Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-10-29 / 22. szám
PC о N О N оо <1 О Р^Г о N О кС ВД Rómában а Treui szökőkút előtt elvegyülünk a sok turista közé, akik hozzánk hasonlóan nevetve dobálják be aprópénzüket a kristálytiszta vízbe, hogy még egyszer viszontláthassák Rómát. Ismerőseink utasításait betartva, hátat fordítok a szökőkútnak, behunyom a szemem és fejem fölött meglódítom az aprópénzt. A hagyomány szerint ugyanis, aki vissza akar térni Rómába, aprópénzt kell dobnia a habokba és akkor vágya újra teljesül. Képzeletben pillanatok lefolyása alatt megjelenik előttem az Angyalvár, Colosseum, a Via del Corso, a Vatikán, a Forum Romanum, Konstantin császár diadalkapuja és a többi szebbnél-szebb monumentális emlékmű. Ahogy mondják, aki egyszer Rómát látta, szépsége rabul ejti öt és újból visszavágyik. Arrivedercí Roma! Ütirányunk további célja Nápoly. Miután a belépő kapunál megváltottuk a jegyet az autósztrádára, rátérünk a de la Sol (Napsugár) Rómát—Nápolyt öszszekötő útvonalra. Olaszországban maga az utazás is külön élvezet, mivel még a harmadosztályú utakon is simán fut a kocsi, zökkenő nélkül, az utas úgy érzi, mintha páholybah. ülne. Az úttest szélső oldalán, ahová mi is besorakozunk, a gép kocsik 90—100 kilométeres sebességgel futnak, míg a mellettünk levő középső oszlopokban a nagyobb kocsik még nagyobb sebességgel száguldanak. A Nápoly előtti utolsó ellenőrző megállónál leadjuk a jegyünket és már a célnál is vagyunk. Talán Olaszország egyik városában sem annyira nyilvánvaló a jellegzetes heves vérmérséklet, mint ebben a városban. A tereken a körforgalom szédítő, és jaj annak, aki csak pár pillanatra is megáll, hogy megkeresse a jelzőtáblákon az útirányt, a türelmetlen kocsivezetők abban a pillanatban jobbról, balról, hátulról kürtőinek, hogy az illető ne késleltesse a forgalmat Így nem egyszer kénytelenek voltunk az autók százai között a tereken körben forogni és menet közben keresni az útirányt. Amit Nápolyban tapasztaltunk, egy városban sem máshol. Az utcákon nem szabályozzák a jármüvek sebességét. Szerencsére ép bőrrel úsztuk meg és értünk be a campinghelyre. A következő napokban pedig a gyorsjáratú, gyönyörű autóbuszokat és két lábunkat választottuk a város megtekintésére. Röviddel a sátortáborba való A nápolyi botéiul Jböl a Santa Lucia Még egy pillantás a Capltollumra érkezésünk után, kedves fogadtatásban volt résiünk. Egy nagyon szép sátor mellett kaptunk helyet. A sátor lakói, egy 12 és 7 év körüli fiúcska folyton körülöttünk settenkedtek. Amikor elkészültünk a sátor fölállításával, édesapjuk is odajött hozzánk bocsánatot kérve a fiúk kíváncsiságáért, de tudni szeretnék, milyen nyelven beszélünk és milyen országot képvisel a CS jelzés, mivel ilyen jelzésű kocsit még nem láttak a táborban. Bemutatkozás, ismerkedés, gyorsan elő a szlovák-olasz szótárral és gyenge olasz tudásunkkal, szótár, mutogatás segítségével kész az ismerkedés és a barátság. Utazásunk többi szakaszán is gyakran tanúi voltunk az olaszok közvetlen, szívélyes, barátságos magatartásának és vendégszeretetének. Rövid idő alatt megállapítottuk, hogy nagyon szeretnek családi, baráti, szomszédi körben üldögélni, túl hangosan gesztikulálva, szívből olasz borokat kóstolgatni. Este látogatást tett az egész család. Elől a családfő jött cinzánot tartva a kezében, utána az édesanya, nagy tál különféle gyümölccsel, végül a két fiú, kezükben egy-egy dobozzal, és mintha már régi ismerősök lennénk, természetes egyszerűséggel letették mindezeket az asztalra. A nagyobbik fiú, Leonardo, pillanatok alatt elővette a dobozból a miniatűr gramofont, a másik do-, bozból a mikrolemezeket és nemsokára felhangzottak Verdi, Chopin, Gounod, Lehár, Strauss melódiái, amelyeket nagy meglepetésemre a kis Leonardo tiszta csengésű hangon énekelt. Közben egészségünkre ürítették poharukat és végül arra is, hogy a jövőben több CS jelzésű kocsival találkozhassanak Olaszországban. Másnap reggel, mint pedagógust kellemes meglepetés ért, de egyben pedagógiai tudásom csődöt mondott. A két fiú ugyanis reggeli után az asztalnál ült és tanult. Esté megtudták, hogy tanítónő vagyok, és ezért kértek, hogy meséskönyvből diktáljak valamit a kis elsősnek és osztályozzam őt. Л tollbamondás jól sikerült, ezekért a kisebb hibákért — gondolom magamban, kettest érdemel a kis diák és szép kacskaringóS kettest írok a füzetbe, mire a kisfiú ijedten néz rám, felkapja a füzetet és sírva szalad az édesanyja után. Nemsokára mindkét szülő megjelenik és nagy hangon gesztikulálva mutogatnak a kettesre és ,,no, no bene“ — hangoztatják egyszerre. De jó a jegy állítom én és szaladok a szótárért, hogy megmagyarázzam nekik az osztályozás helyességét. Végre nagy nehezen zöldágra vergődünk és én megtudom, hogy náluk 10 jeggyel osztályoznak és a tízes jelenti a legnagyobb tudást és az egyes, kettes a legkisebbet. így a kisfiú nagy megelégedésére átjavítom a kettest kilencesre, Szombat este kint sétálunk Santa Lucia kikötő környékén. A város apraja-nagyja talpon volt, ünneplőbe öltözve sétálgattak. Különösen a gyermekek ragadták meg a figyelmemet. Lépten-nyomom 6 — 7 tagú családokkal találkoztunk. A családtagok közül a legkisebb „bambino“ a központ, akit a nagy forgalom miatt legtöbbször nem gyermekkocsiban tolnak, hanem a séták céljára készített kis ülőkébe visz az édesapa, mellmagasságban tartva maga előtt. A kisbaba teljes pompában ül a trónusán, szalagokkal, csipkékkel, fodrokkal díszítve, talizmánnal ellátott aranylánc a nyakában. Kicsi lábuk legtöbbször arannyal díszített félcipőbe van bújtatva. A többi bambino az anya körül szaladgál, aki nagy hangon kiáltozza a nevüket, hogy ne szaladjanak messzire. Este 8—9 óra. A csecsemők és kisebb gyerekek már alusznak a szülők karján, de ők csak tovább sétálnak vagy ülnek az alvó gyerekekkel a város, a kikötő legforgalmasabb helyein. Este 11 órakor a nápolyi vidámparkban ugyanez a látvány tárul szemünk elé. A késő esti órákban nyüzsög az óriási vidámpark a sok gyerektől, és a csecsemők nyugodtan alusznak a fülsüketítő lármában a szülők ölében. A késő esti mozielőadáson sem kisebb a meglepetésem, amikor előttem 7—8 éves gyermekeket pillantok meg, akik előadás közben hangos hozzászólásokkal nyilvánítják tetszésüket vagy nemtetszésüket. Ahány nép, annyi szokás. Salvino barátunk azzal magyarázza ezeket a nekünk szokatlan jeleneteket, hogy a nagy hőség miatt a családtagok inkább az esti órákat választják sétálásra, amikor az egész család apraja-nagyja részt vesz a szórakozásban. Tele vagyunk új élményekkel, tapasztalatokkal. Minden óra újdonságot, meglepetést tartogat a számunkra. Osztjuk egy barátunk nézetét, aki visszavágyik a forró zajos, szertelen vidám Nápolyba, Olaszország szívébe. MOSKO ILONA Nislda szigetet csak egy keskeny út köti össze Nápollyal Sokat írtak már New York-ról, az Észak- Amerikai Egyesült Államok legnagyobb városáról. Mindenkinek szuperlatívuszokra volt szüksége a város megismertetéséhez. Mert ez a város művészek vágyálma, Mekka azok számára, akik a filmnél vagy a színpadon akarnak érvényesülni, ide tódulnak a jövendő milliomosok, azok, akik megvalósítandó ötletekkel jönnek és azok is, akik álmaikat akarják valóra váltani. New York — az a város, ahol új életet kell kezdeni és a régit elfelejteni. Ez a nagy remények és nagy sikerek városa, de az óriási csalódásoké és szertefoszlott álmoké is. New York — a hatalmas vagyonok, de talán még nagyobb szegénység városa. Az ellentétek városa ez; itt mutatták be a megzenésített, legnagyobb modern drámává alakított Rómeó és Júliát és a „West Side Story"-t. New York a kereskedők és az üzletemberek világmetropólisa, a kultúra központja. Egyszer valaki azt írta, New York páratlan, nincs hozzá hasonló. Csodálatos fekvésű kikötőjét 1200 km hosszú tengerpart övezi. Manhattan szigetet, melynek felhőkarcolói az eget verdesik, annak idején A. Peter Minuit 24 dollár értékű ékszerért és gyöngyért vásárolta az indiánok Holland—Indiai Társaságától. Most itt található az ENSZ állandó székhelye is. E gigantikus város közepén egy másik város terül el: Harlem, a világ leghíresebb „feteke" városa, az egyetlen nagy néger település, amelyik nem egy város „másik oldalán" fekszik. Harlem egy 15 négyzetkilométeres kiterjedésű terület Manhattan szívében. 1626-ban, amikor a mai New York Új Amszterdam néven holland település volt, 11 afrikait hoztak ide; meghatározott negyedet jelöltek ki a részükre, ott, ahol ma a Bowery városrész fekszik. Egy utat építettek a település felső végéhez, amit a hollandok „Haarlem"-nek neveztek el. 274 év múlt el addig, míg Harlem (most már csak egy a-val írva) olyan négermetropólissá vált, mint amilyen ma. 18 évvel megérkezésük után, a 11 afrikai, a többi egyszerű telepestől támogatva, kérelemmel fordult a hollandokhoz, hogy végre megkapják szabadságukat. A szabadon bocsájtott emberek, most már családosok, egy mocsaras helyen, a mai Greenwich Village-ben telepedtek le. A mocsarakat virágzó településsé
