Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-10-01 / 20. szám
ÁLOMKÉP ÉS VALÓSÁG (SVÉD) A hajó vaspárkányát veri a viz. Hol az oldallemezeket csapkodja a hullám, hol sistergő zuhanyt zúdít a vasfedélzetre. A legénységi szállás külső fala olykor teljesen alámerül, ilyenkor bőszen zajong a zuhogó víz, a lemezek nyögnek a nyomás alatt, é.s üresen kong a lakótér meg a raktár. Odafent a horgonycsiga csörömpöl; mintha vasrúddal vernének valahol egy mohos, repedt szavú harangot. Van még egynéhány hang; mikor a hajóorr egy hullám hátán felszökken a magasba; alig hallható, üres lihegés. A lihegés után belezuhan a vízbe, meredeken, akár egy fatörzs: akkor jön a mennydörgés! Megrázkódik, brrr, brr), mint a bőrig ázott szuka, s minden rázkódásnál felüvölt az egész hajó; a láncosládákból vascsörgés hallatszik, vacogva verődnek össze a heverő láncok. Majd visszazuhan, akkor meg betör a hullám. Ez a hang dübörgő vízesés, bömbölése minden más zajt elnyel. A hajó a vízbe fúrja a fejét, mint duzzogó gyerek a vastag párnába: belefojtja magát, aztán sirathatják! A hajóorr az óceánba merül, s a hullám végigtarolja a testet. Most meg rángógörcs áll a hajóba, velejéig megrázkódik és vibrál. A tat felől bősz berregés, mint egy gigászi dongó: a hullám kiemelte a fart, s a hajócsavar üres levegőt fog. Hurrr? — vijjogja bele a viharba; többre nincs ideje, hirtelen elnémul. A gépész villámgyorsan elzárta a gőzt. Az egyik hajón az én dolgom volt, hogy erős viharban a gépházba menjek, és segítsek a gépésznek a gőzt szabályozni. Valahányszor a viz fölé kerül a csavar, az ember meghúz egy bizonyos fogantyút, és elzárja a gőzt. A csavar erős viharban négy-hat méterre is ágaskodik. Ha el nem zárnák a gőzt, az egész gép üresen járna, és ripityára menne. Ezért kell elzárni. Viharban fél gőzzel megyünk, ha ugyan nem lavírozunk egy helyben, keresztbe állva a hullámokra, lassú járásban. A kazánházban nem nehéz a munka vihar idején, hát elmegy az ember, és segít elzárni a gőzt, amikor a gépész meg az olajozó a gépeket vizsgálja vagy olajoz. Olykor messzire kell mennie a géptől, például a csavarhenger végéhez; pedig valakinek résen kell állnia, mikor ránk rohannak a bőgő hullámok, völgyet ásnak a hajó orra alatt, és feldobják a fart a csillagok felé. Ma még jókor a fogantyúhoz kapunk, a hajócsavar nem őrjönghet sokáig, mert elzárjuk a gőzt és lecsillapítjuk. De mindig elbődül, s rövid, vaskemény hurrr jelzi, valahányszor a felszínre bukkan. Bizony, sokféle hang és esemény adódik egy viharban. Végtelen sok esemény zajlik a vízben a hajó körül. Minden hullám esemény, szétfolyó betűivel minden perc feljegyzi a tenger színére a maga történetét. Vannak különös hullámok, melyek egy bizonyos szögben törnek a hajóra, s a máskor sohasem tiltakozó bordák nyikorogva feljajdulnak. Velejéig megrendül a hajó, mintha eltörne benne valami. Olykor így is van. (Az amerikaiak például rossz hajóépítők, és hajóik gyakran szenvednek titkos belső törésekben. A háborúban összehamarkodott jenki hajók szinte egytől egyig ilyen alattomos hibát rejtegettek. Más bajuk is volt, egész sereg. Nem a hajó külsején múlik ám, KIRÁLY DEZSŐ Bizonyára Ismerik azokat a kellemetlen alakokat, akik mlndtg keresztbe állnak a busz keskeny folyosóján, nehogy útltársalk véletlenül is „előbbre“ mehessenek. A keresztbeállóknál csak egy ellenszenvesebb utastípus van, az aftónálló, akt lehorgonyoz a villamos ajtajában, nehogy mások feU vagy leszállhassanak. Alapjában véve önzetlenül teszt, nincs belőle semmi haszna vagy előnye, de hát régi dolog, hogy az ember az egyetlen élőlény, akt önzetlenül ts képes roszszat cselekedni. Érdekelt, hogy milyen lehet az ajtónálló lelkivilága — ha van neki —, miért ts a napokban megszólítottam a villamoson egy ilyen élő forgalmt akadályt. Huszonöt körüli fickó lehetett, afféle határeset a divatmajom és az eszpresszósuhanc között. Illedelmes köszönés után megkérdeztem: — Mondja, kedves, fiatal barátom, mi öröme telik abban, hogy az ajtóban áll? Morcosán végigmért, de azután tőle telhető nyájassággal így felelt: — Mi köze hozzá, öreg szivar? Hm. Képzelem mit mondott volna, ha nincs tekintettel hajlott koromra. Változatlan szelídséggel folytattam: — Ne vegye rossz néven, de hivatásomnál fogva érdekelnek az emberi lélek titkai. Tudja afféle lélekbúvár vagyok. Ismét végigmért és így szólt: — Hát, ha búvár, akkor menjen a víz aláI A huligán vesszőfutása Ezt nyilván nagyon szellemesnek vélte, mert büszkén tekintett körül. Az utasok egy része most már kíváncsian figyelte a párbeszédet. Láttam a tekintetükből, hogy nekem szurkolnak és féltenek kissé a jól megtermett, széles vállú ajtónálló goromba nyegleségétől. Az ember azonban az évek folyamán filozófussá válik és így megőriztem nyugalmamat: — Bocsásson meg, fiatal barátom, de sose gondolt még arra, hogy magatartásával akadályozza a forgalmat és kellemetlenséget okoz embertársainak? — Vegye úgy, hogy gondoltam rá. Na és? — Na és nem bántja, hogy ezzel tapintatlanságot követ el embertársaival szemben? — Vegye úgy, hogy bánt. Na és? Persze, kissé nehéz ezekkel a „naésemberekkel". De azért tovább kísérleteztem: — Bocsásson meg, de sosem hallott még a közösségérzetről? Ha lehet, még kthívóbb hetykeséggel mondotta: — Nézze, öreg szivar, hagyjuk ezt a süket dumát. Ott állok, ahol akarok és ezzel pásszl Most már az egész villamos minket figyelt. Az emberek részvevőén néztek rám. Alacsony vagyok, valósággal eltörpültem a magas növésű suhanc mellett. De folytattam: — Kedves, fiatal barátom, nem gon-10 Harry Martinson dolfa, hogy ez felettébb önző álláspont? A társadalmi élet alapja a kölcsönös tapintat és csak úgy tarthatunk igényt jogaink tiszteletben tartására, ha mi is tekintettel vagyunk a mások jogaira. Durván leintett: — Hallja, maga ne tanítson engem illemre! — De kérem, eszem ágában sincs... Nem foglalkozom reménytelen dolgokkal. Halk, elégedett nevetés hullámzott végtg a kocsin. Az ajtónálló nehézkes agyában derengett valami olyasféle, hogy ezúttal kissé alulmaradt és nagy hangon kivágta: — Vagyok olyan jól nevelt, mint magaI Filozófushoz illő szelídséggel feleltem: — De kedves fiatal barátom, akkor mtért titkolja? : Most már hangos jókedv áradt el a villamoson. Az ajtónálló kezdett dühbe jönnt. Indulatosan folytatta: — Hallja, nekem ne vágjon fel a műveltségével. Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy az ilyesmi imponál nekem! — De kedves, fiatal barátom, ezt nem is tételeztem fel. Bumm! Kitört a kacagást A dtvatsuhanc azonban majd felrobbant a méregtől. Most már rikácsolva kiabálta: — Fogja be a száját! Nem vagyok hajlandó magával eszmét cserélni. hogy megállja-e a helyét a tengeren, inkább a belsején. Igazi hajó nem terem minden bokorban.) Más hullámok megint oldalról jöhetnek. Vannak köztük ágaskodó tornyok, súlyos kék hegyláncok, meg komorak, tintafeketék, hófehér tarajjal. Akkor hosszában áll rájuk a hajó, de mégis felkapják és ledobják, veszélyesen átkalimpál a szélárnyas oldalra, a fedélzet egészen ferde, az árbocok szinte fekszenek a levegőben, fényes dárdákként villannak bele a kékesfekete vízfalba, a kémény meg maga elé köpi a szurokfekete füstöt. A hullám átcsapp a hajón, beletép, durván leteperi. De mihelyt elereszti, a hajó újra felegyenesedik, acélrugalmasan, daliásán. Ha ércrakománya van, az ilyenkor dübörögve zúdul ide-oda a raktárban. (Sok hajó felfordult már így.) Az erős vihar igazi nagytakarítás. A hajó szennycsatornáját meg az árnyékszéket alaposan megpucolja, kimossa és lesúrolja a behatoló víz. Ezerszer átöblfti a szennycsatornát; olyan lesz, mint a régi kerekes gőzösök lapátkerékdobja, amit millió hullám mosott tisztára egy-egy hajdani viharos atlanti átkelésnél. Ha fűtő az ember, és kimászik a kazánház folyosójának forró gödréből, fel a vaslépcsőn és túl a felső rácson, mihelyt kidugja a fejét odafönt, láthatatlan szélpofonnal fogadja az orkán. Jóleső, friss érzés. Fejem fölött tornyosul a kémény, így békatávlatból rövidebbnek látszik, terebélyes, mint egy fekete olajtartály a vörös figyelmeztető karikákkal. A sűrű, vastag füst, amit magam csináltam odalenn, nagy fekete sálként lobog a viharban, messze fölöttem. Feljöttem a helyemről, a hajó mélyéből, ahová a kövér kémény gőzölgő gyökerei nyúlnak. Azért jöttem fel, hogy a szellőztetőim magas kürtőjét szélirányba fordítsam, mert túl erősen dudál bennük az orkán. Itt fent, a kéményóriás feketén csillogó, kerek tornya mellett a fafedélzet olyan, mint egy szép, súrolt padló. A nagy fehér mentőcsónakok áhítatosan állnak a viharban, mint a temlomi padok, s görbén meghajtó daruik agyagpipaként nyújtózkodnak az ég felé. Kalandosabb kedvűeknek rozmár- vagy elefántagyar jut róluk eszükbe. Míg így feljebb mászom, hogy elérjem a két vasfogantyút, és szélirányba fordítsam a szellőztetőkürtőt, éppoly szomjasan kortyolom a tenger eseményeit, mint régen a föníciai hajósinas, Tyrusból: emel • — Ez nagyon szép vonás öntől. Köszönöm, hogy nem akar megkárosítani. —- Majd, mikor láttam, hogy most már pipacsvörös a dühtől, szelíd filozófushoz illően, békítőén hozzátettem: — Őszintén sajnálom, hogy mellékvágányra tévedtünk. Én csak arra szeretném megkérni, hogy ne álljon az ajtóban, mert ezzel a közlekedést akadályozza. — Semmi köze hozzál Vegye úgy, hogy sürgős ajtónállni valóm van! — De kedves, fiatal barátom, mit csinálna, ha nekem lenne „sürgős ajtónállni valóm“, épp akkor, amikor maga le akar szállni? Akkor praccs, odanyomnám az ajtóhoz, hogy attól koldulna. Ebben a pillanatban megállt a kocsi. Az eszpresszósuhanc kihívóan állt az ajtóban. A leszállók nagy üggyel - bajjal csúsztak ki mellette. Végül rám került a sor. Ekkor gondoltam egy merészet és nagyot, szelíd filozófus ide, szelíd bölcselő oda, megfogtam nyakánál az eszpresszósuhancot és ,praccs“, letettem a járdára. A fickó csak hápogott, aztán gyorsan sarkon fordult és elillant. Mert az úgy van, hogy nagyon szép dolog a bölcselet, de azért az sem árt, ha a szelíd filozófus fiatal korában versenyt nyert a birkózás pehelysúlyú csoportjában...
