Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-20 / 20. szám
/. BEFEJEZETLEN SZIMFÓNIA Rojtos szélű felhőrongyok úsznak az égen, virágbokrok szűz karcsú teste mozdul a májusi szellők pajzán füttyszavára. A téren a tavasz-zöld új ruhába öltözött öreg fa lombkoronájától védett pádon egy asszony üldögél. Fekete kötényén pihen a keze. Reszkető öreg kezek, vékony kékes erek hálózzák. Az erekben áramlik a vér a szívtől a szívbe... megállás nélkül, szünet nélkül ... de egyre lassabban, egyre meszesebb partok között. Egyszer majd egészen elfárad, talán tíz év múlva, talán a jövő héten, talán holnap ... talán a következő pillanatban. A teret házak szegélyezik és az egyik ablakból zongoraszó csordul a lombok közé. Egy-egy gyors, erős futam felrebbenti a madársereget, ijedten menekülnek a magasba. Az asszony ráncokból darabolt arca mozdulatlan, mindig könnyező szeme messzire néz ... vajon hová? A zongora sír, sóhajt, mosolyog, vágyódik... I. tétel: allegro. Az asszony 1890-ben született —hetvenhat éves. jövetelét nem ünnepelték lakmározó örvendezők, nem köszöntötték orgonabúgásos örömmel, főtt: akarva-akaratlan, egy percnyi önfeledkező mámor nem várt terheként, jött hatodik éhes szájnak, jött sok gond mellé újabb gondnak egy nincstelen földforgató örömtelen kunyhójába. Nem hajoltak föléje gügyögő szavakkal és születésének évfordulóján soha nem bogozta izgatott kíváncsiságtól reszkető kezekkel az ajándékot rejtegető csomag csomóra kötött szalagját. Ez az aszszony együtt nőtt a „nincs“ sötét árnyával és ahogyan nőtt, úgy nőtt az árnyék is, félelmetesre, hatalmasra és elfogta szemei elől az öröm, a szépség fényeit. — Egyszer hízónk volt, annak nagyon örültünk. De aztán valami kórság miatt megdöglött és el kellett ásni. .. hát még az se sikerült! Ezt mesélte az öregasszony, amikor az életről vallattam. Egyetlen szépet őriz emlékei között, egyetlen gondolat maradt meg benne: a gömbölyödő hízó képe, a jóízű ételeket megelőző ádvent és a csalódás, a lemondás szomorúsága ... Rembrandt ecsetje kellene, hogy elénk varázsolja a képet, ahogy a megkínzott, meggyötört, urak által minden nyomor keresztjére feszített magyar paraszt áll a magamesterkélte kutrica előtt és nézi a gömbölyűre hizlalt remény kihűlt tetemét és mögötte ott áll az aszszony és hat éhes gyermek. II. tétel: adagin. A nász kihullott emlékei közül. Asszonnyá lett, mert azzá kellett lennie. Nincsenek kedves-bohókás emlékei, amelyek még évtizedek után is boldog-piros hullámmal festik az asszonyarcot. Nem őriz vágyébresztő suttogásokat szívébe temetve, csak azt tudja, hogy egy másik kunyhóba került, hogy szegény ember lánya helyett lett: szegény ember felesége. — Az első lány volt, a másik kettő meg fiú ... a lányt elvitte a „hektika" a kisebbik gyereket elhajtották katonának, a harmadik él ... Igen, három gyermeke született. 1910-ben ment férjhez és azután jöttek a gyerekek, 1915-ben egy lány, 1917-ben egy fiú és 1920-ban a másik fiú. Ez megmaradt, ez él. Az első meghalt parasztbetegség ben: tüdöbajban. A másodikat 1943- ban behívták ... Arra a napra még vissza tud emlékezni... november volt. Ködös, nyálkás november, akkor jött a papiros. Arra a napra, azokra a napokra sokan tudunk emlékeznil Három betű volt a papíron: SAS! Siess! Azonnal! Siess! Siess szegény, éhségtől pállott ínyű magyar paraszt, meghalni Horthyék vérgőzös hungarizmusáért, grófi herék tízezer holdjáért, az tparbárók palotáiért! Eddig az Izmodat, a verejtékedet adtad ide, most add a véredet, az életedet, az istenért, akit nem ismersz, a hazáért, amelyből egy talpalatnyi sem a tied! Arra a napra, azokra a napokra nagyon sokan tudunk emlékezni! III. tétel: scherzo. 1944 első hónapjában eltemette a férjét. A fiú — az immár egyetlen gyermek, otthon maradt, beteges volt, gyenge, nem vitte vágóhídra Horthy Miklós, a magyar férfiak véres kezű mészárosa. Dolgozott az anya és dolgozott a fiú és együtt köszöntötték kissé rémülten, a jövő távlatait meg sem látván az ágyútűzben született szabadságot. Emberformáló kor következett, életszépítő rend tanított mindnyájunkat új, de örök igazságokra. Üt nyílott a fiú előtt is és ö rálépett az útra. Tanult. Összeszorított fogakkal, elszántan, sokszor csüggedőn, de mindig újra kezdve... Es az anya mindent vállalt. Dolgozni járt, hogy pótolja, amire az ösztöndíjból nem jutott és dolgozott otthon, lábujjhegyre szorított léptekkel és nem érezte a fáradtságot, a derekában hasogató kínokat, mert sebesre vert szívét simogatta a boldogító, hihetetlen csoda: a fiú tanul, a fiú már nem lesz urak szolgája, éhes megvetett nincstelen! Es a koldusok unokája talán nem is látta, hogy amikor átvette mérnöki diplomáját, az ünneplők kö zött egy öreg, ráncos paraszt asszony testét viharként rázta a visszafojtott, szívet remegtető boldog zokogás. A IV. tétel hiányzik! A zongoraszó elhalt... nincs tovább! Pedig most következne a presto. A gyermeki szeretet gordonkája, az unokák mosolyának csengettyüszava, ami kísérné, követné, simogatná az örök pihenő felé ballagó asszonyt! — Jó fiú ... húsvétra hozott nekem cukrot. Sokszor minden hónapban eljön hozzám ... Jó fiú a mérnök úr, csak éppen... Csak éppen a ráncos arcú, nehezen tipegő édesanya nem fér el a háromszobás, összkomfortos lakásban! Csak éppen az „édes“nek nem jut egy tányér az asztalon! Csak éppen az édesanya fekete köténye nem illik a szabónál mérték szerint készített öltönyhöz és az, égszínkék fényes Spartak műanyag ülésére! Jó fiú a mérnök úr. Vitt tíz deka savanyú cukrot is húsvétra az édesanyjának és sokszor havonta meglátogatja a kis albérleti szobában, ahol egy magához hasonló öreg szüle lakótársa! 16 fiú a mérnök úr és én nem írom ki a nevét, mert az édesanyja mindent bevallott azon a lomboktól árnyékolt pádon, csak a nevét nem! Csak annyit tudok, hogy „mérnök úr", hogy diplomát kapott ... persze. : csak a műszaki tudományból! Emberségből megbukott! Péteri! Gyula Rozsnyó! Az idetévedt idegen varázslat rabja lesz. Elcsodálkozik a műemlékek cirádáin és az elmosódott latin feliratok múltat idéző sorain, és olyan érzése támad, mintha egy mesejáték színpadán járna, melyet valószerűtlenül zöld színű hegyek kulisszája zár körül, és a lebegő, tavaszi, kék ég-horizontra a bányák mélyén rejlő apró érccsillám-reflektorok milliói szórják a fényt. Körszlnpad, körkulissza, zárt egész! Két és félezer éves az európai színjátszás —, ez jut eszembe, és a táj szépsége Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész világába csábít... Éppen Aiszkhülosz sírfeliratának sorait szeretném felidézni, amikor élesen rám tülköl a helyi autóbusz, és vezetője, a félig lehúzott ablakon kihajolva olyan szavakkal ecseteli az úttest közepén álldogáló bárgyúságomat, hogy az „istenek“ világából rögtön a mába csöppenek, magamban csendesen átkozom a CSAD sofőrjének álcázott Zeust, és zavartan utat engedek az RO 4764 rendszámú modern, vörösre festett diadalszekérnek ... Az autóbusz már messze jár, de a táj szépsége és Aiszkhülosz még egyre fogva tart... — „Elmondhatja vitéz voltát Marathonnak a berke ...“ És úgy látszik, nem ok nélkül csendülnek fel benne ezek a sorok, mert alig teszek néhány lépést, egy plakátot pillantok meg: a rozsnyöi Általános műveltséget NYÚJTÓ KÖZÉPISKOLA TANULÓI előadják a Városháza nagytermében Rozsnyói r w SZOPHOKLÉS: ELEKTRA című drámáját. A művelődési otthon frissen festett lépcsőházában sietős léptekkel megyek fel a második emeletre. Mérhetetlen kíváncsiság uralkodik el rajtam. Haladéktalanul látni és hallani szeretném a 18 éves Elektrát és a 16 éves Oresztészt De az előadás kezdetéig még tíz perc van ... Az előcsarnokban a darab rendezője, Kanala Jőzsefné tanárnő, a III. D osztályfőnöke fogad. Talán az eredményes munka öröme teszi annyira nyugodttá, hogy kettőnk közül én látszom izgatottabbnak. — A darabot november végén kezdtük betanulni. Sajnos a művelődési otthon tervének túlzsúfoltsága miatt csak április utolsó hetében jutottunk színpadra ... De azért gondolom, Így is sikerül. Megtettünk mindent. A gyermekeim, így mondom gyermekeim, mert mindegyiket úgy szeretem, mintha az enyém lenne, nagyon KITALÁLT TÖRTÉNET élő szereplői A hóhér és menye (Vladc Müller és Emilia VáSáryová) Még néhány perc ... és a hűtlen asszony feje lehull. a pnhs hatodlkán végre kisütött a nap. tX Erre vár már régóta a „Hóhér" című film stábja, amely Bratislavában, a Kapitulská utcában egyszerre csak visszapergette az időt és visszavarázsolta a 18-ik századot. Ebben a hangulatos kis utcácskában forgatták a film külső felvételeit, amelyek a török megszállás éveibe vezetnek minket. Ezek voltak egyúttal a film utolsó külső felvételei is. Azután a kolibai filmstúdióban láttak munkához. A filmet júniusig be kell fejezni, mert a „Hóhérral‘ nyitják meg Kassán a Dolgozók Filmfesztiválját. A film rendezője Palo Bielik — a szövegkönyvet is ő írta —, előre elvből nem nyilatkozik senkinek a filmjeiről. Így hát csak asszisztense, Sylvia Lackóvá beszél a film néhány érdekességéről. — A Hóhér szélesvásznú színes film. Nem sorolható a történelmi filmek közé, mert nem szerepelnek benne hiteles történelmi alakok, csak egy bizonyos korszakot jellemez. Húsz év történetét öleli fel egy nem meghatározott országban a Duna mentén, hősei is kitalált emberek. Ahogyan
