Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-12 / 32. szám

eltávoztak. A vendégek is lassanként szállingóztak hazafelé. A hold álmosan úszott az ég alján és mindent elöntött már a hajnalpír. Dzsaddú még mindig ott ült a fahasábon, Amikor a nap már kibukkant a látóhatár fölé, fölállt ő is, mélyen meghajolt a bálvány előtt és megitta a ráolvasásos bort. Aztán meghajolt a gazdátlan fahasáb előtt is, fölvette a virágkoszorút és átölelve a láthatatlan menyasszonyt, bement az erdőbe.

Nemsokára egy újabb emberevő tigris tűnt fel ezen a vidéken, másfél év alatt immár a harmadik. Az első kettőt Dzsaddú terítette le. Ez az esős évszakban, augusztus hónapban jelent meg. A földesúr fölkereste angol barátját és meghívta tigrisvadászatra, Dzsaddút sehol sem találták, Így hát a földesúrnak nélküle kellett boldogulnia.

Ez a tigris még az előzőknél is ravaszabb és alattomosabb volt. Az emberek csak többedmagukkal merészkedtek ki a faluból. A fenevad sohasem mutatkozott nyílt térségen, csupán a sűrűből hangzott vészes morgása. Ha az emberek meghallották, fejvesztetten menekültek. Egy-egy halálra riadt asszony futás közben rendszerint elvesztette sálját, vagy kendőjét. A tigris az elvesztett ruhadarabot magával hurcolta és nyilván valamilyen bokor aljában leste az áldozatát. Ezt minden bizonnyal ösztönösen cselekedte, mert honnan is tudhatta volna, hogy a károsult visszatér elvesztett holmijáért! És csakugyan, mindegyikük néhány óra múlva visszasettenkedett, mit sem törődve az intelmekkel. Persze egyikük sem sejtette, hogy a bozót alján ott lapul a tigris.

A földesúr angol barátjának kunyhójától mintegy tíz mérföldnyire két kopár domb között keskeny völgy húzódott. Itt látták a tigrist utoljára. Az angol és a földesúr tehát ebbe az irányba indult. Még három férfi volt velük, akik a hírt hozták. Ugyanis nemrég errefelé akadt dolguk, s amikor meghallották a fenevad morgását, futásnak eredtek. Az egyik asszony elvesztette átalvetőjét és a tigris szokás szerint magával hurcolta a ruhadarabot.

A földesúr az angollal a baloldali lejtőn közelítette meg a helyet. Innen látni lehetett a régi öntözőcsatornát. Észrevették, hogy a csatorna kövekkel kirakott partja fölött egy barlang nyílása feketéllik, sűrű bozóttal benőve. A nyílás közelében egy bokron megpillantották az elveszett ruhadarabot. Minden jel arra mutatott, hogy a tigris a barlangban rejtőzködik

A földesúr és angol barátja a csatorna fölött egy magasabban fekvő sziklán helyezkedett el, úgy, hogy minden oldalról fedve voltak Három kísérőjüket pedig a völgy másik bejáratához küldték, nehogy a tigris arrafelé nyerjen egérutat.

Majdnem egy óra hosszat vártak. Közben szemerkélni kezdett az eső. Egyszerre csak szörnyű üvöltés hasított a levegőbe. Az ordítás a barlangból hallatszott Az emberevő fenevad valószínűleg most ébredt föl déli álmából és portyára készült A két vadász mintha tűkön ült volna, le nem vette szemét a ruhafoszlányról és a barlang nyílásáról. Megrökönyödésük azonban nem ismert határt, amikor észrevették, hogy az anyagdarab a bokron megmozdult. Kisvártatva megrezdültek a bokor ágai is. A levegő

mozdulatlanul állt. A bozót mögött' puha, osonó léptek nesze hallatszott.

Az angol úgy vélekedett, hogy talán a ruhadarabok tulajdonosa tért vissza. A földesúr azonban megrázta a fejét:

— Egyetlen asszony sem közeledne a felbőszült tigrishez, ha csak nem a szerelem ösztönözné erre.

A könnyű holmi ismét megrebbent, mintha izgatni és csalogatni akarná a rejtőzködő tigrist. A földesúr és az angol nem tudtak hova lenni a csodálkozástól. Ügy érezték, mintha álmodnának. Egyszerre csak észrevették a bokor aljában a tigrist. Lustán elterült a sziklán és elégedetten verdesett a farkával.

A fenevad egyszerre csak fölemelte a fejét, fülei égnek meredtek és vigyázó szemmel figyelte a ruhadarabot. Hirtelenül fölugrott, de az angol mégis célzott. Ebben a pillanatban halk zúgás remegtette meg a levegőt, és a tigris torkában reszketve állt meg a nyílvessző.

A vadállat fájdalmas dühvei felüvöltött. Ismét finom zúgás hallatszott, és egy újabb nyílvessző a tigris mellébe fúródott. Ez halálos volt. Megjött a harmadik nyílvessző is, de ekkor a tigris már az utolsókat rúgta hatalmas halálküzdelmében, majd legurult a lejtőn. Vidám éles kiáltozás hallatszott:

— Lútí, Lútí!

A bozótból törékeny lányalak lépett

elő, gazella szemű, piros ruhában. Hoszszú és fényes haja a bal vállán omlott le hosszú zuhatagban. Fehér erdei virágok ékesítették és végtelenül bájos volt.

A földesúr egy szót sem tudott kinyögni. Amikor föleszmélt a hirtelen meglepetésből, magához intette Lútit. A lány odaszaladt hozzá és mély meghajlással üdvözölte. A földesúr meg volt győződve, hogy Lútí szelleme ismét testet öltött. A dzsungel lakói ugyanis szentül hisznek az istenekben. t A földesúr is hitte, hogy Síva valóban ott volt az esküvői szertartáson, s hogy új életét Lútí az ő kegyének köszönhette.

Amikor odaért a nevető Dzsaddú is, már valamennyien ott álltak a tigris teteme fölött. A földesúr a fiatalokhoz fordult:

— Most gyertek a szülőkhöz, hogy tánccal és dallal ünnepeljük meg, hogy minden olyan jól végződött.

Az egyik klubban néhány angol beszélgetett a vadon lakóiról. A földesúr barátja is köztük volt. Egy aszámi ültetvényes mesélte neki a következőket:

— Mintegy nyolc hónappal ezelőtt találkoztam egy emberrel az ön környékéről. Dzsaddúnak hívták. Nagyon csinos leányt hozott magával, akinek a karját tigris tépte föl. Nálunk gyógyították a kórházban. Jól megtermett, becsületes legény volt és kitűnő lövész. A lányt körülbelül múlt év augusztusában vitte el tőlünk.

Ez tehát a dzsungelben szerzett menyasszony története. A földesúr angol barátja nem árulta el, amit megtudott az aszámi ültetvényestől. És így Dzsaddú barátai nem kételkedhetnek Síva mindenhatóságában , . Habár a valóság sem kevésbé érdekes a csodánál!

Fordította: L. É.

— Ha nem lesz nagyon türelmetlen, Imre.

— Majd én újságot olvasok, amíg maga mosogat Annuska. Nem fogok a konyhácskájában lábatlankodni, Annuska.

— Maga oly jó hozzám, Imre. Es vasárnap?

— Vasárnap sem fogok lábatlankodnl, Annuska.

— Süthetek, főzhetek zavartalanul, Imre?

Imre.

Igen, Annuska. Számíthat rám. Maga engem meg akar ríkatní.

— S ha aztán megérkezik a kis trónörökös, akkor majd nekilát, hogy felnevelje, ugye, Annuska?

— Hát persze, Imre. Fiút fogok szülni magának, Imre.

— Maga meg akar ríkatnt, Annuska. Hogy fogok sietni a meccsről haza, hogy láthassam, miként fejlődik a gyermek, Annuska!

Ma oly jó hozzám, ImreI

— Biz’ az én kis, feleségem a hideg vízbe se tegye bele a kísujját. Annuska ... Apropos ... Vállalja a nagymosást is?

TRAGÉDIA AZ IRATTARTÓBAN

3/1

(4)

A három-per-egyes páciens kórlapja csak véletlenül került a kezembe, nem készítették ki a „különleges" esetek közé. Amikor kinyitottam a borítékot, egy szó — egyetlen szó — keltette fel érdeklődésemet: suicidum, Magyarul: öngyilkosság. A páciens születési éve 1944.

A kérdés önkéntelenül adódott: miért követ el öngyilkossági kísérletet egy 22 éves lány Csehszlovákiában? Milyen belső és külső körülmények tornyosulnak olyan hatalmas, szilárd gáttá, amely elállja egy fiatal ember előtt a jövő felé vezető utat, megöli szívében a reményt? Tragédiára gondoltam, valami testet-lelket megbénító, minden célt elpusztító, minden önbizalmat felmorzsoló csapásra gyanakodtam.

A valóság azonban sokkal egyszerűbb. A 22 éves lány ugyanis nem először van klinikán, hogy úgy mondjam: „törzsvendég".

Minden évben átlag kétszer szállítják be öngyilkossági kísérlet miatt. „Étlapján" szerepelt már 15—20 dinyl, nyelt már meprobamatot, veralgint és pontosan ismeri a gyomormosás összes fázisait. Hat évvel ezelőtt hozták be először, azóta tizenkétszer volt a zári osztály vendége.

Hat évvel ezelőtt — 16 éves korában — kísérelte meg első ízben az öngyilkosságot — szerelmi bánai miatt. Kicsit korán kezdte? Igen, nagyon korán. Ez a lány mindent nagyon korán kezdett. A lopást — édesanyja erszényéből 10 éves korában, a nemi életet — egy 30 éves férfivel — 14 éves korában, a csavargást 15 éves korában és egy év múlva már arra is kíváncsi lett, hogy úgy körülbelül milyen lehet — a halál. Akkor éppen egy negyven éves családapával volt viszonya. A férfi felesége elkapta őt az utcán, végig pofozta vagy ötven méteren, bepofozta a kapu alá, ahol a lány otthona volt, felpofozta az első emeletre és az utolsó pofont akkor mérte e lány arcára, amikor annak anyja ajtót nyitott

Valljuk be őszintén, hogy én-te-ő-mi-ti-ők megfeledkeztünk volna a tudományos nevelési módszerről, amely nem helyesli a festi fenyítést, és az ügy részleteit, hátterét megismervén, folytattuk volna lányunk pofozását. A szülők azonban gyermekük pártját fogták, kijelentették, hogy beteg és feljelentették a férjéért harcoló asszonyt. Dicséretet érdemel a társadalmi bíróság, amely elítélte ugyan a feleség magatartását, de az ítélethozatalt mellőzte, viszont a lányi és a lány szüleit erkölcsileg elmarasztalta. A férfi, a vénülő kéjenc a történtek után természetesen nem mert jelentkezni és ekkor a 16 esztendős lány lenveit egy tucat dinylt. Azóta már hatalmas tapasztalatot szerzett, szinte azt mondhatnám, többszörösen vizsgázót! öngyilkos-jelölt. Mert a kórlapból az is megállapítható, hogy a halált csak nagyon óvatosan kísérli meg. Mindig olyankor, amikor tudja, hogy rövid időn belül megérkezik a segítség, mindig olyan „méreggel" amiről tudja, hogy nem okozhat komoly veszélyt.

Az olvasó ne gondoljon „primitív" szülőkre. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy az egyszerű városi munkásember, vagy a föld nehéz

rögeit forgató falusi ilyen esetben nem riad vissza a „nadrágszijpszichológiától" és az ilyen erkölcsi lejtőre többnyire igen „kulturált" környezetben nevelkedett fiatalok kerülnek.

Először a moral insanity-ra az elmebajból származó erkölcsi beszámíthatatlanságra gondoltam, azonban az orvos csak legyintett.

— Szó sincs róla. Beteges hiúság, mohó ösztönök, teljes felelőtlenség, társadalmi különállás, elképzelhetetlen egocentrizmus — ez minden. Kemény kézzel, szigorú neveléssel, rendszeres munkával a környezet ráhatásával mindent rendbe lehetett volna hozni, a szervezet egészséges, az agy és az idegrendszer sértetlen, a pszichológiai lelet egy megállapítást tartalmaz: a szülők — állítólag majomszeretetből származó — minden reális alapot nélkülöző nevelési módszerében tapasztalt hibákat. Mi semmit nem tehetünk. Aki öngyilkossági kísérlet miatt kerül hozzánk, megfigyeljük, kivizsgáljuk, ha komoly a háttér, a társadalmi szervezetekkel karöltve intézkedünk — de a szülőkkel szemben bizony tehetetlenek vagyunk.

A kórlap mellett ott van a lány, a „három-per-egyes" önbírálata is:

„ ... én semmiről nem tehetek, ez a végzet! Bizonyos, hogy előző életeim valamelyikében sok rosszat cselekedtem és most azért kell bűnhődnöm...

... ha filmszínésznő lehetnék, bizonyosan többre vinném, mint Monroe, de nekem nincs protekcióm, nem kerülhetek a filmhez, egyszer ezért akartam meghalni...

... vannak kivételes emberek, akikre nem alkalmazhatók a társadalom általános érvényű szabályai ... én is ilyen vagyok ..."

Vajon hol olvasott ez a lány a hinduista kárma eszméiről, vajon ki oltotta tudatába, hogy ő tehetséges és hogy minden emberi törvény minden erkölcsi szabály fölöt; áll?

Ismét az orvos hangja riaszt fel a töprengésből:

— Az anyja minden nap bejön, /л lány két hete van itt, azóta két új pongyolát hoztak be neki ér az anyja hozzám fordult engedélyért, hogy a kislánya „fodrásznője" bejöhessen, mert „csak az tud az egyéniségének megfelelő frizurát csinálni".

A három-per-egyes páciens durva arcú teremtés. Beszéd közben pózol, démont „alakit". Egy-két hét múlva majd ismét hazaviszik. Folytatja, ahol abba hagyta és néhány hónap múlva újra előveszi az orvosságos fiolát.

Ez a lány nem beteg. Ezt a lányi csak egyfajta gyógyterápiával lehetne „kezelni": kemény, rendszeres munkával, de a társadalom minden igyekezete megtörik a szülők makacsságán.

De számunkra nem lehet közömbös, hogy itt, a holt lelkek osztályán az orvosok idejét kis züllött hiszterikák foglalják el és ilyen erkölcsi parazitákkal kell foglalkozniuk, pedig fontosabb dolguk is van, az hogy nagy emberi tragédiáktól összeroppant tudatok sötétségében ismét fényt gyújtsanak!

Péter fi Gyula