Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-20 / 20. szám
A mérleg kedvező. Itt — es csak Itt — Németországnak ebben a részében Indultunk el a demokratikus, békés, humanista fejlődés útján és ma büszkén jelenthetjük az egész világnak, hogy a Potsdami Szerződés követelményeit teljesítettük: az imperializmus, a háború gyökerét kiirtottuk népünk tudatából és olyan államot építettünk, amelynek legfőbb célja a béke és a szocializmus, a népek tiszteletének kivívása, a népek közötti barátság biztosítása, és ennek köszönhető az irántunk megnyilvánuló elismerés, és "szeretet. Ogy véljük, büszkék lehetünk arra, hogy az Államtanácsban 5 ás az NDK minisztertanácsában 3 asszony dolgozik, hogy a képviselőház minden 4. tagja és a városi képviselőtestületek 31 százaléka nő. De azt Is hangsúlyozni kell, hogy a fejlődés rendkívül összetett folyamat volt. Elavult nézetek gátja tornyosult elénk és mindennapi harcot kellett vívni a haladásért. Ebben a harcban mutatkozott meg a munkásnők, földművesasszonyok és a női értelmiség aktivitása, bölcsessége és lelkesedése. És emellett számunkra mindennél fontosabb segítséget nyújtott a munkásosztály pártja, amely a közgazdasági egyenjogúsítással utat nyitott a nőknek a társadalmi és szó-A jövőt ostromló JELENRŐL 11145. május B án utolsót lobbantak a lángok, hamuvá, pernyévé vált egy véres és hazug világ és új biztató távlatok napos útja tárult a némát nép elé is. De minden nemzet életének folytatója, minden élet eredője: a nő, és minden időkre érvényes igazság Veres Pálné megállapítása: „amilyen a nő, olyan a család, amilyen a család, olyan az egész társadalom." Ilse Thiele, a Német Demokratikus Nöszövetség elnöknője felmérte a a megtett utat és a történelem mércéje alá állítva a Német Demokratikus Köztársaságban élő, alkotó asszonyok tevékenységét, büszkén mutatott rá, hogy társat együtt nőttek a jövőt ostromló idővel. ciális egyenjogúság felé Is. Ennek köszönhető a sok harc sikere, ennek köszönhető, hogy asszonyaink új munkaterületeket hódítottak meg és szembeszálltak a visszahúzó erőkkel. Olyan asszonyok biztosították a nagy tömegmozgalmak sikerét, mint például Frieda Hockauf, akinek jelszava — „ahogy ma dolgozunk — úgy élünk holnap“ — erkölcsi, szellemi generátorként hatott a népek mellett és a magrlngatő földeken egyaránt. Hazánkban kötelező gyakorlat lett az „azonos munkáért azonos bér“ elve és a nők mai vágya a tanulás, hogy szakmunkásokká, mesterekké válva, uralhassák a tudományt és a technikát. A történelem igazságszolgáltató, embert és rendet formáló vihara elsöpörte a földművesasszonyok testét görnyesztő sok évszázados terhet is. Ma 460 ezer asszony dolgozik a földművesszövetkezetekben, a szövetkezetek vezetőségének 24,7 százalékát képezik asszonyok és 1964-ben 10 ezer földművesasszony szerezte meg a szakmunkás képesítését. Egy demokratikus állam alapja a demokratikus jogrend és ezen a téren is büszkén mutathatunk rá az általunk végzett munkára. Ma az NDK bíróinak 30,4 és az államügyészek 20 százaléka nő. De közben ne feledkezzünk meg arról som, milyen nehézségeket kellett leküzdeniük az új tanítónőknek és tanítóknak, amikor megkezdték a béke és demokrácia igéit tanítani és akkor valóban nagy elégtételt jelent számunkra, hogy napjainkban pedagógusaink 53,7 és az iskolák mellett működő szülői munkaközösségek vezetőségének 70 százaléka nő. A fejlődésünkről rajzolt kép azonban hiányos lenne, ha nem mutatnánk rá arra Is, hogy az asszonyok a gazdasági fejlődéssel egyidejűleg a szellemi, a kulturális élet részeseivé, aktív művelőivé és minden szépre szomjas támogatóivá válhattak. Talán nem kell részeletesan elemezni, milyen mélyreható társadalmi átalakulásra volt szükség, hogy az aszszonyok a társadalmi élet minden területén elfoglalhassák az őket megillető helyet. De amennyire örülünk saját életünk egyre szaporodó szépségének, annyira elszomorító számunkra, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban a női egyenjogúság elvét a valóság aranyfedezetének hiánya üres frázissá sekélyesíti. Maria Weber, a Német Szakszervezeti Szövetség országos titkárnője az 1G Metall-művek 1964 szeptemberében tartott konferenciáján kijelentette az asszonyok előtt, hogy „egyetlen szakszervezeti követelés sem ütközik olyan ellenállásba a munkaadónál, mint a női munkaerők Igazságos bérezésének kérdései“ Martha Schanzenbach, a Német Szociáldemokrata Párt elnökségi tagja 1964 novemberében a karlsruhai pártnapon tartott előadásában leszögezte, hogy „bár a női munka a jog írott betűi szerint egyenjogú, a valóságban kevesebbre értékelik mint a férfimunkát“. Azok a nyugatnémet erők, amelyek megfosztották a nőket az egyenjogúságtól, mindent elkövetnek, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban látható fejlődés értékét olyan elkoptatott szólamokkal csökkentsék, amelyek közül az unalomig ismertek például, hogy „az NDK-ban a nőket munkára kényszerítik“, vagy „egy asszony számára a munka és a családi élet összeegyeztethetetlen“. Nos — ml életünkkel cáfoljuk meg ezeket a nagyon is átlátszó hazug téveszméket. Nemcsak a munkásnők, hanem a földművelésben, iparban és a szellemi téren dolgozó asszonyok is naponta újfent hangsúlyozzák, hogy életüket ma már elképzelni sem tudják munka, társadalmi tevékenység nélkül. Tény az azonban, hogy a demokratikus Németországban dolgozó asszonyok számára az állam biztosítja a szociális körülmények állandó, következetes javulást, hogy hazánkban az anya- és gyermekvédelemre fordított anyagi eszközök a költségvetés jelentékeny tételei és országunk — többek között ezen a téren is — kivívta az elsőséget a két Németország területén. Ml — akik a múltból a jelenbe értünk és a jelenben már a jövőt ostromoljuk — büszkék vagyunk a megtett útra, az elért eredményekre és messzire nyúló vágyainkra. Büszkék vagyunk arra, hogy élni tudtunk a szovjet hősök, a hitler-ellenes koalíció győzelme, áldozatkész harca révén kivívott szabadságunkkal és a blsmarcki és hitleri hazugság és terror romjain új, békeszerető Németországot építettünk! AZ AGYAG HŰVÉSZE Kovács Margit bizonyára sok száz — ha nem sok ezer — él Magyarországon. Orvos és esztergályos, tsz-tag, és bérelszámoló. De az agyag poétájának a neve — egy költői kisfilm alkotója nevezte így — mégis fogalommá, sőt majdnem azt mondhatom tárggyá lett. Aki Nyugatról érkezik Magyarországra — azt a hegyeshalmi határállomáson Kovács Margit kerámia falitérképe fogadja Aki Torinóban megnézte a magyar kiállítást, Kovács Margit művészete hódította meg először. Alkotásaira szinte készen sorakoznak eszköztárunkban a jelzők: bájos, dekoratív, könnyed, derűs, szellemes, színes és lírai. Figuráinak saját világa és karaktere van. És ez a világ egyszerre határos a népművészettel és a mesék birodalmával. Kovács Margit művészetének skálája sokszínű, mostani korszakában új útra tért, máz nélkül, színtelen, érdekes felületű drámai hatású kerámiákat mintáz. Modernebb vagy időtlenebb, egyszerűbb, érettebb, vagy egyszerűen csak — más? — A művész örökké keresi, építi a maga művészetét, kutatja az újat — vallja Kovács Margit. — Azt hiszem, ez természetes, a művészet — szüntelen keresés. — Azt hiszem, ebben a forrongó, kereső világban még fokozottabban az. És a művész igyekszik kikerülni az újban is azt, ami csak divat. — Hogyan jutott ehhez az újnak ható formanyelvhez? — Az anyag kényszerített rá. Néhány évvel ezelőtt egy meghatározott munkához kaptam kézbe ezt a durvább. samottos matériát. Öröm volt a színe, még a marokbaszorítása is. Öröm volt dolgozni vele. Az anyag durvasága kényszerített arra, hogy a feladatnak megfelelő rusztikusabb formát keressek, hogy ne részletezzek, hanem az eddiginél szigorúbban mintázzak. Az anyag adta az útmutatást a szigorúsághoz, és mondhatom, nagy örömet találtam benne. — Ügy tűnik, mintha nemcsak műveinek kifejezési formája, de a figurák hangulata, ha szabad azt mondanom, a kerámiák „tartalma" is változott? — Ezen a területen különösen nehéz a formai és érzelmi töltést szétválasztani. A legtöbbször annyira egybeolvad a kettő, hogy lehetetlen is. Előfordul, hogy valamilyen érzelmi, vagy gondolati érzés adja a legelső lökést egy munkához. Szeretem az asszonyi élet és a munka témáit, érdekelnek az emberi kapcsolatok is. De megesik, hogy egy kezembe kerülő agyagdarab maga adja az ötletet. Elég egy kis agyagnokedli ahhoz, hogy gyúrva, formálva kialakuljon a vázlat — ezt kell csinálni. Valóban, Kovács Margit látványos szép, múzeumnak és eleven kiállításnak egyszerre beillő, Dunára néző műtermében nagy becsben állnak ezek a nokedlik. A művész nem ceruzával, hanem agyaggal, agyagban vázolja fel a gondolatait — és ezek a tenyérnyi vagy ujjnyi szobrocskák nemcsak az alkotóban, de a nézőkben is egész gondolatsort, érzelmi folyamatot indítanak el. A műteremben szinte minden alkotás csábít, gyönyörködésre, nézelődésre, kérdésre is. A villanykemence ajtaja csukva van, nem tudom, onnan milyen meglepetés várható. Búcsúzóban még feltenném az ilyenkor szokásos kérdést: min dolgozik most? Kovács Margit válasza viszont eltérő a megszokottól. — Jelenleg nincs megrendelésem. De azt nem panaszként mondom, jó néha az ilyen teljesen kötetlen periódus, amikor az ember egészen szabadon, kedve és ötlete szerint válogatva készíthet faliképet, figurát és edényt is. A felkészülés, a pihenés, az útkeresés ilyen szakaszaiban jut az ember oda, hogy a soron következő munkában ne önmagát ismételje. Amikor becsukom magam mögött a műteremajtót, minden alkalommal újra elfog a munka nyugalma és nyugtalansága. Azt hiszem, művész számára nincs ennél nagyobb öröm. F A