Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-02-19 / 4. szám

pöffeszkedö modort, meg félt is azért egy kicsit, bizonyára.

Kíváncsi vagyok; erre igazán kíváncsi vagyok — s mintegy a tréfa kedvéért szólt oda a titkárnőnek —, hívja a főkönyvelőt!

A titkárnő indult is, de én megállítottam.

— Ne hagyja el a szobát, kisasszony, innen telefonáljon!

Ránézett az igazgatóra; az vállat vont.

A szeplős nő óvatosan közelítette meg a nagy, faragott íróasztalt. Felvette az egyik telefont, s kérte a főkönyvelőt, hogy hozza a főkönyvet. Az nem értette, vagy nem akarta érteni; vitatkozott.

— Azonnal jöjjön! — sziszegtem a nőnek.

— Azonnal jöjjön — pislogott rám riadtan —, kérem, ez olyan helyzet — próbált magyarázkodni a főkönyvelőnek. Aztán úgy suttogta, mintha egyedül lebegve maradt volna az űrben: — Letette.

De máris csengett egy másik készülék az asztalon.

— Igen — mondta az igazgató, s közben nem nézett rám —, igen, jöjjön nyugodtan.

Aztán engem szemlélt sokáig, fürkészően. Láttam a tekintetén, hogy most valamilyen új oldaláról fog bemutatkozni.

— Csak'nem képzeli komolyan — szólalt meg halkan, az előbbi méltóság helyett inkább eltökéltséggel —, csak nem hiszi, hogy sokáig itt fog maradni? Maguknak fogalmuk sincs a nemzetközi helyzetről. Ennek a pünkösdi királyságnak egy esztendőcskét sem adok. — Egy pillanatig gondolkozott. — Tudja mit? Egy felet sem!

Nem tudtam bizonyos irónia nélkül szemlélni nemcsak őt, hanem magamat sem. Ahogy itt állunk a történelem kellős közepén, s éppen összemérjük két osztály erejét és nézeteit.

— A kétségbeesés beszél magából — mondtam csillapítóan —, majd később belátja, hogy nem tehetünk másképp; hiszen maguk csak üzletelni akartak, nem a magyar ipart fejleszteni.

Láttam, hogy majd a guta üti meg, néhányszor a szavamba is akart vágni, de én nem hagytam. Nem kellene elfelejtenie, oktattam, hogy a termelést mi kezdtük meg ebben az országban, a munkásosztály mikor minden csupa rom volt meg ócskavas, s bo csásson meg, én nem tudom, 6 személy szerint hol tartózkodott akkor, de negyvenötben az egész gárdájuk ból is alig lehetett itthon megtalálni valakit.

Felugrott. Nyitotta is a száját, de éppen■ belépett a főkönyvelő, egy elképesztően magas, szikár ember, meg egy kisebb könyvelő, két karjával átfogva egy kék-fehér csíkos vászonba kötött hatalmas könyvet.

Meghajtották magukat; a kisebbik kíváncsian pislogott rám, a szikár főkönyvelő pedig levette a szemüvegét, hogy úgy vegyen engem szemügyre. Nem szóltak egy szót sem.

Az igazgató is csak a kezével mutatta, hogy az asztalra kéri a főkönyvet.

— Tessék, kérem — intett fennkölten az igazgató. Félre is húzódott, hogy helyet adjon nekem a főkönyv zavartalan tanulmányozásához.

Behatoltam végre az íróasztal mögé. Megálltam a szent könyv előtt, és rájuk pillantottam. A három ember várakozással, nemcsak a szemét, hanem szinte a száját is tágra nyitva várta, mihez fogok most, mit kezdek a számomra ismeretlen hieroglifarendszerrel.

Én pedig váratlanul, egyetlen, határozott mozdulattal becsuktam a főkönyvet, felvettem, megfordultam, s könyökömmel a páncélszekrény résnyire nyitott ajtaját kitárva, behelyeztem az egyik üres rekeszbe. Egy kis vaskazetta, néhány kisebb könyvecske, s két-három, szalaggal átkötött iratcsomó volt csak az igazgató páncélszekrényében. Behajtottam a súlyos ajtót. Tompa kattanással magától becsukódott. Sok tüskéjü kis Wertheim-kulcsát kihúztam, és az egész kulcscsomót zsebre tettem.

— Khm, ügyes — mondta az igazgató.

Most következett volna az a mozdulat, mellyel betetőzöm ezt a színpadi jelenetet; beülök az igazgatói székbe, és elkezdem igazgatni a gyárat. De valahogy nem bírtam leülni. Talán azért, mert párnázott karosszéke volt az igazgatónak, és én akkor még nem szerettem a párnázott ülőhelyet. Meg azt sw szerettem, hogy ha valaki feláll, én közvetlenül a meleg helyére üljek.

Két öklömmel az asztalra támaszkodtam inkább. Hadd nézzem, milyen pofát vágtok, gondoltam, s én magam felöltöttem és végighordoztam rajtuk legszigorúbb tekintetemet.

A szeplős kis titkárnő könnyesen sóhajtott fel:

— fézusmáriám . . ,

A főkönyvelő mozdulatlan arccal állt, segédje riadtan pislogott. Az igazgató nagyon igyekezett, hogy összeszedjen egy gúnyos mosolyt.

— Ezt is utasításként kapta' vagy önállóan találta ki? Vigyázat, első a főkönyv! Meg ne hamisítsák ezek a piszkos kapitalisták!

Láttam rajta, hogy feldúlt és ideges. Korántsem volt már képes az önmaga személyiségétől meghatott méltóságát úgy viselni, mint az imént. Talán azért, mert akkor ő ült itt, ahol most én állok, és én álltam majdnem azon a helyen, ahol ő most nem találja magának a megfelelő testhelyzetet.

— Uralkodjon magán — tanácsoltam jóakaratúan én megértem az ön hangulatát . . .

Ettől jött még csak ki a sodrából. A szavamba vágott.

Mit ért meg?! Nem értenek maguk semmit! Vegye tudomásul, hogy nekem igenis voltak elképzeléseim, mit lehet csinálni ebből a gyárból, s nem örülök annak, ha maguk akár átmenetileg is, lezüllesztik a termelést. Remélem, nem lesz annyi idejük, hogy gyógyíthatatlan bajokat okozzanak Szerelném, ha majd . . ha majd elmennek innen, elölről kezdem.

Ez elég egyenes beszéd volt. Te is ügyes vagy, gondoltam magamban, de hiába szónokolsz.

— Őrizze meg méltóságát! ■— mondtam higgadtan, s áldoztam még rá néhány mondatot. Olyasmiket, hogy nekünk nem egyik vagy másik tőkéssel van bajunk, s különösen nem egyik vagy másik igazgatóval, aki a tőkéseknek valójában talán csak alkalmazottja, hanem az egész tőkésosztállyal, sőt még azt sem bántjuk, csak a termelési rendet változtatjuk meg a történelmi haladás irányában . .

Nem volt szándékom, de ezzel hoztam ki végképp a sodrából.

— Történelmi haladás?! — ordított. — Szélhámosok utópiája! Ha fel kellene tételeznem, hogy valamennyire is tartós lesz, azonnal főbe lőném magam!

Hadd jegyezzem itt meg, hogy egyáltalán nem lőtte főbe magát; tavaly a repülőtéren találkoztam vele. Éppen utazott valahová, mint egyik külkereskedelmi vállalatunk üzletkötője. Rögtön megismert, de csak a légiközlekedés viszontagságairól váltottunk néhány szót, futólag, könnyedén, hogy fáradságos ez már a mi korunkban. De nem is nagyon öregedett. . . Megfordult bennem, hogy eszébe juttatom, de aztán ildomosabbnak véltem, ha hallgatok. Pedig akkor ott, abban az igazgatói szobában olyan szenvedéllyel nyilatkoztatta ki az öngyilkosság vagy a restauráció alternatíváját, hogy már-már el is hittem neki.

— Uraim! Több hozzászólás nem lévén, az elnök az ülést bezárja — jelentettem ki határozottan. Kicsit meg is kopogtattam az asztalt. Akkor pillantottam meg a csengőt, s nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne nyomjam.

S íme belépett az altiszt, bizonyára ugyanaz, akinek fngemet kellett volna az előbb a szeplős kisasszony hívására eltávolítania. Meg volt zavarodva; köszörültem egyet a torkomon, hogy rám figyeljen.

*- Jöjjön ide — kezet nyújtottam neki és bemutatkoztam —, a mai naptól fogva én vagyok ennek a vállalatnak a vezetője. És most mondja meg nekem, ki itt az üzemi bizottság elnöke?

Megmondta.

— Menjen érte, és kérje, fáradjon ide hozzám! De ha egyetért vele, akkor még indulása pillanatában intézkedjék, hogy a bizalmiakat azonnal hívják össze, mert ő meg én beszélni fogunk velük.

Munkásokkal akartam sürgősen találkozni, 1 hogy itthon érezhessem magam.

— Igenis. — Az altiszt megfordult és elindult, hogy végrehajtsa az első utasítást, amit adtam ebben a gyárban.

Telefonálhattam volna az übére, de ez így látványosabb volt. Három emberem állt és nézte. Mikor az altiszt kiment az ajtón, eszembe jutott, hogy azért az nem egészen jó volt, hogy egyedül őneki mutatkoztam be, és csak vele fogtam kezet.

— Ismerkedjünk meg — fordultam hát a könyvelőkhöz, s velük is kezet fogtam, és elmotyogták a nevüket — , remélem, sikerülni fog együtt dolgoznunk.

— És velem mi lesz? — kérdezte az igazgató.

— Az ön ügye túl van az én hatáskörömön, majd a minisztérium értesíti. Most el kell hagynia a gyárat.

Az altiszttel meg a kisebbik könyvelővel kísértettem ki a kapuig, szigorúan meghagyva, hogy szóba nem állhat senkivel.

Amikor ezek elmentek, s még nem érkezett meg az üzemi bizottság elnöke, vagy két percig egyedül maradhattam.

Először is kicseréltem a széket egy olyanra, amelyik nem volt párnázva, s végre kényelmesen leültem az íróasztal mellé.

Megnéztem a falon a rajzot, a gyár látképét ezerkilencszázkettőben. Hát ez az.

Megcsörgettem zsebemben a kulcsokat. Az egyik itt a páncélszekrényben őrzi a minden titkok könyvét.

S akkor belegondoltam, hogy ezekből a titkokból én még semmit sem tudok. Jézusmária — sóhajtottam fel a kis csúnya titkárnő sóhajával —, azt a sok mindent, amit' ehhez tudni kell, azt énnekem most mind meg kell tanulni. Balázs, Balázs, mire adtad a fejed!

De a délelőtti Vasas-székházbeli jelenetre gondoltam — történelmi jelenetre —, mondtam magamban, ahogy az államosítás bejelentésére tombol a zsúfolt terem, sapkák repülnek a levegőbe, és sírva énekeljük az Internacionálét. Akkor megkaptuk az igazgatói kinevezéseket és elindultunk. Az egésznek még csak másfél órája. De olyan messze volt már úgy is, mint maga a történelem. Azóta tizenvalahány esztendő eltelt, de most is pontosan úgy emlékszem rá, mint akkor másfél óra múlva.

Hogy milyen nagyfiú lettem . . . meg a pénz? . . . Nem, ilyesmi eszembe sem jutott.

Jött az übé elnök, megtartottam a bizalmi-értekezletet, közben már keresett a főmérnök, aztán a kerületből jött valaki, úgyhogy még ebédelni is elfelejtettem azon a napon, amikor elkezdtem igazgatni a gyárat.

CSELÉNYI LÁSZLÓ 1338-ban született. Pedagógiai tóiskolát végzett. Jelenleg az Oj Ifjúság szerkesztője. Fiatal kora ellenére sokat utazott. Járt Moszkvában ás Jerevánban, Pá rizsben, a Pireneusokban, a Fekete-tenger mellett ás az Atlanti Óceán partján.

Elsó verskötete a „Kesely lábú csikókorom1’ 1981-ben je lent meg. Ojabb kötete, az „Erők“ e napokban kerül a Versbarátok Köre tagjainak asztalára.

Középkor

A bíróságon mindig nagy a lárma a folyosókon folyton Izgalom van Itt nyargalnak föl-le nagy Izgalomban a betörök tolvajok nyírtfejű huligánok sikkasztok csavargók s a teherbeejtett lányok ártatlan áldozataik

jönnek topognak hosszú zárt sorokban kenyér szalámi sajt a kosarukban s szorongás gyomorrángás bensőjükben

Sikkasztok három nyírtfejű vagány meg egy macskaképű vagány utcalány az apját soha egyik sem ismerte mind a négyet az utca nevelte egyiknek az anyja szegény özvegyasszony másiknak az anyja kivénült utcalány a harmadik anyja negyvenhétben disszidált s mellettük a lány, a vagány utcalány az. utcalánnyá züllött földbírt okos-leány jól ment az üzlet jól ment az üzlet most mind a négyen a sttben csücsülnek három vagány s egy vagány utcalány három vagány nyírtfejű huligán

Ki az apa egy kancsal szőke lány kancsal volt csúnya senkinek se kellett legfeljebb szeretkezni a kerítés mellett s szegény most keresi a gyerek apját Ki volt a tettes ki lesz az apa nem tudható kinek van igaza s csak sír csak sír a kancsal szőke lány a gyerek sír benne az apa után a lélek sír benne a párja után s csak izzad gyáván a sok jelölt-apa nem tudható kinek van igaza s a gyerek sír eltartói után

Örökösök három hold föld miatt kaptak össze akárha harminc éve három hold egy pár ökör dtsznóvályú s két testvér egmúsnak örök ellensége mondhatod neki hogy mit érnek már a földdel kapával kaszával vályúval ökörrel számukra a világ kasza kapa volt három hold egy pár ökör s egy dtsznóvályú volt s az marad míg már kt nem kopnak végül ebből a világból örök ellenségéül szegülve minden útnak a három hold miatt a kapa-kasza egypár ökör s vályú miatt közösre felesküdt korunkban a tulajdon miatt

Válóper csinos kis fiatalasszony szolid férfi tíz éve élnek együtt gyerek nincs válnak nem szeretik egymást valaha nagyon nagyon szerették egymást s most mégis válnak miért nincs gyerek ha talán mással a férfi mást szeret ha talán mástól az asszony is mást szeret és nincs gyerek és nincs gyerek és nincs gyerek válóper csinos kis fiatalasszony szolid férfi tíz évet éltek együtt

S ez így megy napról-napra itt gaz és virág keveredik a folyosókon folyton izgalom van s kik úgy tudtuk sok éven át hogy nincsenek tragédiák mert felszabadult a világ csak állunk szinte majd a középkorban kitéve bűnök babonák egy elsüllyedtnek hitt világ kénye-kedvének s figyelmeztető gondban hogy eme nagy tragédiák özönét vajh ki zúdította ránk és mi az oka hol a gyökere és mi a fegyver ellene mert szomorú egy hely ez itt forr sistereg keveredik méhében a gaz a virág lélekvesztő tragédiák s benne mint tükörben a kor s hiába kérdezed mikor mikor szabadul végre már ezekben is fel a világ?

11