Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-09-17 / 19. szám
Nicole Montagno a nevem, de mindenki csak Delfinének hív. Ezt a fedőnevet én választottam. Egy nagy hetilap szerkesztőségének „legújabb híreink“ rovatában dolgozom. Mindenütt könnyen meghonosodom. Nincsenek lelki gátlásaim és elég temperamentumos vagyok. De eddig még nem mentem férjhez. Igaz, egyszer már nem sok hiányzott hozzá, de Jean Louis, akivel egy szerkesztőségben dolgoztam, nagyon ostobán elpusztult egy repülőgép-szerencsétlenség alkalmával. Jó kapcsolatban voltunk, talán közelebbiben, mint amilyet a szigorú erkölcs szabályai megengednek. De hát ez a mi évszázadunk már ilyen ... Röviden, azon a napon, amikor meghalt, nagyon szenvedtem. Sőt, öngyilkos akartam lenifi. De eljöttek a barátaim, tartottak tőle, hogy valami butaságot teszek. Legalábbis így szokták mondani. Ez két évvel ezelőtt történt. Ha valaki szőbahozza (néha előfordulj még most is nagyon elkomolyodom. De a fényképe az ágyam melletti éjjeliszekrényen már jócskán megfakult. FRANCOISE SAGAN m m Nincsenek szilárd politikai nézeteim. De ezek ugyanolyanok, mint Marek nézetei — tehát baloldaliak. Marek a mi lapunknál dolgozik. A vőlegényemnek tartják. Gyakran mondogatják: „Egymáshoz valók vagytok. Régen együtt jártok, össze kéne házasodnotok.“ Nem szeretném elveszíteni, és azt hiszem, ő sem engem. Önmagunkról beszélni nehéz. Igaz, ezt azelőtt nem tudtam. Valójában nem unalmas, egyhangú vagy szomorú az életem. Érdekes emberek között keresem a pénzt, van egy fiúm, aki szeret, azelőtt volt egy nagy szerelmem, vannak barátaim, ismerőseim. Azt tapasztalom, hogy az élet kellemes. Végül is, ezt mér többször mondtam. Ha politikáról beszélgetek, óvatos vagyok. A szüleim baloldalinak tartanak, Markó barátai viszont kicsit jobboldalinak, míg a valóságban . . . Alapjában véve mindkét félt sajnálom, azt állítom, hogy „senki sem ismeri úgy a vér árát, mint mi, asszonyok, akik gyermekeknek adunk életet“ és így tovább. Sajnos, csupán ebben az egyetlen esetben tudatosítom, hogy nő vagyok. Sosem használom azokat a szavakat, amelyek általában korunk asszonyait jellemzik: „mi nők — ti férfiak“. Már kezd kimenni a divatból. Nem szabad így beszélni — így gondolkodni. Szeretem, ha minden világos. Mivel jó a természetem és mindent gyorsan megértek, általában sikerül, amit akarok. Hálistennek, már nem vagyok tizennégy éves. Ez az .egész. De erről már elég. Ma nagyon korán felébresztett a telefon. Gladis hívott, ő is a szerkesztőségben dolgozik. Nem szívesen vettem fel a kagylót. Először is azért, mert azt hittem, figyelmeztetnek, hogy kikapcsolják a telefonomat (éppen „gazdasági válság“-ban voltam) és ráadásul egyszerűen lusta is vagyok. Másodszor azért, mert az órámra néztem és megállapítottam, hogy már kilenc óra. Kilenc óra! Vasárnap! Ezenkívül a telefonom az éjjeliszekrényen áll, Jean Louis és Marek fényképe között. ,Ez feldühít: mindig az az érzésem, mintha valakit megcsalnék. Jean Louist? Marekot? önmagamat? Amikor a füleiéihez szorítottam a telefonkagylót, az első, amit meghallottam — Gladis «írt. Csillapíthatatlanul zokogott. Libabőrös lett a hátam. Milyen borzasztó. Először semmit sem akartam hallani, tudni. Azután mégis azt mondtam: „Nyugodj meg, Gladis.“ Megszólalt: — Kitört a háború, az atomháború. A szerkesztőséget bezárták. A telefonok sem működnek. Mindennek vége ... Egy óra múlva elkezdődik. San Francisco, Leningrád már eltűnt a föld színéről. Gladis el akar tőlem búcsúzni. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy megőrültem. Ekkor Pierre gondoltam, aki mindig azt mondja, hogy olyan korban élünk, amikor örökre elnémult a lelkiismeret. A telefonba kiáltottam: — Ez nem igaz! Nem lehet igaz! Ojra csak sírás volt a válasz, azután kattant a telefon és megszakadt az összeköttetés. Nem azért, mert nem fizettem meg a telefont. Hiszen akkor ... Nem, senkinek sem működik a telefonja. Még fel sem ébredtem teljesen és álmos zavartságomban önmagamat kérdeztem: mi lesz most? Nem tudom, miért képzeltem azt, hogy először a repülő csészealjak jelennek meg. Aztán rámtört a félelem, vad félelem. A párnába fúrtam az arcom. Nem, ez képtelenség, ez lehetetlen. Valakit meg kell kérdezni. Már nyúltam a telefon felé, amikor A kezdő költő portréjának vázlata Alacsony vagy magas, sovány vagy kölér, szőke, esetleg barna, vagy ébenfekete; nem lényeges. Egy a lényeges: verset ír. Kezdő költő. Egyéb tulajdonságai: írni, olvasni tud, magyarul tűrhetően beszél. Olvasni szeret. Sokat olvas és más dolgokat is, nemcsak a saját verseit. Adyt is olvassa, József Attilát is. Sőt, még Petőfit is. Goethét, Heinét, Aragont és Jevtusenkót — mind. Tizennyolc éves korában belső hang súgta neki, hogy verset írjon. így beszél erről. „Egyszer csak hallom, hogy súgja, írj verset, Dömötört Hess, gonosz hang, riasztotta a kísértőt a bennem élő szemérem, Dömötör, ne tárd fel lelked titkait a gyarló világ előtti Mégis feltártam. Fel kellett tárnom. Belső kényszer eredményeképpen. Nem tudom, mi lett volna, ha nem teszem! Megírta a verset. Egészen jó vers lett, rímelt és értelme is volt. Mély értelme. így szólt egyik versszaka: Lelkem bársony egén pondrók vándorolnak tudatom mézéből bátran nyalakodnak. Ö irgalom atyja, ne hagyj el! A verset beküldte a szerkesztőségbe. .Lelkem legmélyéről fakadt bimbómat hozzák le minél hamarább!“ — írta. De nem hozták le. Kifogásolták a vers eszmei tartalmát, formai tökéletlenségét és a nyalakodó pondrókat. Kerge kosok, gondolta a kezdő költő, a szerkesztőket értve ezalatt, mit tudjátok ti, hogy mi az a pondró . . . ?! Ettől kezdve mélységesen megvetette a szerkesztőket. De csak magában vetette meg, megvetését lelke legmélyére rejtette, ahonnan a versbimbók kipattantak. A szerkesztőkre még szüksége lesz. Később már rendszeresen küldte verseit és megírta becsületesen: „fiatal vagyok, lelkem teli szépséggel és indulattal. Bíráljanak és tanítsanak, minden intelmüket zokszó nélkül tűröm és fogadom!“ Végre a következő verse napvilágot látott: A gomb Gimbelem-gombolom a nagykabátomon, opálzöld, kerek, régvolt mesterek műve ő — a gomb. Galambom rám nevet, szeme zöld és kerek, fénylő, mint a gomb. E rövid verse s emellett szívós kitartása és rettenthetetlensége avatta íme kezdő költővé. Nagyon sokat olvasott. Foglalkozott a selyemhernyótenyésztés kérdéseivel és a vakondok szerelmi életével. Szakkifejezéseket tanult: fluxus, vákumpumpa, stench, betatron, presszionál, mezon, filoxéra, meg ilyeneket. Néha társaságban felsóhajtott: a kibernetika és a heisenbergelmélet paradicsommá feszi a földet, de a művészetet silánnyá korcsosítja! . . . Egyszerre félni kezdett. Félt a technika megállíthatatlanul és iszonyatosan gördülő malomkövétől, amely maga alá teperi és palacsintává lapítja az emberiséget. Fétt önmagától és attól, hogy semmit sem ért az egészből, semmit sem ért a könyveiből és idegen világ számára a differenciál és integrálszámítás elmélete. Minden idegen lett neki, ami körülötte élt és lélegzett. Legidegenebbek a szerkesztők. Nem értik és ő sem érti őket. Mit mondanak? — ráncolta néha erőlködve a homlokát — milyen nyelven beszélnek ezek? Elidegenedett. Ö lett irodalmunkban a legidegenebb elidegenedett. Egyszer a szülei hálószobájában felháborodottan megkérdezte az édesanyjától, hogy kicsoda ő és hogy mer egy szobában aludni egy idegen férfivel? A férfi az az apja volt. Egyik versében meg is írta ezt a komplexusát: Az apám, mintha az anyám lenne és anyám, mintha az apám. Tegnap az ángyomnak udvaroltam s utána búsan felzokogtam: vajon ki vagyok én e földtekén . . ?! 10 DUBA GYULA MIT TEGYEK? Nem szeretek hihetetlen dolgokat mondani; engem a hihetetlen dolgok nem érdekelnek. Én az életben a magától értetődő dolgokat látom meg a leghamarabb. Sajnos, nagyon sok az olyan magától értetődő jelenség, amely miatt bosszankodom. Kezdhetném mindjárt a foglalkozásommal. Agitátor vagyok az Állami Filmgyártó Vállalatnál. Feladatom bejárni az ország összes középiskoláját, hogy meggyőzzem az érettségi előtt álló lányokat: hagyják abba tanulmányaikat, s jöjjenek el filmszínésznőnek havi háromezer korohás fizetésért. Ez a feladat hatalmas agitációs tehetséget, de mindenekelőtt óriási kitartást és türelmet követel tőlem. Sajnos, munkám (minden igyekezetem ellenére) eredménytelen: egy év alatt csak két lányt sikerült megnyerni a filmszínészét! pálya számára. Utólag azonban ők is bejelentették, hogy megbánták elhatározásukat s inkább a mezőgazdaságot választják. Foglalkozásom örökös utazással jár. őszintén szólva már bosszant, hogy a vonatok nem késnek soha egy percet sem. A munkások is sokat káromkodnak emiatt — ebben a pontosságban nem találnak semmi romantikát. Unom a kiszolgálónők állandó kedvességét is. Főleg a kerékpár üzletekbe nem szeretek menni, ahol a kiszolgálónők nyájas hangon szokták kérdezni: „Kerékpárra való külső gumit nem parancsol? Van bőven.“ Bosszankodom amiatt is, hogy a TV műsorszerkesztősége nem veszi figyelembe a katonák óhajait, akik azt szeretnék: ne legyen ilyen sok sztriptízfilm, hanem helyette a halak életéről szóló filmeket sugározzanak. Tegnap is nagyon mérges voltam, mert meggondolatlanságból fogadtam egy barátommal, aki azt állította: egész Bratislavában nem található sehol egy eldobott cigarettavég, papírdarab. S bizony, hiába jártam össze a város minden utcáját — nem találtam sehol. Vasárnap a stadion előtt a labdarúgó mérkőzésre tartó tömegben találkoztam egyik ismerősömmel, aki megtudta, hogy nekem a filharmonikusok hangversenyére van jegyem. Nagyon kért: cseréljem el belépőjegyem az övével. Hangos kérését mások is meghallották. Ez lett a vesztem. Pár percen belül a fiatalemberek egész tömege térdre borulva könyörgött, cseréljem ki velük a hangversenyre szóló jegyemet az 6 futballmérkőzésre szóló jegyükkel. Én persze nem cseréltem senkivel, mert tudtam jól, hogy egy hangversenyjegyet meg kell becsülni, hiszen ritkán juthat hozzá az ember . . . Miért nem rendeznek annyi komoly zenei koncertet, hogy minden érdeklődőt (ezek főként fiatalok) kielégítsenek?! ... „ Így van ez jól, hiszen ez magától értetődő“, hallom mindig, ha panaszkodom. De hát mit tegyek? — engem a magától értetődő dolgok is bosszantanak. F. J.
