Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-10-01 / 20. szám
ч v JAROSLAVA BLAÍKOVÁ: mS&a Jb@H (VII. folytatás) A családi békét is megbolygatta ez az eset. És a munkája? Ami a munkát illeti, félt Cifártól. Cifár műépítész becsületes ember volt, egész múltját a tervrajzok töltötték ki. Ezt jónak találta, mert azoknak a tettrekészségét, akik múltjuk foltjait akarták mindenáron kitörölni, sokkal veszélyesebbnek látta. És mégis félt Cifártól. Együtt szoktak kávézni a Savoyban, nem emlékezett már arra, miről vitatkoztak, de minden bizonnyal a politikáról. A műépítész mindig az államosítás híve volt. A tervgazdálkodás volt a mindene. A doktor beletemetkezett az újságba. Sajnálta a franciákat és magát. Kitartóan igyekezett visszaemlékezni arra, hogy miről diskuráltak Cifárral, de nem jutott az eszébe semmi, végképp semmi. No és mi lesz, ha Cifár igenis emlékezik? Embertársadat csak akkor ismered meg igazán, ha előléptetik. Sóhajtozott és forgolódott. — Nem érzed jól magadat? Az asszony az utolsó leöblített tányért is berakta a kredencbe, és a férje mellé ült. — Egész sárga vagy. Ez a disznósajttól van. Mondtam, hogy nem fog jót tenni neked. Paátinsky az asszony vállára tette a kezét. — Képzeld, mivel hozakodik elő ma BoZka: hogy 6 fekete harisnyát akar. Az osztálytársnői ezt hordják, hát ő is olyat akar. Meg hogy vasárnap ne számítsunk vele. Valamit megbeszéltek Edittel. Korholtam őt, és tudod, mit mondott? Hogy velünk nem lehet élnil Beszélned kellene vele. Meg Jozeffal is. Ojból sóhajtott egyet. — Fáj a gyomrod, mi? Mindjárt hozok szódabikarbónát. Az asszony elment, ő meg az eszményi életről ábrándozott: nyugodt, rendezett élet az asszonnyal és a gyerekekkel, s oly pontosan dolgozni, mint egy svájci óra szerkezete. Elképzelései nevetségesek voltak. Felesége egy szódabikarbónával teli kanállal közeledett. — Nyeld le a szódát! Mindjárt jobban érzed majd magad. Paätlnsk? lenyelte. Draha teát főzött és Andrej kissé türelmetlenül és idegesen ült a karosszékben. Ronda, enyvezett karosszék volt, amilyeneket közvetlenül a háború után gyártottak. Huzata már kifakult. Az egész szoba fakó volt és ronda, s Andrej csodálkozott, hogy ezt eddig nem vette észre. Talán Draha is csak olyan enyvvel összeragasztgatott lény volt, didergős, mintha őt Is a háború utáni nehéz napokban gyártották volna, amikor nem volt idő a parádéra. Andrej a lány hegyes vállát, hamvas haját és a bársonyruhából kiemelkedő éles profilját figyelte. Ezt a ruháját Andrej egyszer megdicsérte és Draha mindig ezt vette föl, ha különösen tetszeni akart neki. Siralmas volt mindez. Az Is, hogy a lány már tisztén látott, az is, hogy olyan jól ismerte Drahát, s mégis fájdalmat kellett okoznia neki. Bármennyire is igyekezett becsületesen eljárni és csak azt kimondani, amit valóban gondol, mégis nehezen boldogult, mert Draha olyan volt, mint egy grand. Nagylelkű, mindent elfogadott, nem ellenkezett, de Andrej csak annál rosszabbul érezte magát attól az átkozottul nagy szerelmétől. Viszonyuk nem volt egyszerű. A lány mindig, minden pillanatban vágyódott utána, akárhogy is viselkedett vele szemben. Eleinte azt be is vallotta neki, de amikor ezért egyszer ráförmedt és leintette, a lány többé nem beszélt róla. Úgyis lerítt minden az arcáról. Kellemetlen volt ragaszkodása, akárcsak az adósság, amelyet nem tudunk kifizetni. Amikor maga mellett látta Drahát, lehunyt szemmel, teljes boldogságban, szédülés környékezte, részben az ijedségtől, részben az irigységtől. Draha ezt nem tudta megérteni, és tulajdonképpen a lány nagy szerelme volt az, ami elválasztotta őket. Nem voltak egymáshoz valók. Látta, hogy a lány fesztelenséget igyekszik magára erőltetni, s kedve lett volna ráordítani, ne tegyen-vegyen. Hogy vége és eltűnik. Otthagyná a szobájában, bársonyruhájában és nem jelentkezne többé. Végeredményben ez volna a legkevésbé fájdalmas megoldás. Őt estig furdalná még a lelkiismerete, de reggelre már minden rendben lenne és Drahának bele kell majd törődnie a helyzetbe. Tulajdonképpen a lány is könnyebben venné, ha durva fráterként viselkedne. Mélyet lélegzett, nekidurálta magát, hogy elkezdje, de nem sikerült. Nem illett most ide. Egyszerűen nem ment. A lány az asztalra tette a teát és megkérdezte: — Két kockával? Feszültség vibrált bennük, mint a távíródrótokban. Szóra nyitotta száját, és tenyerét a lány kezére tette. — Tudod, mit? Igyunk. A lány eléje tett egy üveget, ő kinyitotta, és érezte, hogy helytelenül cselekszik, s dühös volt, hogy ezt Draha is észrevette. Gyorsan ivott, aztán még egyszer. Minél előbb eltompulni, hogy goromba lehessen vagy gyengéd, és az istenért, csak elkerüljék a jeleneteket. Draha az első korty után elszomorodott, de Andrej ezt már nem vette észre. Dideregni látta Drahát a szomorú szobában, és halk bánata énpúgy meghatotta, mint mindig azelőtt. A lány mellé ült, s karját karcsú nyakára fonta. A nyelve megoldódott, és a jóleső bánat hangulatában egyszerre minden könnyű lett. — Draha, megbocsátasz nekem valaha? Draha, hallod? Te tudod, milyen vagyok. Senki se kell nekem, soha senkire se volt szükségem. Most ez megváltozott. Egyszerűen szerelmes lettem. Te ezt megérted. A lány kitartóan kutatott valaki után, aki még nála is rosszabb helyzetben van. A leukémiás mérnök. A nő a 202-es kórteremben. De senkit sem talált. Csak Andrej meg 6, Andrej, aki tulajdonképpen már nem Is volt jelen. A tea illatozott, a tűz árnya táncolt a falon, a gáz lángja zúgott. Andrej a levegőben egv kört írt le cigarettájával. A lánv követte mozdulatát, egyik füstkarika a másik után szállt s mindegyik lezárt valamit. A lánv töltött. Különös női vágyódással kívánta, hogy mindent megtudjon. Hogy minél jobban fájjon. A lánv lehorgasztott fejére bámult, s már félig részegen kérdezte: — Miért nem veszed a dolgokat úgy, ahogv vannak? Hiszen nem ígértem neked soha semmit. Vagy igen? Szólj! Mindig megmondtam neked az igazat, akkor is, a Verával, és később is mindig, de ez most más. Semmire se gondolok. Draha, te nem érted ezt? Д2 Megfogta a lányt. A lány után nyúlt, de az nem nézett rá, magába roskadva ült, és a vodkás poharat forgatta az ujjai között. Nem szerette azt a szokását, hogy a keze folyton mozgott, és most is bosszantotta a vékony, száraz, ideges ujjak nyugtalansága. — Miért nem beszélsz? Mondj már valamit. Rossz néven veszed tőlem? Rossz néven veszed, Draha, tudom. Mit tegyek? Hiszen mindketten tudtuk, hogy egyszer így végződik. Ugye, tudtad, felelj! Ezt mondtad: Nagyon fáj a szívem. Fáj, miért fáj ennyire? Csönd. — Nem válaszolsz? Beszélj már végre! Maga felé fordította a lány arcát, aki az érintésre megremegett. — Fázol? — Nagyon. Fölkapta a takarót, a vállára terítette. Újból ívott. — Miért nem mondasz semmit? Nem kellett volna bevallanom? Ha idegen lennél... Én nem tudok hazudni, Draha. Nagyon haragszol? Majd folytatta: — Ügy érzem magam, mintha egyedül lennék itt. — Bosszankodni kezdett. Az alkohol mámorködén keresztültört a hallgatás. — Legalább azt mondd meg, segítségedre lehetek valamiben? Vagy te nekem? Draha, nem akarsz segíteni? Négy év, az négy év... Természetesen, látjuk majd egymást néha. Vagy te nem akarod? Te már nem akarod, Draha? A szavak mindig nehezebben jöttek, fölöslegesen sokat beszélsz, gondolta. A lány hallgatott. Más témába kezdett: — Peter üdvözletét küldi! Tudod, hogy Peter szeret téged? Nem enged rád semmi rosszat mondani... Új főnökünk lesz ... És ez így ment két óra hosszat. — Miért pont én kellek? Hiszen annyi férfi van a világon. Ott van a ti Páv doktorotok, vagy hogy hívják Hallgass! Andrej fölhajtott még egy pohárral, most már ő is keserűséget érzett, és semmirekellőnek tartotta magát, de örült, hogy kínlódik, ez volt a (helyes út, a fair play. — Tehát nem vagy (hajlandó velem beszélni... Találkozni sem akarsz már velem. — Istenem! A lány legszívesebben a lába elé vetette volna 'magát, hogy még egyszer megérintse, sírni és üvölteni szeretett volna. De kemény természete nem irgalmazott. Képtelen volt egy mondatot is kiejteni, akkor sem, amikor Andrej komolyan dühbe jött, s akkor siem, amikor elment. — Minden jót — mondta Andrej. Erőtlenül kezet nyújtott, és ő is úgy búcsúzott. — Minden jót.__ Bezárta az ajtót, s újból letelepedett a kopott karosszékbe a borfoltos asztal mellé. A házbeliek kislánya a zongorán skálázott, a fiú meg Bottót ismételte. ... az arcocskád fehér szürke a két szemed hét év sem telik el, bekötik a fejed ... Fájni kezdett a foga. Eszébe jutott a fiú, aki leukémiában halt meg náluk, és a citromfa, melynek már a negyedik levele hajtott ki. Kiöblítette a teáscsészét és megöntözte. Gyöngéden, ahogy a citromfát öntözni szokták, nehogy elrothadjanak a gyökerei. A lány ugrott, a labda kosárba talált, és ujjongott benne az öröm saját ügyességét és erejét érezve. Hatvanhat—negyvenre álltak. A lelátókon gyengén tapsoltak, mert a Sparta két osztállyal volt jobb, és a mérkőzés sorsa már régen eldest. Nekiiramodott, de a 'játékvezető lefújta a játékot. A mérkőzés véget ért. Kézfogás, futás a tornaterem körül, szőnyegek és a régi izzadság erős szagával teli kis öltözők. Vanda lehúzta nedves trikóját és bezárkózott a zuhanyozóba. — Hogy te milyen merész vagy — kiáltotta Dlta, a kis orvostanhallgató. — Tüdőgyulladást kaphatsz, megfázhat a veséd, tönkretesz a reuma, nem lesznek gyerekeid és kéket fogsz pisilni! — Léteznek még más betegségek is, doktor kisasszony? — Vanda ugrándozott a zuhany alatt, nevetett és vad hangokat hallatott: — Ő, de finom! Tudod, milyen jó? Tyű! Harmatosán Jött ki, mint egy virág. Dita a kezébe dobta a törülközőt. Ha túléled is, lelkileg kész vagy. Mi vagyok? — Vanda betornászta magát szűk ruhájába, rozsdaszín haja megakadt a ruha kivágásában. A kicsi segített neki helyrerángatni a szoknyáját, és zsörtölődött mint egy anya a legpajkosabb és legkedvesebb gyermekével. — Szeles, bolondos, dilis, ütődött nőszemély vagy. — És még milyen? — Plömplöm. Ciklikus schizoaktív pszichózis. — Most vizsgáztál pszihiátrlából, mi? Gyere inkább! Bebugyolálták magukat kabátjukba, ahoj és szervusz — és arcukon elolvadtak a novemberi hó nedves pilléi. — Hó! — kiáltották, kézen fogva ráncigálták egymást, és a klubhelyiségtől vezető csendes utcán csúszkálva futottak lefelé. Az útkereszteződésnél Vanda megnézte az óráját: — Hétkor kezdődik az előadás. — Miről? — A modern zenéről. — Menj márl Ha tudni akarod, nagyszerű lesz. Nagyon tehetséges pasas tartja, részleteket adnak elő, és csupa érdekes ember jár oda. — Andrej is? Ö nem. — És mennyire vagytok már? Karonfogva mentek, fej fej mellett, utánozhatatlan női módon elmerülve témájukba. — Nagyon kedves fiú és kitűnő műépítész. — Szerelmes? — Talán, de nem bosszantóan. Tudod, semmiből sem csinál problémát. Megy a maga útján és ez tetszik nekem. Dita hallgatta, az orra fölött két félénk ráncocska húzódott: — Te a férfiakból sportot űzöl. Vanda elnevette magát: — Na és? Sóhajtozzak talán? Átfutottak az utcán, állandóan egymás kezét fogva, hátuk mögött trolibusz dudált. Előreugrottak, megtorpantak és nem tudták jobbra-e vagy balra. Tehát az úttest közepén futottak, nyomukban a trolibusz, a duda bőgött, a nedves kövezet csúszott, ők meg nevetni kezdtek, nevettek és futottak, a troli biztosan elgázolja őket, pokolian muris lesz. Aztán valaki odaugrott, megfogta Vanda kezét, és mindkettőjüket a járdára rántotta. Az agyukban még ott volt a feszültség, a nevetés, görcs, bolondozás, az istenért, elég legyen! s A troli nyikorogva lefékezett, a sofőr kidugta la fejét, és káromkodott. Emberek csoportosultak, valaki azt mondta — hisztéria. A két lányból bugyogott a nevetés, mint a teáskannából a víz. A nyűtt felöltőjű férfi még mindig Vanda kezét tartotta. Sápadt volt. — Vanda, maga gyerek. Mindketten szélesek! A bal szeme mint egy jelzőlámpa idegesen vibrált. — Mi... — lassan abbahagyták a nevetést. — Miért olyan sedrék? Tréfából halálra gázoltatni magukat! (Folytatjuk)
