Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-09-17 / 19. szám

JAROSLAVA В L A 2 KOVA:

mß@a

VI. folytatás

Közeledett az izgalom édes árama és az értelmetlen bükkfaillat.

A lány után nyúlt, a kosztüm puha szövetét érintette meg.

Andrej szája kinyílt, mint aki a víz alá bukik.

Az anya odaadta Jozefnak a negyven koronát:

— Szörnyű, hogy megy a pénz. Legalább becsüld meg. A mi művelődésünkkel senki se törődött. Add át üdvözletemet Schwarz kisasszonynak! — Jozef zsebrevágta a pénzt, és úgy érezte magát, mint valami bűnöző. Közben rájött, hogy Schwarz kisasz - szony az órák díját felemelhetné. Sok diákja van, fűteni kell, és a tizenkét korona egy óráért nem is volna sok. S így Jozef bevétele pontosan nyolc koronával emelkedne.

Schwarz kisasszony kitünően tanította a német nyelvet. Édesapja bankigazgató volt és arisztokrata. Éveken át nagy lábon éltek a berlini Unter den LIndenen. Később a direktor meghalt, s a kisasszony itt Pozsonyban élt emlékeiből és diákjaiból. A lakásában rengeteg kép, meisseni porcelán, ezüst gyertyatartő. A nyakán bársonyszalagot hordott, imádta Handelt és a feketekávét. Schwarz kisasszony, a kiváló pedagógus, Jozef képzeletének szülötte volt.

Az apjától nem kapott zsebpénzt. Szerinte a gyereknek megvolt mindene, a fiataloknak nem tesz jót a pénz. Az anya ezt a nézetet respektálta. Jozef törte a fejét s végül kiiratkozott a Nyelviskolából. Jozef szerint Katz tanárnál nem lehet megtanulni semmit, mert tiroli tájszólással beszél és egy senkiházi, azelőtt kanász volt. Ő maga fedezte föl Schwarz kisaszszonyt, aki ugyan drágább, de kiváló tanítónő, s akit Jozef az előkelőség hízelgő dicsfényével ékesített. Az egésznek az volt a hátránya, hogy este tanított, s ilyenkor az apja nem szívesen engedte el. A költségekért viszont bőséges kárpótlást nyújtott. Egy fizetett órából rendszerint kettő lett s a konverzációk alkalmával két és fél óra is. Paátinsk^ doktor elégedett volt. Jozef is. Meg kell jegyezni, hogy a német nyelvet egymaga tanulta. Nagyon is megbecsülte a drága Schwarz kisasszony alibijét.

— Vigyél sált és sapkát! — szólt rá az anyja.

A fiú vállat vont.

— Hallod? Köd van kint.

Rákényszerítette, hogy vigyen sapkát, bár Jozef a folyosón a táskájába gyömöszölte. Az is a divathoz tartozott, hogy az ember nem tudja, mi is a hideg. A kapu alatt elővette a tükrét, és a haját nagy gonddal a homlokára borzolta. Az arca így ficsúros jellegű lett, amit anyja „striciségnek“ nevezett. Föltűrte a gallérját, elfütyülte a „Chattanooga“ slágert, és azzal a boldog tudattal lépett ki, hogy megszabadult a harmonikus családi élettől.

A tervezési osztályt, ahol egyébként a szenzációk születnek, váratlanul érte a hír, hogy Vdovjak helyére Cifárt nevezték ki.

Tudtak erről már a gépírőkisasszonyok, a büfé elárusítónője a műszaki rajzolók is. Az építészek vitatkoztak:

— Cifárt? Miért pont Cifárt?

Heves viták folytak, de minden

irigység nélkül. Vdovjak helye nagy felelősséggel járt, rengeteg értekezletet jelentett és csekély fizetéstöbbletet. Egyedül a retek képű Dusíkot, ezt a törekvő fiatalembert, aki presztízskomplexumban szenvedett, érdekelte ez a pozíció. Maga semmit se tudott az egészről. Kollégái gyakrabban keresték fel irodáját célozgatva és szolgálatkészen. S ha nem értette az egészet, megértőén mondták:

— No persze, egyelőre még titok...

Berobogott Dusík is, s amikor elkezdte parádés anekdotáját az egyszeri emberről, Cifár mindent megértett. Ezt az anekdotát két ízben hallotta. Egyszer, amikor Dusík a szövetség titkárának mondta el és egyszer a megbízotti hivatalban. Ez az anekdota határozottan főnökük fülének való volt, olyan hódolatféle. Az adomát a legdrámaibb helyen félbeszakította:

—■ Megbolondultatok. Menjetek a dolgotokra, ne legyetek nevetségesek!

Néhányan elmentek, helyettük mások jöttek. Prusko rajzoló meg azért jött, hogy felhívja a figyelmét rossz lakáskörülményeire: két gyerekkel egy szobában s a felesége , beteg. Vdovjak egy fél év előtt megígérte, hogy segítségére lesz, már aktuális lett volna az ügy, de meghajt. Reméli, hogy most ő, a műépítész elvtárs, lesz olyan...

Kidobta a rajzolót, de a bogarat beleültették a fülébe. És ha valóban őt neveznék ki? Meg kellene kérdeznie a pártelnököt. De ha felsülne... Beletemetkezett a munkájába, hiába, állandóan zavarták, míg be nem zárta az irodáját és fölhívta az igazgatóságot.

Volt ott egy jó Ismerőse.

Andrej telefonon hallgatta Vanda ízes, csengő hangját, és igyekezett érdektelen arcot vágni. Az irodában már felfigyeltek telefonbeszélgetéseire, és a rajzolók egymásra kacsintgattak.

— Tudod, kit láttam elsőnek ma reggel, amikor elmentem hazulról?

Vanda elnevette magát, s Andrej maga előtt látta őt, látta vágyakozó tekintetét, amint ül az asztalon és gyerekesen kalimpál a lábaival.

— Már attól féltem, hogy ma program nélkül maradunk. De tudod, mit? Egész éjjel arra a szegény szerencsétlenre kellett gondolnom. Olyan kedves kutya. Megtartom magamnak.

— Megtartod? És mit szól hozzá Zoáa?

— Annak azt mondom, hogy valódi berber pincsi, s ereiben az angol királyok kék vére csörgedezik.

— Remélem, fölfalja vagy legalábbis megharapja Zoáát, hogy fél évig kórházban maradjon.

— Szörnyű vagy.

— Te vagy szörnyű. Mondani akarok neked valamit, Vanda, hallod? Tetszel nekem. Kívánlak, Vanda.

A savanyú képű gépírónő szeme fölcsillant a pápaszem mögött,

Vanda ordított.

— Mit mondtál? Ne zavarjanak. Igen, még beszélünk. Helyi számmal beszélek. Halló, Andrej, ott vagy? Az előbb a központ szólt közbe. Egy szót se értek. Majd délután mindent elmondasz, jó?

Andrej letette a kagylót és Peter tekintetével találkozott.

— Űj szerzemény?

— Beszélni akarok veled.

A savanyú képű kisasszony a fülét

hegyezte, a rajzolók úgy tettek, mintha nem érdekelné őket a dolog.

— Gyerünk a kiskamrába.

Ez a kiskamra volt az egyetlen helyiség, ahol nem voltak egymás hegyén-hátán a rajztáblák meg az írógépek. Az épületet eredetileg lakóháznak építették s ez a helyiség a fürdőszoba volt. A takarítónők itt rendezték be raktárukat, a tisztviselőnőknek szalonul szolgált. Ide jártak cigarettázni és diskurálni.

Peter a kád szélére ült, és Andre] pont itt, ebben a rosszul világított, seprűvel, vödrökkel és a rossz zuhanyozóval teli kuckóban vette észre, hogy bizony már nem fiatalember. A homlokán három ránc húzódott, az orránál továbbiak voltak láthatók, beteg gyomrától a bőre sárga, s ezen a fiús frizura sem változtatott, öreg fiúk voltak már. Öreg, harminchárom éves érett férfiak, akiknek illett volna már életük mozdonyát nyugodtabb vágányra terelni, amelyen egész további életükön át futhatna.

Peter odadobott neki egy cigarettát:

— Nos?

— Tudod, kit köszönhetek a megboldogult Vdovjaknak? Emlékszel a Vöröskére, aki ott volt a konferencián?

— Azért tűntél el a torról. A halottasház előtt láttam.

— Egyszóval — kényes ügy.

Kényes? Mennyiben?

— Nem tudom őt hova vinni.

— Régi baj ez már. Én Vieruákával hasonló helyzetben vagyok. A diákotthonban szigorú rendszabályokat vezettek be, az anyámat meg ismered. Dühítő.

— Náluk nem volna olyan bonyolult az eset, de van egy húga. Különben jó nő, csak kissé erénycsősz.

— Azok a legrosszabbak.

— Szeretném, ha elmenne hazulról, ezt neked kellene megcsinálnod, összeismerkedtek, s aztán elviszed valahová.

Peter kedvetlenül túrt a hajába.

—- Ogy látom, belehabarodtál. Több tornát ajánlanék, fűszer nélküli ételeket és valami pályázatot. Ha egy hónapon át keményen melóznál háromig, elmúlna ez a tüzes vágy.

Andrej vállat vont.

— Én a te helyedben hagynám az egészet. Abban a lányban volt valami. .. Meglátod, pórul jársz.

Andrej dühös lett.

— No és? Elegem van már a langyos szerelmekből.

— Ugyan?

A kamra ajtajában megjelent az elsavanyodott kisasszony pápaszemes képe:

— Bardoií elvtársat a telefonhoz kérik. A kórház hívja.

— Ahá — nevetett Peter. — Elmondtad már Drahának a szerelemről alkotott új nézetedet? Bizonyára örülni fog neki.

Andrej komoran ballagott az irodába.

— Te vagy az? — kérdezte a nő magára kényszerített nyugodt hangon, melyből kiérződött az aggódás.

— Igen.

— Hogy döntöttél? Részt veszel a pályázaton?

— Min?

— Hiszen említettél valami szállodát.

Teljesen elfelejtette, miről beszélt a lánynak.

— Nem tudom — lelelte bizonytalanul. — Talán igen.

Történt valami, ugye?- Nem. Ne legyenek fölöslegesen gondjaid. — Egyszerre mindentől megundorodott és kíméletlenül odavágta: — Igazad van. Történt valami. Beszélnünk kell egymással, Draha.

— Azért hívtalak — felelte a lánv, most már igazán nyugodt hangon.

— Mikor találkozzunk?- Minél előbb.

— Ma éjjeli szolgálatom van. Eljössz holnap hozzám?

— Hozzád. Nem. Inkább valahol kint találkozzunk. — Érezte, hogy a lány, ha hhllgat is, remeg. Éppen olyan értelmes volt, mint Vanda. Talán még értelmesebb. A lány már mindent tudott, és Andrej is érezte, hogy Draha már tisztában van vele.

— Jó — helyesbített. — Elmegyek hozzád. Teát főzöl nekem, az én kedvenc sötét teámat. — Ez olyan szánalomból való simogatás volt. Draha elfogadta:

— Jó, meglesz a tea.

A lány letette a kagylót, és a tejfelesszájú Hanka nővér könyörtelenül a szemébe vágta:

— Megmondtam neked. Az ilyenek nem nősülnekl

PaStinsky doktor nem volt becsvágyó. Nem rendelkezett azzal a bizonyos ügyvédi agyafúrtsággal, amit általában úgy jellemeznek, hogy „érti a csíziót“. Paátinsky nem tudott tájékozódni. Ügyvédi irodáját az államosítás mentette meg a csődtől. Néhány kollégája már régen fontos pozíciót töltött be, ő még mindig jogtanácsosként száradt a tervezőirodánál és állandóan rettegett, mikor mondanak föl neki. Félt, hogy a termelésbe küldik. Pánikszerűen félt, mint az olyan ember, akiben nincs egy csöppnyi alkalmazkodó készség, ami annyira fontos az életben.

Beletemetkezett az újságba, Franciaországban beomlott egy völgyzáró gát, de ő már képtelen volt sajnálni a szerencsétlen vízkárosultakat, úgy érezte, szinte jólesik, hogy a szerencsétlenség valaki mást sújtott. A fáradtság és a hiábavalóság percei vettek erőt rajta. Olyasvalamit érzett, mint a diák, aki a vonat után integet, amellyel osztálytársai kirándulásra mentek.

Először akkor lepte meg ez az érzés, amikor véletlenül két műszaki rajzoló beszélgetését hallotta:

— Nem bírom ezeket a hülyéket — mondta az egyik —, akik úgy viselkednek, mintha mindenhez értenének s közben a legnagyobb idióták.

Pastinsk^t az a képtelen érzés kerítette hatalmába, hogy ez őrá vonatkozott. A rajzolók társadami szempontból alacsonyabb rangot töltöttek be, csak ipariskolát végeztek, míg ő főiskolát, és fiatalabbak is voltak nála. És micsoda kifejezések: hülye, Idióta.

Este Jozefnak a férfiak kötelességéről beszélt a nővel szemben.

Tényleges katonai szolgálatának befejezése után kötelezettség nélkül, a tisztesség keretei között elszórakozhat velük. Komoly ismeretségről, azaz szerelemről azonban csak akkor lehet szó, ha már megfelelő pozíciót tölt be.

Jozef hallgatta, és lányos szempillákkal takart szeme sokszor zavarba hozta az apát. A doktor jóságosán oktatta fiát, örült a meghitt hangulatú családi körnek, mikor a gyerek váratlanul felnevetett:.

— Apa, te ehhez nem értesz!

Paátinsky az asztalra ütött, Bo2enka megremegett. Jozefot arra kényszerítette, hogy bocsánatot kérjen és megbüntette őt. Azt is megparancsolhatta volna, hogy Goethét olvasson, de nem tilthatta meg, hogy lesütött szeme alól vidámságának huncut szikráit szerte ne szórja.

Műveltségének mindig tudatában volt. Sose okoskodott sokat, inkább bevált elveket tett magáévá. Ezeket meggyőződéssel fogadta el, s így tisztában volt azzal, mi a helyes és mi a helytelen. Helyes volt rendezett életet élni, azaz dolgozni és gyermekeket nevelni. Igazat mondani, tekintélyt, vagyont és az Istent tisztelni. Ennek a fordítottja volt a helytelen. Az Isten tekintélye omlott ö^ze elsőnek, utána következett a vagyon. Paátinsk^ úgy érezte, mintha pizsamában állna a város főterén. A tapintatos emberek úgy tettek, mintha semmit se vennének észre, a durvák röhögtek, a gyerekek ujjal mutogattak rá. Ezek közül egyik a fia volt. Paátinsky ordított és szégyellte magát.

(Folytatjuk)