Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-05-27 / 21. szám

anyónak, az egyetlen életbenmaradt hozzátartozónak, ez sem adatott meg. Egyszóval azokra a gyerekekre ott egy német kékruhás fogta a golyószóróját. Szerencséjük volt, megelőztem. Szitává lőttem. Annyi golyóval egy félhadsereget pusztíthattam volna el. De lőnöm kellett akkor anyám, mert nagyon megharagudtam. És akkor először életemben, nagyon összevesztem a Krisztusoddal. Mert hát mit vétettek ellene azok az ártatlan lelkek? És tudod, az az öregasszony nagyon hasonlított rád is, amikor a kezemet csókolgatta. Igaz, azt észre sem vettem a nagy haragtól, akkor. Csak azt vettem észre később, hogy én is sírok és ölelgetem azt az ismeretlen nagyanyát, mintha te lettél volna. A gyerekek körénk sereglettek. Barackot nyomtam a fejükre és összeborzoltam a hajuk. A legkisebbet az ölembe vettem és valahogy odaszorult, mint a mágnes. A fiamra gondoltam akkor, aki sohasem fog megszületni. Szemem elé mocsarak tolakodtak szúnyogfellegekkel. Az afrikai front elvette a férfiasságomat. A maláriás lázak még most is kísértenek. De ezt sohasem mondtam el neked, szépséges Veronikám. Mindig restelltem egy kicsit. Inkább elmentem a kocsmába és bort vagy pálinkát ittam. Ilyenkor nem éreztem nyílt sebeimet. Nem nagyitok anyám, de fájnak. Tudod, hogy elhagyott a feleségem. Hát ezért hagyott el. És én sírok ilyenkor. A fiamat siratom. Kapitány voltam az orosz fronton, most csak bányász vagyok. Nyakig merülök a szénporba. Orrom és tüdőm issza a piszkot, mint apám tüdeje valamikor a napsugarat a kisucai mezőkön. De hát mit számít az? Autót is vettem, meg miegymást, ami divatszámba megy most. De hát minek az is? Inkább fiam lenne. Neked meg fiaid voltak és kenyér nem adatott hozzájuk. Fordítva vannak valahogy a dolgok, és ez nagyon bosszant néha.

Akkor is így voltam veled, amikor idegenbe mentem hajón. Amerikába. Nem volt más kívánságom, csak hogy még egyszer, egyetlen pillanatra, meglássam az arcod. Ha valamelyik szemközt jövő hajóról felém intettél volna a zsebkendőddel, az életem árán is

megfordítottam volna azt a hajót, amelyik messze visz tőled. Pedig elengedtél. Nem is engedtél, elküldtetek az apámmal. Mert hogy nem adott biztos megélhetést a haza. Bizony úgy, idegenbe kellett mennem a betevő falatért. De azért megállítottam volna azt a hajót egy röpke pillanatra, csak annyira, amíg meg nem vallom, hogy milyen kimondhatatlanul szeretlek, és azt, hogy te vagy a legszebb asszony a világon, gyönyörű Veronikám.

Küldenék neked pénzt, de olyan haszontalan vagy, hogy odaadod a lányodnak, ahelyett, hogy egy új viganót vennél magadnak. Azt az ötszázast is odaadtad neki a múltkor, amit küldtem neked. Igaz, hogy a lányod az én húgom. Az is igaz, hogy házat épít. Szép nagy lesz az a ház, az is igaz, no de mi lesz a viganőddal? Vagy talán nem látod azokat a hoszszú ezreseket, melyek a ropogós zöld százasokból nőnek magasra, s amelyek a szövetkezet kasszájából futnak az épülő téglák felé? Néha az az érzésem, hogy csak a páteredet látod. Nem is tudom, hová lett az égszínkék szemed világa?

Azt a pénzt meg nem adom föl többet a postán, de megveszem a ruhára valót. Meg talán kabát is kéne. Meg tudod, mit veszek neked? Lakkcipőt. Hogy előbb eszembe nem jutott! Most az a divat. Tudom, azt fogod mondani: —• Te csirkefogó! — de megölelsz majd és én leborulok, mert meg fogsz ölelni. Mondd, tetszik neked az a lakkcipő? Mama, ha legalább tudnám, miért is szeretlek. Hisz soha sem kényeztettél.

A hang suttogásba fúl, meglehetősen használt zsebkendője a szeme irányába indul. Aztán lerogy az előszoba ajtaja előtt, hogy felhúzza cipőjét. Sokáig tart. A fűzőjét nem köti be, túl komplikált mesterség ilyen állapotban. És elindul újra a sáros utcák felé, mert elfelejtette, hogy voltaképpen látogatóba jött.

méböl is kiégett a tűz, és az üzemi gyűléseken a hangja is fátyolosán, fáradtan csengett. Péter sajnálta Petyó édesapját, az üzem vezetőjét — és szívében meggyűlölte régi iskolatársát, az életben saját bűnei miatt elbukott Petyót...

Egyszer egy üzemi gyűlés után az irodába hívták — űz üzemvezető elé. Nem tudta elképzelni miért — és szorongást érzett a torkában, amikor bekopogott.

Petyó édesapja az íróasztalon levő iratokat rendezgette. Fogadta a belépő Péter köszönését, hellyel kínálta, majd cigarettával, aztán rátért mondanivalójára.

— Azért hívattam, hogy közöljem magával az üzemi szervek és az üzemvezetőség közös megegyezéséből született határozatot. Nagyra értékeljük szorgalmát, lelkiismeretes munkáját, és jobb minősítése érdekében végzett tanulmányainak szép eredményét. Ogy határoztunk, hogy a negyedév végén nyugdíjba menő mechanikusunk helyére magát nevezzük ki — természetesen csak akkor, ha vállalja a fölkínált munkakört. Mint fiam kisiskolás társát és falubelit jól ismerem én is. Mindig törekvő és becsületes volt, aki az életet úgy fogta föl, ahogy kell. Bátran, akarattal és becsületesen. Nem úgy, mint a fiam. Nehéz, és fájó erről beszélnem — de beszélnem kell a fiamról, hiszen jól tsmeri őt maga ts. Nem akarom most az okokat kutatni, amik oda juttatták ahol van —

de nemcsak ö a hibás és bűnös azért, ami vele történt. Talán ott kezdődött az egész, hogy könnyen kapta az egyeseket akkor, amikor még együtt jártak iskolába. Maga viszont talán már ott megtanulta, hogy az életben semmit sem szabad föladni, és ha haladni akar az ember, azért bizony tenni ts kell valamit szívósan, és kitartással. Maga jól vizsgázott ezen a téren, és remélem, nem riad vissza a felelősebb beosztástól sem. Vállalja?

Petyó édesapja elhallgatott, és szembe nézett Péterrel. Eddig az asztalt, nézte, fáradt, keserű nézéssel — de most mintha újra felcsillant volna szemében a régi fény parázslása. A hangja ts úgy csengett, amikor azt kérdezte: „Vállalja?“ — mint régen.

Péter pedig az érzések ezernyi lendületétől ösztökélve akaratlanul fölkelt a székéről, és talán nem is ö — de valami belső erő nyitotta szóra az ajkát, amikor pár lépést téve az üzemvezető asztala felé — végre kimondta a választ.

— Vállalom ... vállalom, üzemvezető elvtárs . . . I

XXX

Eddig tart a történet meséje. Igaz is és nem ts — megtörtént és nem is — de a mese valóság képében ott zajlik az életben.

Nagy Olivér

KÉMNŐ Д NAGYKÖVETSÉGEN

(ii)

(Folytatás)

ALKULCSOK ÉS MIKROFILMEK

A tények alapján a nagykövet kénytelen volt megszüntetni Kent diplomáciai mentelmi jogát. Amikor a rendőrség engedélyt kapott a házkutatásra, megtalálta, amit keresett.

Kent több mint 1500 okmány másolatát tulajdonította el. Többek között pótkulcsot csináltatott az amerikai nagykövetség irattárához és rejtjelző helyiségéhez. Bevallotta, hogy a kulcsokat arra az esetre csináltatta, ha esetleg másik ügyosztályra helyeznék.

A Scotland Yard bizonyítékot szerzett arról is, hogy a Kentnél talált okmányok egy részét átadták egy külföldi hatalom ügynökének. Ez az ügynek természetesen Wolkoff Anna bárónő volt.

Kent módszere egyszerű és gyors volt. Munkahelyéről való eltávozása előtt kiszedte az okmányokat a titkos borítékból, majd a bárónővel elkészítették az okmányok mikrofilm-másolatait és az iratokat másnap reggel viszszarakta a helyükre.

Amikor Kent és Anna látták működésük sikerét, nagy elővigyázatlanságot követtek el. Ahelyett, hogy saját maguk készítették volna a fotókópiákat, hivatásos fényképészt bíztak meg ezzel a munkával.

Az Intelligence Service már hoszszabb ideje megligyelés alatt tartotta Wolkoff bárónőt. Külföldi származású hölgyek, akik fiatal diplomatákkal érintkeznek, fasiszta köröket látogatnak és keresetüket meghaladó összegeket költenek el, törvényszerűleg felhívják magukra a titkos szolgálat figyelmét.

Mindezek ellenére a bárónőről szerzett első hírek nem tartalmaztak terhelő adatokat és bár néhány esetben esztelenül nyilatkozott, mégsem tűnt úgy, mintha bűnös tevékenységet folytatna.

Egy napon azonban az Intelligence Service egyik nyomozója mégis figyelmeztette Albert Canning főfelügyelőt: a bárónő és a diplomata kalandja ugyanis eltért a szokásostól. A nő lakásán kezdődő „ pásztorórák“ nem színházban vagy valamelyik éjszakai mulatóhelyen folytatódtak, hanem leggyakrabban egy bizonyos fényképésznél. A nyomozók megfigyelték a szerelmespárt és a fényképésznél tett látogatásokat feljegyezték.

Néhány nap múlva egy detektív kereste fel a fényképészt. Előszói a cenzúráról és biztonsági rendszabályokról beszélt, végül a beszélgetés fonalát a külföldi hölgy és fiatal amerikai barátja látogatásaira terelte.

— Ö, azt a hölgyet gondolja az amerikai nagykövetségről? — kérdezte a fényképész. — Nem tudtam, hogy Wolkoff a neve. Ebben az esetben azenban nem kell nyugtalankodnia. Hivatalos munkáról van szó.

— Hm, azt mondja, hogy hivatalos munka? De milyen fajtájú hivatalos munka? — kérdezte a detektív és alig tadta izgalmát palástolni.

— Úgy vélem, nem követek el hibát, ha megmutatom, hiszen a Scotland Yardról van — mondta a fényképész pillanatnyi habozás után. Most is van a sötét kamrában néhány film.

Néhány perc múlva a detektív egy tekercs filmet tartott a kezében és megdöbbenéssel állapította meg, hogy azok „szigorúan bizalmas“ jelzésű okmányok kópiái.

A fényképészt azonnal a Scotland Yardra kísérte a detektív. A rendőrség egy-kettőre megállapította, hogy a fényképész semmit sem tudott megrendelői valódi tevékenységéről. Teljesen jóhiszeműen úgy vélte, hogy szabályszerű technikai szolgálatot végez az amerikai nagykövetség számára.

ÉJSZAKAI TANÁCSKOZÁS

Azon az éjszakán a Downing Streeten értekezletet tartottak, amelyen részt vettek a kormány, a titkos szolgálat és a katonai hírszerzőszolgálat tagjai. A konferencia tárgya szenzációs volt: az amerikai nagykövetségen kém működött, aki már hónapok óta elárulta a leggondosabban őrzött brit hadititkokat.

Churchillt, aki néhány nappal azelőtt vette át a miniszterelnöki tisztet, a hír nagyon érzékenyen érintette. Kennedy nagykövetet és lord Halifax államtitkárt sürgősen a gyűlésre hivatták. Az egyenesen elkábult nagykövet nem akarta a vádakat elhinni, de a bizonyítékok meggyőzték.

Ezalatt a Scotland Yard Kent lakásán, — amelyet a bárónő szép akvarelljei díszítettek, — újabb okmányokat talált. Mialatt a detektívek házkutatást tartottak, az olasz nagykövetség egyik dolgozója telefonált Kent lakására és a beszélgetés is bizonyította a fiatal amerikai bűnösségét.

Kentet néhány óra múlva letartóztatták és a nagykövet jelenlétében kihallgatták. Ezek az események már a Dunkerque-i előnyomulás és Franciaország elfoglalásának tragikus napjaiban játszódtak le és elképzelhetetlen zavart okoztak az egész világon az amerikai kapcsolatokban.

A „Ыаск-out“ (hírtilalom), amely minden amerikai diplomáciai megbízatásra vonatkozott, esetenként két-hat hétig tartott, mindaddig, amíg a személyi futárok csoportja nem kézbesítette Washingtonból az új titkos kulcsokat.

Kennedy nagykövet telefonon jelentette Roosevelt elnöknek, hogy a németek, olaszok és valószínűleg a japánok is már nyolc hónapja jól ismerik a Fehér Háznak és a Szövetségi Hivatalnak küldött összes fontos távirat szövegét, valamint az onnan kapott híreket is.

Kent és a bárónő a mikrofilmeket és az okmánymásolatokat az olasz nagykövetség diplomatájának adta át, aki szintén a német kémhálózat tagja volt.

JUSTICIA JELVÉNNYEL?

Kent a tárgyalás alatt is megőrizte nyugalmát és jókedvét. Egyetlen gondja csak az volt, hogy mi történik Anna bárónővel. Az angol igazságszolgáltatás az amerikai diplomata szemtelensége ellenére is kegyes volt.

A nyilvánosság kizárásával megtartott tárgyaláson 1940 november 7-én hét évi kényszermunkára ítélte Kentet. A vádirat csak azt hozta fel bűnéül, hogy eltulajdonított titkos iratokat és azokat olyan személyeknek adta át, akik egy ellenséges hatalom szolgálatában állottak.

Wolkoff Anna bárónőt tíz évi kényszermunkára ítélte a bíróság. Azonban öt és fél év után 1946 júniusában szabadlábra helyezték. Lehet, hogy az angol Justicia talárját is horogkereszt díszítette?!

Vége

(Ford. P. Gy.)