Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-09-03 / 18. szám

SZABÓ MAGDA: b Mióta az iskolában dolgozott, soha nem beszélt még vele így az igazgató. Mikor végre kiengedte az irodájából, ő azon­nal "kilépett a testületi szoba előtt húzódó te­raszra, kiteregette a párkányon a litografált Utasítások lapjait, hogy belülről úgy lássék, olvas, nem bírja megvárni, míg hazamehet, azonnal tudni kívánja, milyen módon kell módo­sítani a tantervet ezerkilencszáznegyvenöt ápri­lisában. A haragos könny elfutotta a szemét, ha akarta volna, se látja a betűket. Katust sose szerette, most azt érezte, egyene­sen gyűlöli. Harmadszor rendelték le miatta, harmadszor hozták most a tudomására, hogy nem jól végzi a munkáját. Az igazgató szenve­délyesen szerette a csinos táblaképeket, több színű tintával készített ügyes kis kimutatásokat, szemléltető rajzocskákat, és sose tudott jeles­nek elfogadni egy dolgozatot, ha nem volt kifo­gástalan a külső alakja. Most is azt hiszi, ezen múlik az élet, Katus torz cs betűin. „Ne mondja azt, kérem, hogy középiskolai tanárnak készült, és hogy nem ismeri a hivatalos betűformákat. Tanulja meg az ábécé írását, ennél sokkal kü­lönb dolgokat elsajátíthatott az egyetemen. Cé-es. A cét így húzom, így kerekítem, így kö­töm az s-sel. Igazán nem mondhatja, hogy bo­szorkányság.“ Nem boszorkányság, dehogy az. Csak éppen nem akarja csinálni, nem érdekli. Felmegy a köz­pontba, megmondja, nem marad tovább ebben az elemiben, ahol cs betűk körül forog a világ, ma­darak meg fák napiát ünnepük, és hülye versi­kéket gagyognak arról, hogy az élet gyönyörű. Nem erre vállalkozott, mikor megkezdte tanul­mányait. Ismereteket közölni értelmes, nagyocs­ka lányoknak, fiúknak, ahhoz volna kedve. De Katus cs betűivel bajlódni — nem. Egyszer már járt a központban, akkor rábeszélték, hogy csak maradjon, még egyszer nem hagyja lerázni ma­gát mindenféle csillapító érvekkel, hogy itt van rá igazán szükség, hogy a helybeli gimnázium nevelőinek létszáma teljes, itt viszont sok férfi­kolléga hiányzik, akadozik a tanítás; van, aki meghalt, van, aki még nem került elő a fogság­ból. Maradjon, nem adhatnak neki más beosztást. Sok férfikolléga hiányzik. Neki mondják ezt? Alit, lehunyt szemmel, odaengedte arcát a ta­vaszi szélnek. Különben is beszélni akart vele ismét, mondta az előbb az igazgató, nekik olyan rosszul esik, hogy annyira meglátszik minden kelletlen szaván, mozdulatán, hogy nem szeret közöttük lenni. Mért nem szeret, nem rossz em­berek ők. Csak állt előtte, hallgatott, bámulta a szőnyeg mintázatát. Mit kellett volna válaszol­nia? Hogy ő is tudja, nem rossz emberek, csak éppen Kovácsnénak két szép gyereke van, és itthon a férje, Takács Marika menyasszony, a tornatanár veszi el, aki kiböjtölte a nagyanyja tanyáján az utolsó hónapokat, itthon a férje Szi­lágyinénak is. „Mért nem megy férjhez az ilyen szép kislány?“ — kérdezte Kovácsné, az igaz­gatóhelyettes a múltkor. Neki éppúgy nem vá­laszolt, mint az igazgatónak. Beszéljen nekik talán Sándorról? Kiáltsa bele az igazgatói hang­szóróba, hogy pusztult el a fronton, hogy tűnt el az élők közül, mint a füst a kéményről? Ki tud erről beszélni ? Katus cs betűi, azok körül forog itt a világ. „A cét így húzom, így kerekítem, így kötöm az s-sel, ínv ni. így mutassa meg majd, kartársnő, Katusnak is, és írasson vele a táblára cs betűs szavakat, hadd tanulja meg végképp. Olyan fo­galmakat keressen, amilyenek a gyerekeket ér­deklik. Tartsa itt mindjárt ma, tanítás után, Simon Ildi egy házban lakik Katussal, küldjön Gera Mihály; MI KÖZÖM HOZZÁ? Rendes dolog, hogy bejöttél hozzám. Ki sem néztem belőled. Csak ne bá­mészkodj ilyen ostobán, mert az dühít. Gondolhattad, hogy nem egy örömta­nyán fekszem. Kikészítettek alaposan, az igaz, majdnem ottmaradtam, de a bá­­mészkodást azért hanyagold el. Külön­ben az okosok azt mondják, most már nincs nagyobb vész, megúszom, nyoma sem marad az egésznek. Magam sem hittem az első napokban. Mozogni, per­sze, még nem szabad. Nem is nagyon tudok. Olyan érzés, ha a fejem meg­emelem, mintha sütőtök lenne a helyén. Rohadt dolog, mondhatom. Ne oda ülj, hanem az ágy végéhez, akkor látlak. Azóta ugyanis ki nem állhatom, ha a hátam mögött van valaki. Szeretem látni, hogy kivel beszélek. A főokos azt mond­ja, ezután már mindig idegesíteni fog az ilyesmi. Persze ennyi bajom legyen csak, ezt még kibírom valahogyan. Mit szorongatsz a kezedben? Ha kaja, akkor nyugodtan visszaviheted, mert még azt sem eszem meg, amit itt adnak. A csokit meg a narancsot hagyd itt az asztalo­mon, kösz szépen. Majd a nővérke meg­eszi. Imádja az édességet, azt már kifi­gyeltem. Ezzel az adaggal örökre bevá­­gódom nála. Erre pedig igazán nagy szükségem van, gondolhatod, semmit sem tudok egyedül csinálni. Persze té­ged ez nem érdekel. Ne tiltakozz! Lá­tom a szemeden, hogy mi fúrja az olda­lad. Az,_ hogy mi is történt tulajdon­képpen? Eltaláltam? Nem volt nehéz. Mindenki erre kíváncsi. Végre az izgága Tímár bejött a csőbe, ugye ezt mondják benn is? Lárifári, hiába tagadsz, a ve­sédbe látok. Ha megigazítod a párnám, hálából elmondom. Kösz. Ha akarod tudni, hát mindennek az a német katona az oka. Ne ijedj meg, nem beszélek félre, majd mindjárt megérted. Tudod, aznap este, amikor ez a marhaság történt, túl­óráztam vagy éjfélig. A Jóskával együtt. Ismered a Jóskát? Az a hajlott hátú, műfűre alak. Én nagyon szeretem, mert jól dolgozik. Azokat a rohadt szelepe­ket bütyköltük. Nagyon sírtak érte, mert exportra megy. Amikor kijöttünk az üzemből, beugrottunk egy pofa sörre, aztán a Jóskától elköszöntem és a Rá­kóczi útról a Miksa utcába kanyarod­tam, mert arra rövidebb az út, egyéb­ként utálom azt a kis utcát, nagyon sötét. De aznap este ez nem érdekelt. Máig sem tudom, hogy miért, talán mert jól ment a munka, talán a sörtől, de nagyon jó kedvem volt, még dúdol­tam is magamban. Príma idő is volt, ha emlékszel rá, az a hirtelen jött me­leg. Lóbáltam a karom, dúdoltam a sö­tét Miksa utcában, utoljára gimnazista koromban volt ilyen jó kedvem, amikor a kislányt sikerült megcsókolnom és rá­vennem, hogy eljöjjön a gimnázium bál­jára. Ezt csak úgy mellékesen mondom, hogy lásd, milyen ritka jó hangulatom volt. így értem el az Athenaeum nyom­dát, majd a Hungária bárját és ott kez­dődött a dolog. Még arrébb voltam, ami­kor egy taxi fékezett, kiugrott belőle két férfi, berontottak a bár ajtaján és nem­sokára egy nővel tértek vissza. A nő előttük jött, mint a rab, akit a rend­őrök kísérnek. Valamit beszéltek is, fő­leg a két férfi, de néha a nő is hátra­szólt, igaz, leginkább csak egy-egy szót, hogy mit, azt nem hallottam, mert én csak akkor értem melléjük, amikor az egyik férfi szájon vágta a nőt. Hatalmas ütés volt, visszakézből. A nő megtánto­­rodott tőle és a falnak esett. Én ledöb­benve bámultam. Ki a nyavalya gondol­ja, hogy egyszer csak a szeme előtt szá­jon vágnak egy nőt? Csak úgy mirnix­­dirnix szájon vágnak. A jókedvem el­tűnt, mondanom sem kell. Hátraléptem vagy két lépést, és megálltam a taxi mellett. Ott állt a sofőr is, és az arcát simogatta, mintha 6 kapta volna azt a fülest. Közben még két férfi is odaállt, az egyik orvosi táskával a kezében, a bárból jött ki, a másik, egy girnyó pali, pedig az utcáról keveredett oda, mint én. Ment arra egy pár is, de azok nem áll­tak meg, mert a n£ elrángatta a férfit. Mi úgy álltunk ott, mint cirkuszban a közönség. Röhögnöm kell, ha rágondo­lok. Négy férfi áll és nézi, hogyan po­foznak egy nőt. Mert közben a nő még egy pofont kapott. Ettől elvágódott a föl­dön és a kontya szétnyílt. Gyönyörű kontya volt, erre világosan emlékszem, még mondtam is magamban, hogy ma már ritkán látni ennyi hajat egy fejen. Egyébként is szép volt a nő. Elég ma­gas, jó alakú. Figyeled, hogy mindenre emlékszem? Magam is csodálkozom raj­ta, de mindent magam előtt látok. Az utcát, az ácsorgókat és a verekedőket. Ami az igazán furcsa, hogy magamat is ott látom az ácsorgók között, mintha máshonnan figyelném az egészet, érted te ezt? Mert én nem. A férfi, aki a pofont adta, közben szidta a nőt, mint a bok­rot. Amint kivettem a szavaiból, valahol várta a nőt, de az nem ment oda. Köz­ben a másik férfi, aki a falnak támasz­kodva nézte az egészet, rágyújtott és néha megszólalt, hogy ne bomolj, Feri, majd otthon, meg azt, hogy Feri, ne marhulj. Meg kell őrülni, ennyi szava volt az egészhez és közben cigarettázott. Ekkor éreztem először, hogy remegni kezd a gyomrom és hogy ebből még baj' lesz, mert ez nálam rossz jel. Tudod milyen vagyok. Gondoltam is, nekem elég ebből, és léptem egyet, hogy haza­megyek. Közben a Feri elkapta a nő ha­ját, a kezére csavarta és felrántotta a nőt a földről. Rémes lehetett. Én biztosan ordítottam volna, de a nő csak nyögött és az rémesebb volt. Hidd el, hogy ré­mesebb. A hideg is végigfut a hátamon, ha eszembe jut a hangja, ahogyan fel­nyögött a szerencsétlen, Ekkor még a német katonával nem volt baj, de már kezdtem kiborulni. Mondom az orvosi táskásnak, hogy ez mégiscsak túlzás, ez a barom még megöli, nem kellene hagy­ni. Tudod mit csinált? Semmit, kispaj­tás, semmit az ég világon, csak meg­rántotta a vállát. A taxisofőr odajött és halkan súgta: jobb, ha nem avatkozik bele. Miért, kérdeztem tőle, miért jobb? Mi köze hozzá, mondja a sofőr, családi ügy ez kérem, azzal kacsintott. Az or­vosi táskás erre már felfigyelt, nagyon bólogatott és hozzátette: talán a maga lánya? Bizonyára olyat tsinált, amit nem szabad. Ezt mondta a hülye. Per­sze nekem sem kellett több, jól lemar­­tam, hogy: ezt éppen maga mondja, azzal az orvosi táskával a kezében? Ahelyett, hogy segítene, ha hárman nekiugrunk, megesszük ezt a hülyét. Én orvos vagyok és nem rendőr, mondta kimérten és úgy nézett rám, mint a leprásra. Tulajdon­képpen őt kellett pofon vágnom, csakhogy a Feri újból felrántotta a nőt, aztán a falhoz nyomta és pofozta, mint egy el­romlott masszírozógép, én rögtön meg­feledkeztem az orvosi táskásról, mert ekkor jött a német katona. Már láttam magam előtt és közben azt gondoltam: mi jogon üti meg egyik ember a mási­kat? Mit kell elkövetni ahhoz, hogy így dögre verjen egy férfi egy nőt? Hát ennek már sohasem lesz vége? Látod, még most is remegek, ha rágondolok, de ez már nem az igazi. Akkor minden el­tűnt a szemem elől, csak azt a rohadt német katonát láttam, aki pofon ütött, mert a kocsijának dőltem. Hülyeség, de ilyen esetben mindig az a szemét jut eszembe. Pedig már nagyon régen volt, akkor még kis kölyök voltam, és sírva elrohantam, amikor az a rohadt meg­ütött. Azóta nem tudok elrohanni és nézni sem tudom, ha valakit ütnek. Most is ordítottam egy nagyot, hogy ereszd el vagy valami ilyesmit, erre már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy az orvosi táskás meg a taxisofőr meg­próbáltak visszatartani, de ellöktem őket, a rohadtak! Mit szólsz ehhez? Vissza akartak tartani, hát megérted te az em­bereket? Minden mást el tudtam kép­zelni, de azt nem, hogy vissza akarja­nak tartani. No, aztán a másik pofa, aki a taxival jött, elém állt, hogy mi közöm az egészhez, menjek a dolgomra, mert megjárom, őt is félrelöktem és ott álltam a Feri előtt, aki az ordításra elfordult a nőtől és rámnézett, de csak egy pillanatra, aztán megint visszafor­dult a nőhöz. Mielőtt újból megütötte volna, elkaptam a vállát és visszapende­rítettem. Mit csinálsz, te szemét, ordí­tottam. Szó nélkül ütni akart, de én gyorsan léptem egyet, olyan közel vol­tam hozzá, hogy éreztem a lihegését. Hir­telen leszegtem a fejem és azzal együtt

Next

/
Oldalképek
Tartalom