Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-19 / 6. szám
GYERMEKEKNEK MEZSGYE Olyan, mint a pántlika, Zöld selyemből szőve. Rákötötte valaki Két nagy határkőre. Kihímezte a tavasz Tarka vadvirággal... — Gyere arra, felvidít Csattogó madárdal. CSONTOS VILMOS ÉBRED A PATAK Bozontos égerfák alatt ébredezik a kis patak, serken a jégpáncél alól, csörgő habot ver, úgy dalol. Hajszál erecskék Indulnák, halkan egymásba borulnák, s viszik a friss üzenetet: nádak, füzek, ébredjetek! A jég pattanva felsajog, megindulnak a tutajok, lyukas hátukon cipelik a csúszkálás emlékeit. B. RADÖ LILI: PETRIK JÓZSEF Marika fürdik Marika nagyon szeret fürdeni. Minden este sokáig lubickol a vízben, vígan játszik Klárival, a gumibabával meg a kiskacsával és a hallal, amit születése napjára kapott. Szökőkutat csinál a kezéből, meg nagy-nagy hullámzást a kis kádban, és esőt is csinál a piros szivaccsal. Mikor aztán anyuka közeledik a szappannal, akkor Marikának egyszerre sürgős dolga akad. — Jaj, anyukám — mondja — még nem kezdhetek mosakodni. Előbb meg kell mosdatnom a Klári babát, nehogy piszkos maradjon, mire én tiszta leszekl No jó — bólint anyuka , azt még megvárom. — És leül türelmesen a kád mellé. — Gyere, Klári baba — mondja Marika —, mosakodni kell. — Jaj, Marikám — mondja Klári baba —, még nem kezdhetek mosakodni. Előbb meg kell mosdatnom a kacsámat, nehogy piszkos maradjon, mire én tiszta leszek. — No jó — bólint Marika —, azt még megvárom. — És türelmesen nézi, míg Klári baba hozzáfog a mosdatáshoz. — Gyere, kiskacsa — mondja Klári baba —, mosakodni kell. — Jaj, Klári baba — mondja a kiskacsa —, még nem kezdhetek mosakodni. Előbb meg kell mosdatnom a halacskát, nehogy piszkos maradjon, mire én tiszta leszek. — No jó — bólint Klári baba —, azt még megvárom — és türelmesen végigfekszik a vízen. Kiskacsa megfogja a halat, és jól megmosdatja. Klári baba felül, megfogja a kacsát, és megmosdatja. Marika is munkához lát, és egy-kettőre megmosdott Klári baba is. Addigra anyuka odalép a kádhoz, és nemsokára Marika is ragyog a tisztaságtól. — Most gyere ki, Marikám, a kádból — mondja anyuka, és már fogja is a fürdőlepedőt. — Jaj, anyukám — mondja Marika —, még nem jöhetek ki. Előbb a Klári babát kell kivennem, hogy itt ne felejtsük a vízben. No jó, azt még megvárom — mondja anyuka, és újra leül a kád mellé. Gyere ki, Klári baba mondja Marika —, vége a fürdőnek. Jaj, Marika — mondja Klári baba —, még nem jöhetek ki, előbb a kiskacsát kell kivennem, hogy itt ne felejtsük a vízben. — No jó, azt még megvárom — mondja Marika, és türelmesen várja, hogy Klári baba kivegye a vízből a kiskacsát. ■ Gyere ki, kiskacsa — mondja Klári baba —, vége a fürdőnek. Jaj, Klári baba — mondja a kiskacsa —, még nem jöhetek ki, előbb a halat kell kivennem, hogy itt ne felejtsük a vízben. — No jó, azt még megvárom mondja Klári baba, és türelmesen várja, hogy a kiskacsa kivegye a vízből a halat. — Gyere ki, halacska — mond Ja a kiskacsa —, vége a fürdőnek. Az ám, de a hal egyre elúszott előle. — Én a vízből ki nem jövök, eszem, alszom, jól megnövök — felelte, és otthagyta a kiskacsát. De már erre anyuka türelme is elfogyott, benyúlt a vízbe, és kihúzta a kád dugóját. Egyszeriben lefolyt a víz a kádból, s erre a kacsa mindjárt kivette a halat. Klári baba a kacsát, Marika a Klári babát, anyuka pedig hamar betakarta a fürdőlepedőbe Marikát, és szárazra dörzsölte, hogy meg ne hűljön. Ludvik Korkos — gipszfigurája (19591 SIMON EMIL: A kőházak kemencévé változtak. Ajtót, ablakot nyitva hagyott, mégsem járt a levegő. A tűzhely lángja is égetett, de nem hagyhatta ott. A fiának sütött, azt írta, erre a délutánra hazajön. Lehet féléve is, hogy nem járt otthon. Az építkezés a többiekkel együtt elszippantotta. Almáslepényt készített, az apja is azt szerette. Leste az órát. Lassan telt az idő. Azt sem tudta, melyik vonattal érkezik? Legtöbben az öttizessel jöttek, talán ő is arra szállt. Kicsit el is bóbiskolt, aztán ijedten kapkodva ébredt. Szerencsére nem történt baj. Hamvason pirosodott a lepény, jó illatok szálltak fölötte. A széléből meg is kóstolt egy darabkát. Amikor mindennel elkészült, rendbeszedte magát. Még a lakás rendjén is igazított, s aztán már csak várakozott. Az ablakba párnát tett, arra könyökölt. Az ablak alatt száradt fű húzódott, az is a hőségtől zsugorodott. Poros, kis utca. Rögtön észreveheti, ha valaki a sarkon befordul. A szomszédasszony bújt elő, a járdát locsolta. — Nem fázik, ugy-e? — kiáltotta oda. Éppen nem — mondta kedvetlenül. Szerette volna, ha csöndben várakozhat. De a szomszédasszony közelített. Hirtelen arra gondolt, nem is baj. Л feltárt födelű fekete zongorából, /А a morajló, síró és olykor szinte robbanó hangok áramlanak, — felrázzák, megijesztik a terem csendjét. A fekete zongora sima, mint a tükör és csillog, mint a tükör. Frakkba öltözött, hosszú hajú fiatalember veri a billentyűket, zilált haja csak úgy libben jobbra, balra, — néha egész arcát elfedi, de ez mit sem számít, a hosszú ujjak tévedhetetlenek, (már így mutatja a látszat), mintha összebeszéltek volna a billentyűkkel, hogy mindig egymásra kell találniuk — úgy ahogy a kotta mondja . . . Az első sorban egy huszonöt év körüli gesztenyehajú fiatalasszony ül, férjébe karolva. Rajong a komoly zenéért (legalább is minden ismerősével ezt igyekszik elhitetni), rajong a művészetért. Ez a fiatal zongorista első perctől annyira elbűvölte, hogy férjéről teljesen megfeledkezett Szünetben megtelik az előcsarnok. Hemzsegnek a kispolgárok, nyárspolgárok és néhány értelmiségi. A nyárspolgárok arról beszélnek, hogy a fiatal zongorista technikája: — pazar. És arról is, hogy egy ilyen est, — egy ilyen est, az feledhetetlen. A kispolgárok leginkább a művész frakkját csodálják, no meg hosszú ujjait... Az értelmiségiek jobbára hallgatnak. Közben mindahányon csokoládét szopogatnak és füstölnek. És egyszeresük megjelenik a művész. A tömeg összesúg, csodálják, bámulják a fiatal művészt, de jószerével mégiscsak azon törik a fejüket, miért jött ez ide, miért ereszkedett le a színpad fennkölt magaslatáról — vajon kinek fogják bemutatni? . . . A városka első emberei mosolyogva, büszkén lépkednek mellette, s végül bemutatják a gesztenyehajú fiatalasszonynak. A tömeg kissé irigykedve nézi a jelenetet, milyen nagyszerű dolog lenne, ha éppen ők ráznának kezet ezzel a — nyilván nemsokára világhírre emelkedő — művésszel. Dehát ez már így van, a gesztenyehajú mindenben megelőzi őket, a gesztenyehajú a kisváros egyetlen sörgyárosának a lánya. A polgárok egy pillanatra forradalmárok lesznek, szinte utálnak minden gyárost, de leginkább a sörgyárost. .. Koncert után a fiatalasszony lakásán együtt ülnek asztalhoz: a gesztenyehajú, a férje s a művész. Néhány szót a férjről: szegény parasztcsaládból vergődött fel, minden akadályt sikerült maga alá taposnia és végül — orvos lett! Igen jól érzi magát az úripolgári világban, olyannyira jól, hogy zavarba jön, sőt ingerült lesz, ha paraszti szülei nagyritkán felutaznak hozzá. A férj különben ferde szemmel nézi az asszony rajongását, művészetcsodálatát. Úgy véli, nem jó az, ha egy csinos, kívánatos fiatalasszony érdeklődni kezd a művészet iránt. Mert mi is a művészet? — Nem komoly dolog, — olyan komédiázás . . . No de ha ez is kell a világnak . . . Vacsora után vörös bort isznak: A jókedv emelkedik, a gátlások egyre kisebbek, s a gesztenyehajú arca úgy ragyog,
