Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-27 / 21. szám
KINO LKINO OLYAN JÓ ÁLMODNI. Olyan jó ál Hindui, lingy egyszer újra üljük az életet. Nagyszemü lányka leszel, édes, én meg nevető, víg gyerek. Olyan jó álnmdni, hogy akkor együtt Iát nőni a falunk, kéz a kézben futunk a téren s erdön-niezőn csatangolunk. Olyan jó álmodni, hogy egymást szeretjük és ha bánat ér, egymás könnyén vigasztalódva szívünk nyugalma visszatér. A világ nem szakít cl minket, sem bőn, sem bánat el nem ér. A lényeg ifjú és hatalmas, a mátka tündöklő fehér. A vőlegény rendez a házban, hogy odavigye szép szüzét, s a sziizeeske ablakban ülve dalol és várja, hogy vigyék. Olyan jó álmodni, hogy egyszer ó, egyszer történhet csoda és ketten együtt élünk még mi, ahogyan nem éltünk soha MOYZES ILONA ÉN VERONIKÁM r A lábán posztócipő, a cipőjén sár. Lehajol, hogy megoldja cipőjének fűzőjét. De elvéti a célt, mert imbolyog az egész ember, mint lidércfény a lápon. A bor gőze négy szemet ültetett a kettő helyébe és így törvényszerűleg sokszorosan látja a dolgokat. A cipőfűzőjét is.- Mi ... mindjárt meglesz, no ... noó, egy ki ... is türelem... — biztatja magát, aztán térdre rogy. Sokáig tart, amíg végre megoldja nagy feladatát és nehézkesen feltápászkodlk. Az előszobái nagy tükör elé áll, bambán tanulmányozza saját képét, mosolyog s némán gesztikulál. S miután saját képe távoli ködbe hull s helyette egy másik arckép bukkan eléje, talán ugyanolyan halvány kék szemmel, — beszélni kezd. — Én gyönyörű Veronikám, ha látnál. Jaj, ha látnál. Olyan vagyok, mint egy disznó. Aztán előveszi meglehetősen használt zsebkendőjét, reszketeg kezével szeméhez emeli, és szárítja könnyeit, melyek nem is a szemébe, inkább a lelke mélyére tolakodnak. — Mosolya gyermekmosolyba téved. — Mama, mama, mama, — szólongatja halk hangon, s a tükörhöz lágy tónusú hangok ütődnek. — Mama! Te vagy az én gyönyörű Veronikám. És öreg vagy már. Hetvenkét esztendő nem kevés. Aztán meg a templomba járogatsz, ha jól szolgál a lábad. Hát hogy értenél meg engem? xxx — Milyen jogon akarják elvenni az életedet, amelyet én adtam. Az én testemből s az én véremből vétettél. Te vagy az én testem és te vagy az én vérem. Elátkozom a háborút. — Ezt mondtad bizony, amikor a frontra indultam. És elmentél a kert végébe, hogy ne lássam könnyeidet. De én hallottam a zoi* kogásodat, hiába temetted arcod kötényedbe. És én is sírtam. Bevallom neked most, hogy én is. Nem magamat sirattam, a te fájdalmadat sirattam, mert nagyon szerettelek akkor is. Nem is tudom, miért szeretlek, csak szeretlek. Hisz soha sem becéztél, soha nem kényeztettél. Inkább azt mondtad — Te, te bitang! — De megöleltél ugyanakkor és abban a te ölelésedben az egész világ szerelme összegyűlt. Leborulnék most is előtted és úgy csókolnám meg megtépett kartonruhád szálét, mint a hívők a te páteredét. De akkor ott, a fronton nem is rád gondoltam, hanem a Krisztusodra. Leningrád mellett, emlékszel, hisz sokszor elmondtam, a gyerekek szálanként szedték a gombát a letarolt mezőn, mint a madarak, úgy szedegették a búzaszemet és rágcsálták, hogy éhen ne haljanak. A fogatlan nagy-PETYÓ és PÉTER Petyó és Péter egy osztályba jártak már az első osztálytól kezdve. Péter édesapja az állami gazdaság hizlaldájában dolgozott, munkás volt — Petyó apja pedig egy nagy üzemnek volt az igazgatója. Péternek az édesanyja egy varrodában dolgozott, Petyó anyja pedig egy bankban volt hivatalnok. Péter zsíroskenyeret, szalonnát, vagy tepertős pogácsát, retket, almát hordott tízóraira — Petyó pedig legtöbbször cukrászsüteményt, csokoládét és narancsot, mert ő a kenyeret és szalonnafélét nem szerette. Péter edzett és izmos fiú volt, Petyó cingár és satnya. Péter, ha össze is különbözött mással, nem árulkodott és hamar kibékült — Petyó viszont minden semmiségért pttyergett, és rögtön panaszkodott a tanítójának, s azzal fenyegetőzött, hogy apjának is beárulja a pajkoskodót. — Majd' ad neked az apukám, várj csak! — mondta ilyenkor, és a nyelvét is kinyújtotta a kételkedőkre. De valami hatalma mégis csak lehetett az apjának, mert hiába volt Petyó dolgozata hibás, hiába volt a felelete néha makogó és hiányos — mégis egyes bizonyítványokat kapott. Péter általában jobban is felelt, jobb dolgozatokat is írt mint Petyó, mégis csak ketteseket és hármasokat kapott. Pedig Petyó otthon sem tanult valami sokat — csak játszott, anyja és apja kedvence bolt — minden szabad volt neki és mindent megkapott, amit szeme-szája megkívánt. Még külön szobája is volt, ahol tanulhatott volna. Péter sokat segített otthon a ház körül. Vizet, fát hordott — felsöpörte az udvart, felásta és gyomlálta a konyhakertet, vigyázott a kisebb testvéreire — s bizony neki nem volt különszobája. Együtt laktak egy konyhában és egy szobában mind a hatan: Az édesanyja, édesapja, nagyanyja, két testvére és ö. De mégis talált magának helyet és időt arra, hogy leírja házi feladatát, megtanulja a leckéjét. Teltek, múltak az évek. Petyó felsőbb iskolába került, onnan a főiskolára — orvosira. Oda is felkerült minden akadály nélkül. Rebesgették is az ismerősök, hogy nem kell tudás vagy protekció, „elég az ismeretség". Péter bizonyítványa gyengébb volt, s hiába sikerült a felvételi vizsgája a gépipariba — nem vették fel. Pedig, de szeretett volna tovább tanulni, ipariba Járni — mert mindene volt a gép és a tanulás. Hiába, nem volt „ismeretség"-e. — Nem baj fiam — mondta az édesapja — a munka nem szégyen. Becsületes kenyeret kétkezi munkával is lehet keresni. Nem fogsz te se belehalni. Tizennégy éves volt akkor Péter, és ha fájt is a szíve — összeszorította a fogát, és szembenézett az élettel. Elszerződött géplakatos tanulónak, s így került be abba az üzembe, ahol Petykó apja volt az igazgató. Péter kezdetben ellenszenveit érzett Petyó apjával szemben, de aztán akarva nem akarva megváltozott ez az érzése. Petyó apja ugyanis szép szál, megnyerő külsejű, bgrna ember volt. És igazságos is volt. Szerette a rendet, a fegyelmet, szerették őt a beosztottjai is, és az üzem munkásai is. Gyakran járt kint az egyes gyárrészlegeken, érdeklődött minden iránt — és az üzemi gyűléseken olyan szépen tudott beszélni, olyan egyszerűen tudott dicsérni, és olyan harag nélkül rámutatni a hibákra, hogy még a megdorgáltak sem haragudhattak meg rá. Megszerette tehát Péter is a gyár főnökét, Petyó apját. A tanoncidő hamar elrepült, észre sem vette, és kezében volt a mesterlevél. Ott maradt a gyárban továbbra is — a gyár műhelyében kapott önálló beosztást. Keresetét szépen hazaadta az édesanyjának, az pedig ügyes beosztással úgy gazdálkodott a három fizetésből, hogy szép házhelyet vehettek, és lerakták egy háromszobás tágas ház alapjait. Mire bevonult katonának, már tető alá is került az új ház. Katonaidejének letöltése után ismét visszatért a gyárba. Ekkor érkezett a megdöbbentő hír Petyóról. — Ahelyett, hogy a főiskolán tanulmányainak szentelte volna idejét, könnyelmű életet élt, a vizsgáit képtelen volt letenni. Rossz társaságba keveredett — és olyan dologban is részt vállalt, ami miatt bíróság elé került és ott 5 évi szabadságvesztésre ítélték. Az „ismeretség“ sem segített Petyón. A bűnt bűnhődés követte. Nem becsülte meg Petyó azt, amit becsülnie kellett volna — nem igyekezett, és így nem lehet messzire jutni. Azt gondolta talán, hogy elég mindenhol az, hogy az apja vezető ember, és ha tisztelje és becsülik — előtte az életben mindenhol kinyílnak a fölfelé vezető ajtók. De tévedett. S a tévedésére ráfizetett. Péter viszont tovább törekedett, tovább igyekezett. Nem elégedett meg a mesterlevél megszerzésével, hanem beiratkozott a gépipart szakiskola esti tagozatára, s mindennapi munkája mellett szorgalmasan tanult. Tanult bizony, hiszen az az álma volt teljesülőben, amiről 14 éves korában álmodozott. De akkor nem vették föl ebbe az iskolába. Nem sikerült az egyenes út, a főkapun nem jutott be vágyai várába — került hát egyet, és bekerült a hátsó kapun oda, ahova vágyott. Kitartásának és akaratának meg is lett az eredménye. Érettségi vizsgája kitűnően sikerült. Emelt fővel, derűs szemmel járt az üzemben, s vidáman fütyörészett munka közben, mert tovább dolgozott a többiekkel a műhelyben — nem szégyellte a munkát. De valahogy megkeseredett mindig a szája íze, ha Petyó édesapjával találkozott. Az azelőtt délceg testtartású férfi, lehajtott fejjel járta az üzem részlegeit — a sze-
