Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-09 / 36. szám
% A Nem sírt, de szólni sem tudott. Némán integetett a távozók után. Azok úgy vélték, mosolyog is. Azután visszafordult, kissé hajlott alakja egybeolvadt az alkony homályával. Leült a fehér ágyra, szótlanul meredt maga elé. Szorongó félelem lett úrrá rajta. Tehát holnap elkezdődik. A vizsgálatok sora, a kezelés, a reménytelen távoliét szeretteitől ... A nyitott ablakon beszűrődött a hangszóró zenéje, de egyenletes, komor ritmusával belezúgott a tenger hullámverése. Nem így képzelte el találkozását a tengerrel. Gyűlölte most nagyon ezt a nyughatatlan szörnyet, amely szabadon futott ki a part fövenyére, hogy aztán könnyed ringással visszahúzódjék medrébe, ő meg itt ül mint a rab, szárnyszegett madár, betegen. Vajon meddig? Naponta érkeznek, naponta távoznak páciensek. Gyerekek, nők, férfiak. A régi szanatóriumban, amely Várnában volt, csonttuberkulózist gyógyítottak főleg. Ma már egyre kevesebb az ilyen betegünk, de különböző izületi megbetegedések, gerincficamok, degenerációs csontbetegségek azok, melyekkel egész Bulgáriából hozzánk kerülnek a betegek. A kezelés természetesen díjtalan. Jelenleg kétszázhetven felnőtt van a női és férfi pavilonokban és kétszáz 2 — 14 éves gyermek, — járjuk a szanatórium parkját és Simeon Kuminkov, a szanatórium helyettes igazgatója sorolja az adatokat. Az igazgató-főorvos, dr. Sungarovsky alig két éve vállalta, hogy biztosítja a várnai szanatórium áthelyezését a Napfénypartra. Tavaly októberben beköltöztek — Nemsokára te is hazatérsz, Misko, — biztatja kis páciensét Jordanka néni, a II. Gyermekosztály főnővéra ▲ A tűző déli napot kivéve a járni nem tudó gyermekek egész nap a terrasznn vannak, a kerekeken gördülő kiságyakban. Marica már csak a sétánál használja a mankót. Amint az osztályorvos mondja, karácsonyra biztosan hazulról ír majd üdvözletei a szanatóriumba ... ás megkérdezte egy turista: miért epitenek ezen a gyönyörű Napfényparton szanatóriumot? Néhány szálló állhatna a helyén . . . ... csodálkozva ránézett az orvos: hol építsünk, ha nem éppen itt? az első gyermekpáciensek és ez év áprilisában a felnőttek is. Modern, humánusan megoldott utódja ez a gyógyintézet annak a tengerparti szanatóriumnak, amely 1905-ben létesült Bulgáriában elsőnek és egyetlenként a Balkán félszigeten. Napsütéstől ragyogó három pavilon néz szembe a tengerrel. A hegykoszorúval övezett park helyén ugyan ki keresné a sivatag, a fekete kígyók és teknősök forró, kietlen homokhazájának nyomait? Pontos terv szerint ültetett fák, díszbokrok és színes virágok jelzik a park néhány év múlva kiteljesedő szépségét. A széles láthatár az örök mozgást, lázas építkezés ütemét, szinte havonként emelkedő új szállók pompás látványát nyújtja. S kissé távolabb a nyaralóktól, mint egy emeleti páholyból szemlélik ezt a színes forgatagot a szanatórium lokói. Gyógyításuk konzervatív és sebészeti gyógymódon alapul, de rendelkezésükre áll a bőven adagolt tegner és a napsugár — orvosi rendeletre, orvosi felügyelet mellett. Észre sem vette, hogy már három hónap telt el érkezése óta. Néhány levél, egy látogatás, a napi procedúrák és tanulás közben szinte repült az idő. Legrosszabbnak az a húsz nap tűnt a Filterben, de ezt a megfigyelési időszakot senki sem kerülheti el. Szerencsére, azokban a napokban érkezett Miskó, a skopjei kisfiú. Szülei jelenleg Jugoszláviában éló görög emigránsok, kéréssel fordultak a bolgár egészségügyi szervekhez, fogadják el a kisfiút. A tizenhárom éves kislány minden honvágyát, bánatát és fájdalmát enyhítette ez a nagyszemű, hatéves kisfiú. Miskó mindig csak mosolyogni látta. Most büszkén nézi nagy barátnőjét, amint szaval. Christo Botev, a nagy bolgár forradalmár és költő halálának 90. évfordulóját, június 2-án ünnepük. Rosica az utolsó verssorokat mondja és otthon, az iskolában érzi magát, Aztán körülnéz, boldogan hajol meg. Tapsol Miskó, tapsolnak az orvosok, a nővérek, és a szanatórium-iskola igazgatója, Nedelcev Bogdanov maga mellé ülteti. Rosica zavartan-boldogan ül az első sorban, aztán szomszédjához hajol: az én apám is tanító, a mamám is ... súgja, majd szemével a kisfiút keresi. Itt is vannak ünnepnapok . . . Kár, hogy Penka néni már nincs itt Barátnőjük a női pavilonból. Annyi szép dalt tudott. Csütörtökön jött érte a családja, és ők a kapuig kísérték. Aztán lementek a tengerhez és halkan egy dalba kezdtek. Penka nénitől tanulták . , A tenger megbékélt, lassú ütemmel verte a ritmust, szemben felgyúltak Nessebar fényszemei. — Mikor megyek én is haza? — fordult feléjük kérdőn, de válaszul csak egy távoli hajósíp hangja, s egy sebzett szárnyú sirály panaszos vijjogása hallatszott :. . Hónapokig, néha évekig tart itt a kezelés. Ezért helyezték a szanatóriumot ebbe a gyönyörű környezetbe, ehhez igazodik itt mindenki. Nemcsak a gyerekek, a felnőttek gondolatait is el kell terelni a tépelődéstől, enyhíteni kell a honvágyat. Óvoda foglalkoztatja a kicsiket, az alapfokú iskola nyolc évfolyamában — a gyógykezeléssel összeegyeztetve — folyik a tanítás. Negyedévenként megérkezik az új játékszállítmány, könyvek, társasjátékok. Filmvetítés, TV- nézés, kulturális műsor és vendégszereplések bontják meg a napok egyhangúságát. Kétszáznegyven alkalmazott: orvosok, egészségügyi nővérek, tanítók és nevelők, segéderők és műszakiak gondoskodnak a szanatórium zavartalan menetéről. Ideiglenesen a parkban épült három épülettömbén laknak a családjukkal, de Nessebarban már épül a négy új lakóház, tavasszal ide költöznek, — így kívánhatunk nyugodt, becsületes munkát — mutatja a további terveket Kuminkov helyettes igazgató és felsorolja a környék legszebb kirándulóhelyeit, melyeket vasárnaponként bejártak már közösen, a szanatórium autóbuszával. Szünidő. Bizonyítvány. Mennyire örült otthon mindennek, pedig nem a tengerparton töltötte a két hónapot. De kitűnt, hogy itt is vidám változást jelent a szünidő. Reggelenként fürdeni járnak az iskola helyett. Ott, a kék vászonfallal elkerített körben a női páciensek Éva-strandja van, a gyerekek kissé távolabb fürdenek a tengerben. És élvezik a forró homokfürdőt, szedik a kagylókat, örülnek a nyárnak. „Idegeneknek tilos a bemenet!“ hirdeti a felirat a park tengerig húzódó választófalán és mostanában már nem is nézi olyan vágyódva a fürdőzőket ott, a táblán túl. — Ha minden jól megy, a hetedik osztályt már otthon kezded — mondták neki a múlt heti nagyviziten és azóta repülni szeretne a sirályokkal. Milyen jó volt ma is fürdeni! A tenger jókedvűen szeszélyeskedett, a kis tarajos hullámok egymást kergették a partra. Két kézzel nyúltak a fehér habfodrok után, de azok ügyesen kitértek, s futottak vissza, mint gyermek az anyja után. Egyáltalán, már olyan jól ismeri és szereti ezt a reménytelenül vad, fájdalmasan szelíd vagy féktelenül jókedvű hatalmas vizet. Üvegfalú szobájuk ablakából naponta elnézte, vele számolta a napokat. Már nincs sok hátra. Egészségesen tér haza. A tenger ritmikus melódiát ver a parti sziklán. Várja, hogy a hold tükrében mefürödjék a Napfénypart összes esti fénye, s szinte kínálja hűsítő vizét egy elkésett sirálynak, amely könnyed szárnycsapással száll a többiek után . . Irta és fényképezte: KRPELANNÉ-ŰJVARI MAGDA A szanatörium szobáinak tengerre néző oldala elhúzható üvegfal, mely csaknem egész évben szabad utat enged a tengeri szellőnek és napsugárnak a I'
