? — kérdi néha kissé riadtan. Biztosan jut, kitüntetett tanuló. — Unom már ezt a jövés-menést, — morog néha Miklós István minden jókedve ellenére. — Itt kell hagyni a falut. Városban kell szövetkezeti lakást venni, hogy ne kelljen utazni — adom meg a jótanácsot. — Én? — kérdezi háborogva, — hogy itthagyjam a falut? Nem tudnék megválni tőle. Itt halok meg. — Felesége, Irma, komoly asszony. Az állami gazdaság idénymunkása minden esztendőben. Főleg a dohánytermesztésben dolgozik. Azonkívül a nőbizottság tagja. — Ök tartják rendben a faluban a Hősök terét. Virágot ültetnek oda, ápolják. Vasárnaponként a falu apraja-nagyja élvezi a szép környezetet. És köröskörül a sok új palota. Dudva és kunyhók helyén emeletes villák nőttek. Annyi egy rakáson, hogy nem is tudom összeszámolni őket. Lukács Malvin és Korlát! Sándor háza híres ház volt valaha. A legnagyobbak voltak, és az elsők közé tartoztak, összezsugorodtak az idők folyamán az újak mellett. Csaba János bácsi földhöz lapult házikói sincsenek többé. Elvitte őket az idő, akár a majori düledező és nagyhasú kemencéket, gémeskutakat. Kidőltek, mint a gémeskút melletti öreg fűzfa. Lejárt az idejük. A cselédség vályogviskói helyén gazdasági épületek köszöntik a napot. Traktorok, kocsik, raktárak és magtárak. A kastélyban a régi úri birtok cselédei és az új állami gazdasági alkalmazottai laknak. Tujafák és labdarózsák helyén gyerekek nőnek. Csak az udvara piszkos, azt bizony tisztán tarthatnák. A falut és a majort összekötő orgonasor helyén ugyancsak új házak és emeletes villák, akárcsak a szurdok felett a falu másik végén. Itt is csak a nagy fakereszt maradt a régi. Csak az iskola őrizte meg régi arcát. Egyformán szép és nagy. Hogy mégsem férnek el benne a gömörsídi gyerekek, annak nem az iskola az oka, hanem az, hogy nagyra szaporodott a falu kis családja. A két nagy tanteremben nem fér el a 160 gyerek. Szabó Ferenc igazgató-tanító Csallóközből származik. Kolozsnémeti születésű. 36 éve tanít, összejárta Szlovákia szlovák és magyarlakta területeit. Azok közé a tanítók közé tartozik, akik a gyermekek iránti szeretetből választották hivatásukat. Hatszor volt kitüntetve. Nagyon elhanyagolt állapotban találta az iskolát négy év előtt, amikor ide jött. Azóta rendbehozatta az épületet, beszerzett sok nélkülözhetetlen dolgot, melyek a tanítást megkönnyítik (2 magnetofont, gramofont, Dia-filmvetítőt, új padokat és szekrényeket). A falu mozijának gondjait is ő vállalta. Minden esztendőben túlteljesítik a tervet a jegyek eladásában. Jó filmeket hozat. A falu közönsége igényes, televíziója majdnem minden családnak van már. Ha nem lenne a film színvonalas, aligha vehetné fel a versenyt a televízióval. A cigány származású gyermekek okozzák a legnagyobb gondot, bár mindent megtesznek, hogy változtassanak a helyzeten. Sajnos, ez egyszersmind a falu legnagyobb fájdalma is. A cigánysoron nem változott semmi. Vannak kivételek, mert az új házsorok házaiban is lehet cigánycsaládokat találni, akik minden téren megállják a helyüket. Tiszták és dolgosak. Sajnos, valóban csak egy-két ilyen cigánycsalád akad. Az Iskolában a cigányproblémákon kívül az is csökkenti a régebben elért eredményeket, hogy a szülők nem tartanak eléggé szoros kapcsolatot a tanítókkal. Nem ok, hogy férfi, nő, fiatal, öreg, mindenki dolgozik Síden. A falu határában az állami gazdaság területén 10 hektárnyi dohánnyal beültetett föld húzódik. Február—márciusban vetik a melegágyba a dohánymagot. Palánta formájában májusban kerül ki a földekre. Kétszeri kapálás után július 1-én fognak a töréshez. Miután letörik a dohány leveleit, felfűzik. A felfűzött dohányt lécekre kötik. Az említett munkákat a gazdaság idénymunkásai végzik, akik nagyobbrészt asszonyok. 100 lécet kell felkötni, hogy a napi normát teljesítsék, amivel megkereshetik a napi 37 koronát. Vannak, akik 120—130 lécet is felkötnek naponta. A felkötött léceket „kocsiba“ teszik, amely négyszögletes, hatalmas ruhaakasztónak is beillik. A kocsikat a szárítóba viszik, ahol 35—404 melegben a dohány 16 óra múlva citromsárgává fakul. Innen a kemencékbe vándorolnak a kocsik. A műszárítőnak összesen két kemencéje van. Egy-egy kemencébe négy kocsi fér be. A kemencékben 30—32 óra alatt szárad meg a dohány. Mivel azonban ilyen állapotban nem lehet simítani, mert teljesen száraz, 3 órára a puhítóba viszik, ahol műpárával kezelik. Innen kerül vissza az asszonyok kezébe osztályozás végett. Az osztályozott, vagyis a simított dohányt a rimaszombati dohánygyárba viszik feldolgozásra. Szezon idején 28—30 000 koronát hoz a dohánytermesztés hetenként az állami gazdaság pénztárába. — Pedig az idén elverte a jég. De azért így Is szépen jövedelmez, — mondja Paszeka János, a gazdaság kitüntetett technikusa. Két műszakban dolgoznak a szárító asszonyai, összesen huszonnyolcán. A nap még önti forró sugarait a földekre, amikor elbúcsúzom. Teherautóról rakják le a dohány friss, zöld leveleit. Miklós Istvánná, Szó Rózsi és társai fiatal asszonyok. De vannak közöttük idősebbek is, mint a 62 éves Atlasz Júlia és a 73 éves Urbán Mária. Derekasan állják a sarat ők is. A dohány illata utánam száll, és egészen különös, meseszerű bűvölet vesz körül. Olyan, mint gyermekkoromban, amikor gyúfaszálból készült babámat dohányruhába öltöztettem. Az állomást körülölelő földeken napraforgók ringatóznak. Van Gogh képet idéznek elém. A sínek mellett a sárguló kukorica zizegő levelei duruzsolnak és akácfaerdők integetnek messziről felém. Gömörország karjai ölelnek, fáradt, édes öleléssel. Csendes szárnyalással ívelnek gondolat-madaraim, aztán hirtelen lecsapnak az álmatag rögre. Nem mindenütt terem dohány, kukorica, szőlő és nem mindenütt nyílik az akác. Azt csak az tudja, aki sok vidéket bevándorolt. Itt megterem valamennyi. Dicsértessék a föld ... MOYZES ILONA
