Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-16 / 8. szám
й 1 з £ is 8 * z э § 3 3 з 5 £ S со 4JJ 2 § > § < % о Z I 8 < Kiilányom! Míg csak kilenc éves vagy. Most nyilik a szemed a világ százféle csodájára, tudásra, az életre. Azt, hogy nem vagyok otthon, melletted, mellettetek, csak annyiban veszed észre, hogy van kit várnod és találgatnod, mit hoz édesapa, ha megérkezik? Két éve mentem el tanulni, s még két évig leszek távol. Hogy mennyi mindent megtanulhat az ember négy év alatt, azt rajtad tudom lemérni a legjobban. Amikor elmentem, akkor ismerkedtél a betűkkel, ma már forradalmakról, városokról faggatsz. Tanulsz, okosodsz, fejlődsz. Azt is tudod, hogy húsz éve szabadult fel az ország, és nemsokára fogalmazást Írsz arról, mi szeretnél lenni. Még nem tudom, mi lesz belóled, azt sem tudod, kit választasz példaképednek. Oe szeretném, ha elgondolkoznál ezeken a sorokon, amit most leírok, amikor fiatalos lelkesedéssel arról álmodozol majd, hogy jó lenne valamilyen szép és nagy tettet végrehajtani, mindenkinek segíteni. Gondolj akkor az édesanyádra, ő nem új felfedezésekkel, világraszóló alkotásokkal vagy különleges találmányokkal járult hozzá mlndannyiunk boldogulásához. Nem számított elismerésre, hírnévre, köszönetre. Csak csöndesen, céltudatosan vállalta családunk minden gondját. A te nevelésedet, a mindennapi szükségletekről való gondoskodást. A háziasszony, az anya munkája mellett az apa, a férfi feladatát. Azért, hogy én tanulhassak, hogy elvégezhessem a mezőgazdasági főiskolát és új ismeretekkel térhessek vissza a faluba, a szövetkezetbe. Ha mérnök vagy tanítónő, tudós vagy agronómus leszel, ha bármilyen hivatást választasz is, egy a fontos: teljes szívvel és elhatározással, lelkiismeretesen és kitartóan végezd a munkádat. Ügy, mint az édesanyád. Édesapád: Varga Árpád, Nltra P e t r d k József első versed a Fáklyában, Oj Szóban ás az 0] Ifjúságban jelentek meg 1955- 161. Egyike volt annak a nyolc költőinek, akiket 1958-bam a „Szlovákiai magyar költők antológiájában“ mutattak be a versolvasó közönségnek. A Könyvkiadó most rendezi önálló kötetét isajtó alá. Gyermekversei ugyancsak kiadásra várnak, Petiik a Pedagógiai Főiskola hallgatója volt. Jelenleg a Pionírok Lapja főszerkesztője. Lassan már sok mindent megértek, lassan már végképp jelhagyok a dühös fogvtcsorgatással — konok érvek szilárd fokán józanul, tisztán megfontolom: önként lerombolt én-bálványom már társadalmi többesszám; Nem magamat lendít az ár, akikkel együtt lök a hullám úgy cseppentek bárkámra fel, hogy fel sem vettem — mégis néha szemem a csodálattól tágult. Rég volt, lépteim elején — mert azelőtt az események túlzaflottak hegyen, vizen, s bensőbbnek számított a Nap, a falu határából Indult s a Fekete-víz forrásánál gyűjtött piros pásztortüzet — rég volt, lépteim elején egy kép első lett milliókból, egyet örökre felfedeztem s amint merült alá a fény, úgy nyílt szemem a csodálattól. Tíz év után az alkonyok bennem lobbantottak tüzeket, a kapualjak perzselők, üyonyoru bokortövek — gyúlékonyak, a forró hang, a forró kéz, és forró száj és forró zúg örök csodálat lett az alkony, s megfogalmaztam: gyönyörül Apám mindig ott bicegett a láthatárom tetőfokán, pedig nehéz cementes zsákok s malteros ládák húzták le; bicegett és szabad kezét értem nyújtotta a padomba, amit szólt — minden összefült, zuhanva föld alá sodorta — egy foszlányt őrzök még belőle: értelmetlen hang: gyönyörül A táncot hamar megtanultam, de nem, hogy táncoltassanak — nem hősiesség, Sóky elvtárs magzatkoromban ellenállt! — Díszvendégünk volt, ősz bajusszal, tüzet lehelt a hegedű, a konok tagok — felengedtek, csendjük a tánchoz idomult: hatalmas vállak pólusai firkáltak finta köröket, s rájöttem: ez a történelem: örök-egyenest író vállak körrajzos kedve: gyönyörül Bn a szívemet nem akartam meghagyni magamnak csupán felajánlottam fűnek-fának s volt, kt el is játszott vele. Az dobta vissza utoljára, akinek végképp szántam oda őrjöngtem eleget — hiába. Fanyarul használtam tovább .. helyéből lassan félrelökte a tapasztalat és a gúny — de van még kényes, érző zúgja, egy seb, egy emlék — gyönyörű. Ekkor eldőlt, hogy életemet legényfejjel pipázom el, szelekre bízott magvatmból mégis élet csöppent elém, tehetetlen poronty, sajnálom, csak azért védem, oktatom, remegve, hogy megállhat bárkám egy lomha homokzátonyon, s küszködöm, hogy lehessen énem már társadalmi többesszám — vállakért, hangfoszlányokért, mindenért, amiért szememben csodálkozás gyűlt: gyönyörű. mintha al föld Itt siratná meg az emberi butaságot. Évmilliók óta hullatja meszes könnyeit és mikor vén hátát szörnyű sebek borítják, Itt lent épít tovább. A legfantasztikusabb csodákat. Én még maradtam volna, de Béla ragaszkodott a tervéhez. Még az éjjel továbbutaztunk és reggelre megérkeztünk Velencébe. Járt már ott? — Akkor sürgősen pótolja, mert még a másvilágon Is sajnálni fogja. De örülök, hogy nem látta, legalább Így szabadon rajonghatok. Mikor vonatunk ráfutott a 'Ponté sulla Lagúnára, különös Izgalom fogott el. A zátonyokra karcsú Ivekkel épített 'híd mintha elmerülne a tengerbe, a vonat szinte a hullámokon szalad, nem is tudom hány kilométeren, tudja, hogy a számokkal mindig hadilábon állok. És egyszerre Velence kiemelkedik a tengerből, mint egy tündöklő ékszerdoboz, fényből és árnyból, nyomorból és gazdagságból, művészetből és halálhörgésből elővarázsolt álom — Érdekes, ugyanezt mondta Béla Is akkor ott a vonatban, hogy most térjek vissza a földre, mert mindjárt befutunk a Stazzlon Ferrovlára és ha kiszállunk, ne nézek se jobbra, se balra, mert akkor el vagyunk veszve, Velence ugyanis idegenekből él, lakói olyanok mint a kullancsok, tolvajok és félelmetesek... Én mindent megígértem, de amikor megláttam a Campanula égre törő tornyát, a Márkus templom csillogó kupoláját, a fehér vaporettokat, a fekete gondolákat, elfelejtettem én barátom minden tanácsot. Csomagjaimat a földre ejtettem és talán még most Is ott állnék, ha Béla karon nem ragad és le nem rázza rólam a hordárokat, az Idegenvezetőket, a félmeztelen kis olasz gyerekeket, akiknél szebbet azóta sem láttam. Belecslmpaszkodta'k a ruhámba, daloltak és vlsltoztak és én osztogattam mindent, ami a kezem ügyébe került. Béla magánkívül volt, odalntette az egyik gondolást és ahogy eltávolodtunk a parttői, nagyot sóhajtott: Haja), csak asszonnyal ne utazzon az ember. Én Is azt kérdeztem tőle, hogy hogyan akar nászútra menni asszony nélkül? Ezt belátta. Tudja, mehettünk volna a szállodánk motorosával Is, de az uram stílszerűen akart velem Velencébe bevonulni. Előbb véglghajtatott a Canale Granden és mikor rámutatott a Doge palotára, én menthetetlenül sírva fakadtam. Vittorio, a gondolás elmosolyodott és diszkréten elfordult, mint aki megszokta a barbár Idegenek meghatottságát. Béla meg átölelt és azt mondta: ne sírj szivem, mert ez a ravasz olasz dupla borravalót csikar ki belőlem... SIMKO MARGIT: VELENC L. a***«'*« ;ben — Nem doktorként, nincs tovább. A mai nappal vége a maga hatalmának. Három héten keresztül alázatos rabszolgája voltam, akkor keltem, mikor maga parancsolta, abból a forrásból Ittam a vizet, amelyet maga jónak látott. Tűrtem az az óheztetést, még lélegzetet is csak akkor vettem, ha engedélyezte... Ma a kúrám befejeződött és maga kiállította a menetlevelet, hogy „egészségesen távozott“. Irta vagy nem Irta? — Irta, Itt van a táskámban az aláíráséval. Most már nem mint ellenfelek, hanem mint régi' jóbarátok ülünk Itt a Puppnál... 11
