Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-25 / 13. szám
OTBÚSKtítRDi jag flott miíszcsím F. Spécii felvételei Az országúiról, ahol ez a tábla áll, csak a piroscserepes tető látszik, de azt is'majdnem eltakarják a sorakozó szőlőkarókra kapaszkodó dús levelű venyigék. Homokos út vezet a szőlő között a csárdáig, ahol az árnyékos oldalban két ló ropogtatja békésen a kocsiderékba vetett friss szénát. Nem messze tőlük kék Volga parkol. Az eresz alatt kecskelábú asztalok, hosszú padok. A lovaskocsi gazdája ott könyököl mélyen hallgatva a literes üveg mellett. Pohara tele piros borral. Néha át-át pislog az autósokra, akik a táskarádió gombját csavargatják. Ö rádió nélkül sem unatkozik. A partját hagyott Duna a füzek lehajló ágát kapdossa, valahol békák tartják déli hangversenyüket. A füvön ezüst halpénzek csillognak. A szélborzolta vízre arany másukat mesterkedi a nap. Vár. Nemrég hoztak egy szép harcsát. Abból készül a halászlé. A konyhában pattog a tűz, sistereg a zsír, sül a rózsapiros paprikába, lisztbe forgatott hal, rotyog a birkagulyás, gőzölög a hagymás-illatos lé, amibe már csak bele kell főzni a feldarabolt harcsát. Török jánosné, aki Budapesten a Mátyás pincében tanulta a szakácsmesterséget, fűztől piros arccal kiszól az ajtón: — Még egy kis türelemI Negyed óra múlva hozomI A bácsi széítörli szárnyas bajszát és helybenhagyólag bólint: rendben van, nem olyan sürgős az. Harangszó hallatszik messziről, a táskarádió zenéje olyan csak, mint a tücsökciripelés. Mélységes nyugalom öleli körül a csendes csárdát, mintha az idő is megállt volna, hogy a hűvösbe húzódva megpihenjen. Azt sem furcsállaná az ember, ha a királydinnyés homokútról Petőfi fordulna be nesztelenül az udvarra, s leülne a szomszéd asztalhoz, hogy paprikás csirkét rendeljen. Vajon hogyan énekelné meg a dunamocsi halászcsárdát? Biztosan másképpen, mint a Kutyakaparót, meg a Betektntset. Nem panaszkodna, hogy „éhenszomjan szokott itt maradni a jámbor utazó.“ Válogathatna a halpaprikás, halászlé, rántott hal, paprikás csirke, meg a birkagulyás között. Itt a bor sem savanyú, a csárda sem düledező, a „csárdás“ sem mogorva. Tücsökné, a pénztáros és a pincérkedő Persely Mihály is kedves, mosolygós. Töröknére meg ugyancsak rátllene a „tűzrőlpattant" jelző. De így is járja az olyan új csárdában, mint amilyen ez. Falait fehérre meszelték, most építenek hozzá egy nagy konyhát, mert a kicsi már nem. bírja a forgalmat. Májusban hiába ijesztette minden nap az eső a vendégeket, a havi bevétel mégis hatvanhárom ezer korona volt. A nyári szezonban pedig százezer koronás forgalmat is lebonyolítanak havonta. A környékbeliek, éppúgy, mint az tdevetődö idegenek szívesen kifizetik az ételek adagjaiért a hat koronát, a fehér bor literjéért sem sokallják a húsz-, a vörös borért a tizenöt koronát. Ez is, mint a kisüsti barackpálinka a szövetkezet saját termése. A Volga helyébe bécsi rendszámú kocsi érkezik. Utasat kíváncsian nézik az épületet, a vizet, az asztalokat és bizonytalanul a halpaprikásra mutatnak az étlapon. A bácsi kajánul figyeli, hogyan Izzadnak, könnyeznek, amíg megbirkóznak a tüzes étellel. Azért csak előveszik a kis zsebtérképet, s megjelölik a Komárom—Dunamocs közötti útszakaszt. Érdemes ide máskor is visszatérni. HARASZTINÉ M. E.
