Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-10-01 / 20. szám
шпат KI A FELEL UIÚSZÚ A SZÜLŐK ÉS TANlTÚK FÓRUMÁHOZ Antonio Redriquez mexikói író a Csehszlovák írószövetség konferenciáján, Prágában a következőket mondotta: meggyőződésem, hogy az ifjúság sehol a világon nem rossz. Ellenben roszszak a nevelői, rosszak azl általuk olvasott könyvek és a szórakozás, melyet részükre nyújtanak .. Ki a felelős? Kik azok a „NEVELÖK", akiket a nagy író ilyen súlyos váddal illet? A tanítók vagy a szülők? Ügy vélem, helytelen a kérdésnek ilyetén vizsgálata, mert mindnyájan felelősek vagyunk. A tanítók és a szülők, az irodalom, a zene, a film, a színház és az ifjúsági szervezetek, a baráti kör, tehát az egész társadalom felelős, mert nevel. Az vádoljon, aki a maga nevében mindent megtett. Ha így van, úgy a vád közösen illeti az iskolát, a családot, a művészeteket (sajtót) és a CSISZ-t, mert nem csupán a kertész felelős azért, hogy vajon „lesz-e termés a fán .. Igen, közösen illet mindnyájunkat a vád. A vádirat első pontja pedig — a Dolgozó Nő vitájában — így hangzik: az iskola és a család munkájából hiányzik az egyöntetűség. Ha e pár mondatnak címet adhatnék, ezt írtam volna a sorok élére: Képek az életből. Alcím: Ahogy azt a tanító látja ... Sajnos, nálunk még elég gyakori a szülők részéről a tanulás lebecsülése. Egyes szülők hasznothajtóbbnak tartják gyermekeik otthoni foglalkoztatását, mint iskolai munkáját vagy taníttatását. A gyermek nem járhat iskolába, mert a család építkezik és a háznak egy éven belül tető alatt kell lennie. Nem érné meg ilyen esetben a gyermek jövője, iskoláztatása a lassúbb építkezési ütemet? Akadnak olyan szülők is, akik nem biztosítják gyermekük számára az otthoni eredményes tanulás feltételeit. Például hónapok hosszú során nem láttamozzák a hetenként aláírandó tanulói ellenőrző könyvecskét. Akadnak olyanok is, akik meg úgy nyilatkoznak, hogy „ne üzengessen nekem az iskola", gyermekük nevelése kizárólag az ő gondjuk. A vitából kitűnt: még az is gyakori, hogy egyes szülők nemcsak, hogy nem növelik a gyermek előtt a tanító tekintélyét, hanem lerombolják a nevelők munkájának eredményét. Gyakran alaptalan (és mindenkor nem odaillő) kritikával illetik a tanítót a gyermek jelenlétében, sőt az is előfordul, hogy minősíthetetlen hangon szidalmazzák. Rendszerint azok részéről tapasztalhatjuk ezt a jelenséget, akiknek közömbös gyermekük iskolai előrehaladása, a gyermek fejlődése iránt nem érdeklődnek, az iskolával nem tartanak kapcsolatot. Nyilvánvaló, hogy az ilyen állásponton változtatni kelll Gorkij 1927-ben „A régiről és újról" című cikkében ezeket írta: „Szeretni a gyermeket — ahhoz a tyúk is ért. De nevelni tudni őket, ó ez nagy állami ügy, amely tehetséget és az élet széles körű, alapos ismeretét követeli meg." Most pedig ennek kellene következnie: „akadnak azonban még olyan tanítók is, akik hibákat követnek el..." Igen, valóban akadnak. Ügy vélem, nem kell ezeket a hibákat megneveznem, mert a felsorolt nevelési hibák sem pusztán a szülők hibái, hanem a pedagógust is terheli értük a felelősségi (Persze fordítva is érvényes ez a szabály: nem lehet csupán a tanító felelős, mert mit tett a szülő, hogy változtasson a helyzeten?!) Ebből a szemszögből vizsgálva az „együttes pedagógiai ráhatás' kérdését, bizony szükséges és hasznos volt a vita. Elismerés illeti a Dolgozó Nő szerkesztőségét, hogy helyet adott e sarkalatos nevelési kérdés felvetésére és tudatosította az olvasókban az iskola és a csalód szoros kapcsolatának elengedhetetlen fontosságát. Azonban mi e kérdés elvi alapja? A felnövekvő nemzedék nevelése nyilvánvalóan nem korlátozódhat csupán az iskola körére, mert a tanulóifjúság nemcsak készül a jövőre, de benne is él osztály nélküli társadalmat építő világunkban. Az iskola és a család előtt nálunk azonos feladat áll: olyan nemzedék felnevelése, amely képes megvalósítani a kommunizmus felépítését. A kommunizmus az emberi boldogság záloga, márpedig akad-e szülő és akad-e pedagógus, aki nem kívánja biztosítani gyermeke, illetve növendéke boldogságát? Nem, erről szó sem lehet. Ez az a biztos alap: a közös cél, mely eggyé kovácsolja a szülőket és a pedagógusokat. Ezért az eredményes nevelésnek elengedhetetlen feltétele az iskola és az otthon szoros és állandó kapcsolata. Ez a kapcsolat annyira szoros, hogy az esetleges eredménytelenség okáért nem vonható felelősségre csak az egyik fél, hiszen a másik félnek figyelmeztetnie és idejében segítenie kellett volna. Ebben a szoros együttműködésben a vezetőszerep azonban kétségtelenül az iskoláé. Az iskola feladata oly módon megszervezni az együttműködést, hogy a gyermek családi nevelése az iskola munkájának kiegészítése legyen. A szülők kötelessége pedig az, hogy állandó figyelemmel kísérjék gyermekük testi, értelmi és erkölcsi fejlődését és az esetleges kisiklásokra idejében felhívják a pedagógus figyelmét. Ha az iskola és a család, a tanítók és a szülők azonos követelményekkel lépnek fel a gyermekkel szemben, ráhatásukban megvan az egység, a következetesség, a rendszeresség, nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a gyermek megtalálja helyét a társadalomban. Talán nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy minden iskolai oktatás csak akkor eredményes, ha a tanulókat céljukhoz vezeti. A tanulóknak oda kell eljutniuk, ahová készültek, ahol rátermettségük és szorgalmuk alapján a társadalomnak szüksége van rájuk. Ha ezt az iskola és a család közös munkával nem biztosítja, akkor az iskolát végzett tanuló szárnyaszegetten és csalódottan törődik bele cbba, ami őt az életben várja. Ennek a követelménynek minél nagyobb fokú teljesedése érdekében az állam iskolai szervei nagy áldozatok árán tüntették el az oktatás-nevelés egyenlő lehetőségének útjába álló gazdasági és társadalmi akadályokat, a múlt iskolaszervezetének továbbtanulást akadályozó sorompóit. Ezzel párhuzamosan azonban még nem tudtuk teljes egészében kialakítani az egész társadalom helyes ifjúságszemléletét, az iskolai oktató-nevelő munka sokoldalú megsegítését. A mindenkire kiterjedő és mindenkiért felelős köznevelés — hazánkban az itt élő magyar dolgozókra vonatkozóan éppen ebben az évben tizenöt éves. Még nem nagykorú, de már nem is gyermek. Gyorsan fejlődő, rohamosan változó ifjú, akinek sok még a problémája, akinek éppen ezért segíteni kell. Az oktatás-nevelés kérdéseinek a szülők, a dolgozók széles tömegei közötti ismertetésével, boncolgatásával kell segíteni. Ezt tették a Dolgozó Nő-ben vitatkozók is, mert végeredményben tudatosították és megértették: az eredményes nevelés egyik fontos feltétele: a kölcsönös bizalom. Ha csakugyan szeretjük gyermekeinket és féltő aggodalommal szemléljük ifjúságunk életét, meg kell szívlelnünk a pedagógiának e „nagy állami ügynek" egyik alapvető törvényét: „építsünk ki szoros kapcsolatot a család és az iskola, baráti viszonyt a tanító és a szülő között." Szilárd meggyőződésem, hogy a Dolgozó Nő ankétjának írásai, de nem utolsósorban Galambos Lajos: „Mostohagyerekek" című kisregénye is, nem csupán gondolatébresztők voltak, hanem tettre sarkaltává válnak. A Dolgozó Nő olvasótábora: szülők, pedagógusok, iskola- és gyermekbarátok az iskolák mellett működő Szülők és Iskolabarátok Szervezetében, falvakban és városokban mindent megtesznek majd annak érdekében, hogy a szlovákiai magyar dolgozók bizalma a magyar pedagógusok áldozatkész és hozzáértő munkája iránt elmélyüljön. A pedagógusoknak pedig, mindenkor meg kell szívlelniük a szülők figyelmeztető szavát, jóakaratú javító bírálatát. Az iskolának és a sajtónak fokozottabb nevelésügyi propagandával kell megalapozniuk a szülőknél gyermekük „okosan szeretni" tudását. Ezt tudatosította a vita, ebben segített mindnyájunkat, szülőket és pedagógusokat szeretett gyermekeink, illetve tanítványaink eredményes nevelése érdekében a „Dolgozó Nő" ankétja, a hozzászólók ügyszeretete. MÓZSI FERENC A. DiZo felvétele
