Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-07-01 / 26. szám

nem lőtt. Bora, Vlado és én elmen­tünk a lakásra. A ház előtt megpillan­tottam a háziasszonyát, hozzáléptem és Bakarusa felöl érdeklődtem. „Még nem jött meg,“ mondta az asszony és beszaladt a házba. Visszamentünk a szállodába. Papirost kerestem, hogy levelet írjak neki. Amikor éppen az első szavakat rakosgattam egymás mellé, meg kellett fordulnom. Hár­man voltak. Egyikük annak a fodrá­szatnak a vezetője, ahol dolgozott. Az arcába csaptam. „Hogy mertél beszél­ni a feleségemmel, talán nem tudod, hogy mohamedán vagyok?“ Emelte rám a .kezét, de a Bora közénk ugrott, lefogta a kezét, Vlado a portással szintén közbelépett és megakadályoz­ták a verekedést. A portás hosszasan beszélt, magyarázott nekik valamit, majd mindannyian elhagyták a szál­lodát. A papirost, amelyen meg akar­tam neki írni, mennyire várom, össze­téptem. „Tudod, Bora, azzal a revol­verrel este még egyszer megpróbál­kozunk, ha jön valamilyen milicista, gyorsabbak leszünk, akarod?“ Bora elmosolyodott és bólintott. Kisvártatva megjelent az a fiatalember, akinek úgy kapaszkodott a kezébe, mintha a bátyja lenne, odalépett az aszta­lunkhoz, úgy tűnt, mintha nagyon izgatott lenne. Szó nélkül leült mel­lénk. „Üzenetet hozok, vedd úgy, mintha tőle lenne, hogy gyere el egy szállodába, ami öt kilométernyire van a Malinovectöl, mégpedig azonnal. Az a három, aki előbb itt volt, les rád az országúton, mind a háromnak van puskája, kitűnő lövök, ne menj arra.“ Mindezt egy szuszra mondta, gyorsan és határozottan. „Ö is ott lesz abban a szállodában?" Nem válaszolt. Ka­ron ragadtam. „Beszélj, ö is ott lesz?" „0?“ „Mi az, talán még öt percet sem beszélhetek vele négyszemközt, kell vele beszélnem, érted, kell.“ A fiatalember erősen gondolkozott, nem tudta magát elhatározni. „Vér­zik,“ mondta halkan. „Micsoda?“ kiáltottam és fölugrot­tam. Mind a két kezével visszatartott. Fiatal, nagyon szép kezében az erő volt és báj. „Kérlek,“ dadogtam, ki­fejezéstelen az arcába nézve, „kérlek, könyörülj meg rajtam, látom, hogy jó vagy, menjünk, menjünk oda, ahol ő van, mindegy hogy hova, meg kell találnunk, szüksége van rám, mind­nyájunkra szüksége van, látod, mi mind, akik itt vagyunk, a barátai va­gyunk, lehet hogy szüksége van a véremre, mindent kifacsarok, hallod, mind odaadom neki, légy olyan szí­ves ..Nem tudom, mi mindent mondtam még, 6 húzódozott, hogy csak figyelmeztetni akart, hogy ne dőljek be azoknak a gyilkosoknak, mert lépre akarnak csalni, hogy nem szabad róla beszélnie, megtiltotta, nem akarja, hogy valaki megtudja, „de hol van, csak azt mondd meg". Vlado és Bora is közbeszólt és bi­zonygatták, hogy mi vagyunk az ő legjobb barátai, és hogy én vagyok az egyetlen rokona, aki törődik vele, mert szülei lemondtak róla, végül a fiatalember elárulta, hogy ott van abban a szállodában, hogy odament feküdni, mert beteg és nem akar a Malinovecen feküdni és hogy az a három ezt tudja és feltételezik, hogy én utána akarok majd menni és hogy azért most ott várnak rám az ország­úton a puskákkal és hogy egyszer és mindenkorra el akarnak űzni a Mali­novecről. Hosszas rábeszélés és ku­­nyerálás után végre beleegyezett, egy elvezet bennünket abba a szállo­dába. Megígértük, hogy óvatosak le­szünk. De az országúton senkt sem leselkedett ránk. Hogy megelőztük-e őket, vagy valami közbe jött, nem tudom. Eljutottunk a szállodába. Még ma sem értem, hogy Sead, így hívták azt a fiatalembert, miért jött oda ne­künk szólni. Es hogy végül is miért hagyta magát rábeszélni, hogy oda vezessen hozzá. Talán azért nem vol­tak az országúton, mert nem volt érkezésük, hogy tudassanak, és úgy vélték, hogy nem tudom hol a lány. ö maga küldte volna ezt a fiatal­embert hozzám? Az a borzalmas szálloda. „Miért nem vitték kórházbaГ kiáltottam, amikor láttam, hogy mi van. „Egye­nesen a kórházba kellett volna vinne­tek,“ üvöltöttem, alája csúsztattam a kezemet, s amikor kihúztam, csupa vér volt, mert vértócsában feküdt. „Savó, nekem végem van,“ suttogta nagy nehezen. „Azonnal a kórházba" mondtam, és a fiatalember — mivel ő is látta a vért, — elrohant telefo­nálni. „Merevedik az állkapcsom “ mond­ta erőlködve. „Ne féli, semmitől sem féljI Meg­keresem neked a legjobb orvost és kórházat, te csak ne gondolj semmi­re, az a fő, hogy időben jöttem, légy egészen nyugodt, egy szót se szólj, most már jó kezekben vagy." Amíg megérkezett a mentökocsi, elájult. Félig nyitva volt a szeme, úgy hogy kilátszott a szemefehérje, mint a halottaknak. Rohantam Sea­­dért, aki még folyton a telefon körül csellengett, és fölhívta Vladot és Bo­rát is. Sead azt sem tudta hova le­gyen, zavartan és ijedten közölte ve­lem, hogy a kocsi elment, és magya­rázkodni kezdett, hogy nem ts tör­tént olyan nagy baj, hogy csak egy kicsit beteg és hogy minél messzebb akar lenni az emberektől, hogy senki se tudjon meg semmit, egyedül ment föl, talán azok a lépcsők ... A mentőkkel orvos is jött, meg­vizsgálta, mondott valamit a sokkról és a vérveszteségről és elrendelte, hogy tegyék hordágyra. Óvatosan le­vitték a mentőautóba. Mintha vattából lett volna, mintha már nem is lett volna. „Ma éjszakára elég volt," mondta barátságtalanul, „ne látogassa meg. Holnap sem. Majd hívjon föl." Mi négyen ott maradtunk. Sead és mi hárman Belgrádból, a csak félig kivilágított hotel küszöbén, ő nélküle, bizonytalanságtól gyötörve, semmit sem tehettünk, semmit sem tervezhet­tünk. Éjjel tizenegy óra körül lehe­tett. Elindultunk gyalog Malinovec felé. Fordította: L. É. MADAME VONG nem ismer kegyelmet Iskolás korunkban szívesen ol­vastunk kalőzhistórlákat, de ha ma valaki ilyesmiről kezd beszélni, csak legyintünk egyet és elmoso­lyodunk. zokl Hol vannak ma már a kaló-Pedig a huszadik század dere­kán, az atomkorban, az űrhajók korában is találkozunk ezzel a „hivatással“. A modern kalózok élén a kegyelmet nem ismerő ma­dame Vong áll, aki már hosszú évek óta uralja Távol-Kelet vizeit. Magas vérdíjat tűztek ki a fejére, sőt még egy jő fényképéért is ha­talmas összeget ígért Hongkong, Thaivan és a Fülöp szigetek kor­mánya. Többen próbáltak szeren­csét, de legtöbbjük életével fize­tett vakmerőségéért. Madame Vong keze túlságosan hosszú volt. A hongkongi rendőrség számítása szerint madame Vong és társainak évi jövedelme meghaladja a 150 millió hongkongi dollárt. 1940-et írtak, amikor Vong Kun­­git, Csangkajsek egykori embere a többet jövedelmező csempészéssel, zsarolással, kémkedéssel és ké­sőbb kalózkodással kezdett foglal­kozni. Kantonban megismerkedett Szánnál, egy éjjeli bár gyönyörű táncosnőjével, aki cinkostársa lett. 1946-ban Vong megtudja, hogy három áruvál telt dzsunka érkezik. A kalózok tengerre szálltak, de a bő zsákmány helyett felfegyverzett katonaságot találtak Húsz perces harc után aki még tehette, elme­nekült. Vong súlyosan megsebe­sült, és három nap múlva meg­halt. Hamarosan híre ment, hogy a szétvert kalőzbanda élére Szán Vong, azaz madame Vong állt. A Hongkong melletti szigetekről irá­nyította sikeres akcióit. A holland Van HEUETZ nevű hajó este indult Kantonból, ám nem juthatott messzire, mert éjjel tizenöt bárka megtámadta A ka­lózok megszakították a rádióössze­köttetést, az utasokat a kajütökbe csukták s néhány óra leforgása alatt az egész szállítmányt átrak­ták. Az utasok és a hajó legény­sége közül egy ember sem látta madame Vong arcát, akinek ez az „akció“ 400 ezer fontot hozott. 1951 márciusában egy tengerész mégis megpillantotta a titokzatos Vong asszony arcát, miközben a kalózok 22 társát kíméletlenül le­lőtték és a Makaóba tartó portugál hajót kirabolták. Az említett ten­gerész sebesülten a tengerbe zu­hant, de megkapaszkodott egy deszkában és megmenekült. Ugyanabben az esztendőben az ötvenezer tonnás angol „Mallory“ hajó megállt a tengeren, nehogy „kettészelje“ a feléje haladó dzsunkát, és ez lett a veszte. 25 amerikai gépfegyverrel felszerelt férfi pillanatok alatt elfoglalta a hajót, és elrabolta a szállítmány legértékesebb részét. De téved az, aki azt hiszi, hogy madame Vong csak ilyen úton gyűjtötte vagyonát. 1951 augusztusában a következő tartalmú levél érkezett az angol kereskedelmi hajóvállalathoz: „25-én induló hajójukat megtámadjuk, hacsak nem fizetnek 20 000 hong­kongi dollárt.“ És a vállalat mit tehetett mást, fizetett. A kért pénzt eljuttatta a megadott helyre. 1952-ben madame Vong kalózai utasoknak öltözve, 280 ezer dol­lárt raboltak a Hongkong és Kan­ton között közlekedő hajó utasai­tól és személyzetétől. A tengernyi pénzt Vong asszony Hongkongban Makaóban, Szingapúrban és Tokió­ban költötte el, ahol nemcsak hogy a terveihez szükséges információ­kat szerezte, hanem szenvedélye­sen hódolt kedvenc szórakozásá­nak, a hazárdjátékoknak. Bátran tehette, mert egy tengerész ho­mályos személyleírásán kívül nem volt ismertető jele. Egyszer a makaói rendőrfelügye­lő apró csomagot kapott, amelyen a következő felírás volt olvasható: „Bizonyára érdeklik ezek a fény­képek, mivel madame Vonggal kapcsolatosak.“ A csomag fény­képeket tartalmazott, melyek ke­gyetlen módon megcsonkított holt­testeket ábrázoltak. A képekhez csatolt levélben ez állt: „Abban a pillanatban ölték meg őket, mikor madame Vongot akarták lefény­képezni.“ 1962 júniusában a Fülöp-szige­­tek elnökhelyettese, Emanuel Pe­­laes estélyt rendezett palotájában. A 200 vendég között volt egy ma­dame Szenkaku nevű hölgy is, aki az egész estét rulettasztalnál töl­tötte és meglehetősen magas ösz­­szegekben játszott. Az elnökhelyet­tes felfigyelt a hidegvérűen játszó nőre és megszólította. — Olyan nyugodtan játszik, és olyan nagy összegekben, hogy akár madame Vong is lehetne. A megszólított hölgy nyugodtan válaszolt. — Hiszen én madame Vong va­gyok. Szenkaku csak az álnevem. A társaság körülöttük levő tag­jai jót nevettek ezen a feleleten. Az elnökhelyettes egy hét múlva levelet kapott Makaóból. „Köszö­nöm a kellemes estét, Szenkaku— Vong.“ Azt beszélik madame Vongról, hogy több nyilvános ház tulajdo­nosnője és leánykereskedelemmel is foglalkozik. Arról, hogy hány tagja van Vong asszony bandájá­nak, igen eltérőek a vélemények. Az angolok feltételezik, hogy kb 3000 tagja, a portugálok viszont azt állítják, hogy legalább 8000 tagot számlál ez a jól szervezett bűntársulat. A japán állítások sze­rint a kalóznő mintegy 150 hajóval s dzsunkával rendelkezik. 1963 májusában megjelent egy ember a japán rendőrségen és felajánlotta, hogy értékes infor­mációt ad madame Vongról. A megbeszélt helyen találkozott is a rendőrség embereivel, de már nem mondhatott semmit, mert le­vágott kézzel és kivágott nyelv­vel találták meg. Madame Vong 43 éves, még so­káig folytathatja véres akcióit. És ezért nem csoda, hogy néhány biz­tosítási társaság megtagadja a ma­dame Vong által okozott kár meg­térítését. Feldolgozta: О. V.

Next

/
Oldalképek
Tartalom