Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-10-29 / 22. szám

KÖZÖLÜNK Harmincéves, két gyermeke van, és széltében-hosszában elismeréssel beszélnek munkájáról a járásban. Vezető be­osztásban lévő nőt nehéz a mezőgazdaságban találni Még nehezebb olyat, aki nyolc-tíz évig vagy tovább is meg­marad a helyén. Voltak már szövetkezeti elnökök is, de a család, vagy az előítéletek, esetleg a hiányos szakmai képzettség arra kényszerítette őket, hogy csak ideig-óráig maradjanak beosztásukban. Alakult már nálunk traktoros lányokból komplex-gépesített brigád is. De fölbomlott, mi­helyst kettő közölük férjhez ment. Volt agronómusnő, cso­portvezető, akit még a hírnév is szárnyára kapott. De a férfi-irigység, az előítéletek elkedvetlenítették őket attól, hogy hangadóként, felelősségteljesebb munkakörben dolgoz­zanak. Milyen asszony az, aki befejezte az iskolát, amit férjhez­­menése miatt félbeszakított, aki jó és rossz időben egyaránt járja a falvakat és közben anyaként, feleségként is helytáll? A hallgatag tájon kövér ködök ülnek. A motorbúgás lomha varjak seregét riasztja a levegőbe. Olyan lassan szállnak, mintha ólom húzná a föld felé a szárnyukat. Az asszony a motorkerékpáron észre sem veszi őket. A köd neki puha takaró, ami alatt felszántott föld pihen, s csak azért ereszkedett az összebúvó rögökre, hogy a csírázó magvakat babusgassa. Az asszony, aki motorkerékpáron járja a falvakat, Kra­­váriková, a komáromi járási termelési igazgatóság baromfi­­tenyésztésért felelős zootechnikusa. — Etka? Tegnap Aranyoson volt. Kravárikovát keresik? Ma Gútán van. A mi zootechnikusnőnk? ö aztán érti a dolgát! — Férfiban is ritka az olyan, mint Etka! így beszélnek róla szövetkezeti elnökök, dolgozók egya­ránt. Aki látta, hogyan járta csónakkal, kétéltűvel a csalló­közi tengert, az most nem csodálkozik rajta, hogy annyi kedvvel és tenniakarással járja a szövetkezeteket, hogy neki az a munka az élet bizonysága és a fáradtságon azt méri le, mennyit sikerült dolgoznia. Örül a megújuló élet­nek, jövőre már termést ígérő földnek és el akarja felej­teni azokat a nyári heteket, a kétségbeesett és komor te­kinteteket, az állatok bőgését, a kavargó piszkos vizet. Mert néha még most is azzal álmodik. Akkor ott gázolt benne. Ahová nem lehetett bejutni a kétéltűvel, oda térdig, mellig érő vízben gázolva kellett. Föltartott kezében tyú­kok, csirkék verdestek a szárnyukkal. A kétéltűben aludt egy_egy órát. Szívós kitartással, bizakodó alapossággal dol­gozott. Még benn maradt fél zsák kukorica? Bement érte Útban Komárom felé Nagy felelősség az egész járás baromfitenyészté­sét irányítani. Fényképezte: F. Spáőil és hozta azt is a vállán. Kölyökkutya vinnyogott a fara­káson, már-már a vízbe csúszott. Azért is bement. — Ki viszi haza, emberek? Örülnek majd neki a gye­rekek, addig el lesz valahol! Jólesett tudni, hogy ő is ott van. A gyerekekre, az asszonyra, az otthonra emlékeztette a férfiakat. Társ volt a munkában, mentésben. Nyugalom áradt körülötte, mert arra kellett gondolni, hogy nem tart örökké a víz, hogy majd hazatérnek, akiknek menekülniük kellett és hogy a réten fogják még a gyerekek a labdát rúgni. Asszony a kétéltfin . . . Akik először látták, a rengeteg gond között is rácsodálkoztak. Amikor megismerték, már természetes­nek tartották, hogy ott van. Kraváriková harminckétezer baromfit mentett ki a víz­ből. És senki sem kérdezte meg tőle, hogy asszony létére miért teszi. Én sem kérdeztem meg tőle, miért tette. Azt sem, miért éppen ilyen hivatást, munkakört választott,. Nem sérthet­tem meg vele, a férfiaktól sem szoktak ilyet kérdezni. Kraváriková pedig egyenrangú a többi kollégájával, a fér­fiakkal. De nem is helyes kifejezés, hogy egyenrangú. Ez azt jelentené, hogy ugyanúgy, ugyanannyit bír dolgozni, mint ők. Kraváriková pedig többet dolgozik. Mert amíg a férfiaknak csak az a feladatuk, hogy munkakörüket be­töltsék, addig őt otthon a sokat emlegetett második műszak is várja. Hiszen anya is, akinek két fia van. Feleség és háziasszony. És 6 azt akarja, hogy a gyermekek nevelésé­ben se legyen hiba, a férje se panaszkodhasson, mindig legyen vasalt ing, meleg étel. És a munkahelyen, a férfi­kollégák között — akaratlanul talán — de résen kell lennie, hogy még véletlenül se mondhassák ,,ez a munka nem a gyengébb nemnek való“. Még arra is ügyel, hogy meg ne betegedjen. — Talán furcsa vagy nevetséges, de inkább szabadsá­got veszek ki arra az időre, ha megfázok, vagy a gyere­keknek van valami bajuk. De azt akarom, még annyi ki­fogás se eshessen, hogy „no lám, mégiscsak nehéz az asszonyokkal“ — De nem szívesen beszél önmagáról. Inkább a terveiket, a munkáját emlegeti. Hogy megszün­tetik a törpe-tenyészeteket, és nagy kapacitású baromfitele­peket létesítenek. — Öt év múlva már lesz mivel dicsekednünk. Nagy­szerű lehetőségeink vannak a kacsatenyésztésre. — Bírja majd erővel a munkát, a gyermeknevelést, a falujárást? — Azt hiszem, igen. Van egy jó motorkerékpárom, egészséges vagyok, és szerencsére nem szeretem a tűsarkú cipőt annyira, hogy munkába is abban járjak. Aki itt л uo-voltával kérkedni akar, nem sokáig bírja a munkát \ agy őt nem bírják a munkatársai. De azt sem, aki azzal (kar szánalmat kelteni, könnyebb feladatokhoz jutni. Sze­rencsére nekem nincsenek ilyen problémáim. Még az sem ■koz nagy nehézséget, hogy nem tudok magyarul. Meg­­rtem az embereket, ők meg a szlovák szakkifejezéseket ismerik. Galgócon születtem, de megszoktam itt, szeretem л komáromi járást, az itteni embereket. Már indítaná a motorkerékpárt, de még eszébe jut va­lami. Az otthont illetően: Bármilyen fáradt is egy asszony, legyen félórája a gyermekek számára, kedves mosolya, sza­va a férjéhez és hallgassa meg a jégkorong-mérkőzésről szóló fejtegetést akkor is, ha neki a libák gyorshizlalásá­ról lenne kedve olvasni. De azt hiszem, ez általános recept a mai dolgozó asszonyok számára, nemcsak a mezőgazda­ságra vonatkozik . . . Felberreg a motor, tarka kendője virít a szürke ködben. Egy traktor jön szembe vele. Báránybőrsapkás bácsi lendíti üdvözlésre a kezét. — Ügy látszik, hozzák már a szövetkezetbe a csirkéket, ha itt járt a zootechnikusnő — mondja a mellette ülő fér­finak. Az elismerően bólint: — Érti a dolgát. — Hát persze, hiszen közülünk való. És most már elhiszem, hogy öt év múlva is ott találom Kravárikovát a mostani munkahelyén. Hiszen számítanak a munkájára, reá. Kell annál nagyobb elismerés, ha egy galgóci szlovák asszonyra a csallóközi magyar ember azt mondja: közülünk való? HARASZTINÉ M. ERZSÉBET Világszerte most emlékeztek meg halálának 20. évfordulójáról. A szá­zad egyik legnagyobb zeneszerzője ő, aki sokáig itt élt városunkban, itt járt iskolába, Idősebb ismerőseink, rokonaink közül' néhánynak szemé­lyes ismerőse volt. A dóm környéki Káptalan utca egyik régi, kis házának lakóit ke­ressük fel, Albrecht Sándor zene­szerző és karnagy özvegyét és annak nővérét, Fischer Janny nénit. Rep­­kénnyel befuttatott magas kőfal védi a késő ősszel is csupavirág kiskertet a külvilág zajától. E bűbájos környe­zet minden belépőt rabul ejt. (Nem csoda, hogy a Szent Péter esernyője koprodukciós film egyes jeleneteit itt forgatták.) Itt és a művészi légkört árasztó kis otthonban folyik az emlé­kezés a fiatal Bartók Béláról. — Egyidőben járt a férjemmel gim­náziumba,. mikor ö elsős volt, Béla negyedikes és Dohnányi Ernő nyol­cadikos. A férjem első szerzeményét Bartóknak mutatta meg. Később so­kat járt hozzánk. Néha úgy zongoráz­tak, hogy a húr is elpattant. Bartók nagyobb társaságban nem érezte jól magát. Olyankor zárkózottá, szótlan­­ná vált és inkább megszökött. Bár emlékszem olyan esetre is, amikor többen összegyűltünk fiatalok, jőked­­vűek voltunk, táncolni szerettünk volna. Megkértük Bélát, hogy zongo­rázzon. Ö is vidám hangulatban volt, kérésünknek eleget tett. Egy óra hosszat játszott szünet nélkül. Sa­ját feldolgozásban játszotta az akkor divatos táncdalokat. Egész játékában a ritmus volt a jellegzetes, — elme­reng. Majd nővére folytatja: Elzával, a testvérével nagyon jól megértették egymást. Általában a Bartók család nagyon összetartott. Később Bartók népdalgyűjtési útjai kerülnek szóba. Sokszor anyagi ne­hézségekkel küzdött — mondták, hi­szen a kutatás, az utak sok pénzt fölemésztettek. Ismeretes, hogy a magyar népdalgyűjtésen kívül szlo­vák, ukrán, román, sőt bolgár és török dalkincseket is gyűjtött. Meg­tanult egy kicsit törökül is, hogy gyűjtőútja során közelebb férkőzhes­sen az emberekhez. — Később, mikor Pestre került, sem szakadt meg az érintkezés férjem és Bartók között — emlékezik Gréti né­ni. Ha Pozsonyba látogatott, az édes­anyja halála után rendszerint nálunk szállt. Egy kis szoba állt rendelkezé­sére. — „Éppen az én méretemhez szabott“ — mondta mindig mosolyog­va. Egyszer meg voltunk hívva hoz­zájuk Pestre vacsorára. A budai Csa­lán utcában laktak akkor. — Üljetek le — kínált hellyel Béla. Igen, de hová?, néztünk körül tanácstalanul a férjemmel. T. i. a lakás telis-tele volt kottákkal, egy üres szék sem volt sehol. Bartók nevetve csinált aztán helyet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom