Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-10 / 1. szám
SARÁN Yl FERENC '-fjÚ cp cryru' Nagyváros jöjj elébe, fogd meg kezét, ne féljen. Hisz oly bátortalan még, mint tanya-fény az éjben, jobb kezében zavartan' szorongatja motyójdt, lábai о nagy utat lassan, remegve róják. Megy a lány, szembe fénynek, siet az egyetemre, mintha tizennyolc évnyi múltjától menekedne, csupasz vidéki háztól sártól-sivár utóktól, melyek ködökbe vesznek s egykedvüek, mint az aggkor, fut malacetetéstől, odahagyja a konyhát, hol füstök szürkeszínű nagykendőjükbe vonnák, fut elmordult szavaktól, nyomába sose érjen, ,,hozz be szenet”, ,.etess meg”, vízért szaladj”, ,.tejért menj”! Húgom halad a járdán, siet az egyetemre, mintha tizennyolc évnyi múltjától menekedne, neonfényt hoz a szél és ijedt szemébe fújja, fényes szelekbe térül Baranyi Jutka útja, befogadja a város, mint óceán a csermelyt. És több a csönd falunkban. Ismét valaki elment. Fényes szelek, vigyázzatok, fúvástok ne vakítson, tüzet ne oltson röptötök, de lobogásra szítson, hogy Jutka és a többi, mind, — ki tetszeleg a fényben — sugártól ittasulva majd az úton visszatérjen, s — mint felriasztott denevér repüljön messze végképp sugárzó lépteik elől a maradék sötétség, mert van belőle még elég, de fújják, egyre fújják s elűznek majd minden homályt a szelek, fények, Jutkák. TANYAI ÚT Abban az időben, amikor első osztályba jártam, éppen ilyen fagyos telek voltak. A nagy, rakott konyhában olvadtak a fahasábok. Az állami fa már sehogyan se akart kitartani és akkor hazulról vitt fa került a táskánkba,a könyv pedig a kézbe. De nekünk mindez nagyon tetszett, hiszen a befagyott patakon jó nagyokat lehetett sinkózni és a nagyfádról a táskánkon csúszhattunk le a befagyott patakra. Ha beszakadt a jég, vizes lett a ruha meg a cipő. Jött a verés és utána szárítkozás a suton és még ez is olyan szép volt. A nagy télnek talán egyedül a tanyasi gyerekek, a szőlőskeiek nem örültek. Legtöbbször térdig érő hóban baktattak, amelybe ők taposták az első ösvényt. Amint lilavörös, elgémberedett kezükkel kinyitották a tanterem ajtaját, hideget és hószagot Mundrik Jankó és Fatla Olga már nem ismerik a hóban bukdácsolást, a szegénységet hoztak be. Míg kihámozódtak a nagykendők, ócska kabátok tömkelegéből, hullott a könnyük, amit a hideg meg a fájdalom csikart ki a szemükből. Aztán egyszeresek nem jöttek többé iskolába, csak a boltba jártak fonott szatyor jaikkal. Iskolát kapott a kis tanya. Legalább is a tanítónő iskolává változtatta azt az ütütt-kopott házacskát. Dehát nagy dolog volt ez, mert nem kellett átszenvedniök a téli gyaloglásokat. Véletlenül arrafelé vetődött a közelmúltban az utam. Alig akartam a szememnek hinni. A földbe süllyedt viskók helyén takaros kis házak, a 140 lakosú tanya közepén élelmiszerüzlet és új iskola, egészséges, szép, tágas. Az idő most is hideg volt s a gyerekek jólöltözötten csúszkáltak a befagyott tavon. Egy pár ismerős név után érdeklődtem. Hogy van Mida Béla családja? Tudtam, nehezen éltek a 10 gyerekkel. A válasz kézzelfogható volt. A Keletszlovákiai Vasmű nyújt itt munkát a volt nincsteleneknek. A 10 gyerek közül a legnagyobbik az apjával dolgozik a vasmű építésén, a másik katona, két lány mezőgazdasági technikumban tanul, a többi itthon van, hiszen van itt szövetkezet is. A legkisebb ide jár az új iskolába. Amint kifelé indultunk a tanyából, egy csoport csinos lánnyal, fiatalabb, idősebb férfiakkal találkoztunk, az autóbuszról jöttek a munkából. Valóban természetes ez az átalakulás a mi szocialista társadalmunkban. De azért jó néha elmondani Mandrik Jancsinak, Fatla Marikának, akik ma villanyfényben, tágas iskolában, jó melegben tanulnak és a serdülő fiataloknak, akik lenézik a tanyát, hogy az ő életük ma már csodaszép a tanyán is. L. E. ▲ Séta a villanyvilágítású televízió-antennás tanyán Ilyen szép a mi kis tanyai iskolánk G. BODNÁR felvételei
